Oroszország, és ami mögötte van

Tizenöt éve lehetett, mikor a Szovjetunió néven futtatott Orosz birodalmat besoroltam a megismerhetetlen dolgok halmazába. A szürreális "Ki tud többet a Szovjetunióról" versenyen kellett számot adnom a baráti országban élők mindennapjairól, vagy ez, vagy a történelemdolgozat alapon. Hogy mit meséltem volna a zsűrinek, nem tudom, mert néhány évfolyamnyi, a témára szakosodott, Szovjetunió fantázianevű újság átlapozása után is csak valami megfoghatatlan, életidegen hangulatot sikerült leszűrnöm. Szerencsére azonban a Szovjet Kultúra Házában néptelen, sötét folyosók fogadtak, és nem sokkal később össze is omlott a birodalom.

Tény, hogy akkori információink az orosz mindennapokról manapság inkább a virtuális valóságok témakörben tárgyalandók, további tény viszont, hogy a helyzet az államalakulat széthullása után sem javult. A részinformációkkal szolgáló csatornák elapadtak, az embereket pedig érthető módon jobban érdeklik a virágzó kultúrák, mint egy lejárt szavatosságú szuperhatalom. Így Oroszországról manapság jobbára az emlékek és a napi politika eseményei alakítanak ki homályos képet.

Poszt-szocio-punk

Balabanov, az újgenerációs orosz rendező Európa Filmhéten vetített három munkájában körvonalazódó világ azonban még az alulinformáltság ilyen fokain is meglepő. Az embert ugyanis, amennyiben nem edzett előzőleg Viktor Pelevin Generation P című regényén, váratlanul éri, ha orosz témában egy Willam Gibson cyber-író által vizionált posztindusztriális, anarchisztikus társadalommal szembesül.

Mielőtt aláereszkednénk a magányos harcosok, kis- és nagystílű gengszterek, a high-tech és a barbárság világába, érdemes pár szót ejteni arról, hogy miért bátorkodom messzemenő következtetéseket levonni néhány játékfilmből, különösen, ha azokat nem mélyenszántó gondolatok megfogalmazása végett készítették.

Balabanov bemutatott filmjei, a Testvér, a frappáns című Testvér 2 és a Háború ugyanis profi közönségfilmek. Mivel a rendező a tömegekhez szól, csak ismerős helyzetekkel dolgozhat, a köznapitól pedig az átlagos néző vágyképei irányában emelkedhet el. A hasonló kaliberű Valami Amerika ugyanígy hozza a magyar, vagy legalábbis a nagyvárosi magyar valóságot: A feszített élettempó, a karriervágy, a jófejkedés, a simlis megoldások összekacsintós elfogadása mind benne van a mi korhangulatból szűrt, mesterséges színezékkel és természet azonos aromákkal dúsított szörpünkben. Érthetően kapta fel a közönség, ugyanúgy, mint a Testvért, amely időközben orosz kultfilmmé lett, a 2000-es év legnagyobb kasszasikereként számon tartott Testvér 2-t, vagy a hasonló pálya elé néző Háborút.

Bár Balabanov filmjeiben is megvannak a sikerhez úgy látszik általánosságban elengedhetetlen videoklip betétek, a humoros beszólások és az attraktív nők, a háttérben jóval agresszívebb, nyersebb és kiábrándultabb világ rajzolódik ki.

Barátságos bérgyilkos

A 97-es Testvér egy szimpatikus, huszonéves, a csecsenföldi hadszíntereket megjárt vidéki fiú karriertörténete Szentpéterváron. Bátyja, a kigyúrt, kopasz maffiózó a városban él, de ő mégis inkább hajléktalanként kezdi a városi életet, igazságot oszt a szegények közt, az öklével. Később pisztolyt szerez és zűrös bérgyilkos feladatokat old meg pénzes, de elpuhult bátyja helyett. Végül gazdag lesz, brutálisan leszámol a maffiózókkal, és habár megcsömörlik a várostól, elindul Moszkva felé.

A következő részben a továbbra is szimpatikus főhős összejön Moszkva legjobb nőjével, aki amúgy népszerű popsztár (így kerülnek a történetbe a videoklipek), majd bátyjával kiutazik Amerikába, hogy visszaszerezze egy chicagói csapatba szerződött, és fondorlatosan kisemmizett orosz jégkorongos pénzét, ami sikerül is neki. Míg bátyja behódol az Államok kultúrájának, a srác a távolban is megmarad nagy, orosz léleknek. Ilyen attitűddel mészárol le rengeteg embert, köztük ártatlan mellékszereplőket, a végén viszont hazamenekít egy, a chicagói magasvasút alatt strichelő, orosz kurvát.

A Háború cselekménye sem sokkal bonyolultabb az előzőeknél, bár Balabanov itt már szakít a lineáris történetvezetéssel. A visszatekintő monológokkal és amatőr felvételekkel szabdalt filmben egy csecsen hadúr fogságából szabadult huszonéves, orosz Rambo tér vissza egykori fogvatartóihoz, hogy angol barátjának segítve kiszabadítsa a még mindig raboskodó angol színésznőt, meg egy derék orosz tisztet is.

A könnyen átlátható történetek mégis szórakoztatóbbak egy Stallone filmnél, köszönhetően az eleven színészi jelenlétnek. Különösen a Testvérben főszereplő, és amúgy a Kaukázusi fogoly című, nemzetközileg is elismert munkában feltűnő ifjabb Szergej Bodrov alakítása meggyőző. Még kegyetlen mészárlásai közepette is képes hozni a romlatlan és megnyerő fiú képét.

Orosz kult

Balabanov sikere azonban legalább ennyire köthető filmjeinek pergő ritmusához, a merész vágásokhoz, a dinamikus kameramozgáshoz és a hangsúlyosan bekevert orosz pophoz, azaz a hagyományos orosz szépérzéktől idegen elemekhez. Nemzedéki filmről van ugyanis szó, ahogy valójában minden kult film nemzedéki alkotás: egy generáció életérzését fogalmazza meg.

Nem meglepő, hogy ez az életérzés az előző korosztály kritikáján alapul, de annál inkább az, hogy a lánglelkű orosz ifjúság az ilyenkor szokásos követelések, a szabadság, az önkifejezés vagy a kommunisták kiirtása/visszatérése helyett leginkább a full contact harcmodor általánossá tétele mellett száll síkra. A fiatalok át kívánják venni a stafétabotot az előző, elpuhult gengszternemzedéktől, teszik pedig ezt érzékeny helyekre mért rúgásokkal és AK-47-es sorozatokkal.

A stafétabot elkobzásának hátterében pedig kirajzolódik a már említett, gibsoni atmoszféra. A társadalom két nehezen átjárható osztályra tagozódik. A gengszterek (maffiózók, magányos harcosok, üzletemberek) és az arany ifjak alatt csupán egyetlen réteg létezik, a szegények: az atlétatrikósok, a pongyolások, a vizespohárból vodkázók kasztja. Az egyes csoportok közt csak a bűnözés révén alakul ki kapcsolat. Aki élni akar, rákapcsolódik erre a hálózatra, tiltott dolgokat árul, vagy illegálisan forgalmazott cikkeket vásárol, pénzt hajt be, vagy pénzbehajtókat lő le.

A kontrasztok világa jelenik meg a vásznon: lerohadt házak közt amerikai dzsipek üldözik egymást, a csecsen hadúr kőviskójában műholdas összeköttetésű laptopon interneteznek, szemétből gyártott fegyverek csapnak össze hangtompítós sorozatvetőkkel. És bár a főhős egyértelműen a felsőbb rétegek tagja, nem szégyell segíteni a gettólakóknak, és veszély esetén is a nyomor világába ereszkedik alá.

Csecsenek és hamburger

A cyberpunk hasonlóság itt azonban véget ér, miközben a kaotikus viszonyok folytatódnak - az emberek fejében. A trónkövetelő orosz generáció a nyugati fogyasztási mintákat választja jelképéül: nótázás helyett cd lejátszó, pohánkafőzelék helyett Mc Donalds, az alkoholmámor ellenében pedig dinamizmus és a drogok állnak. Így aztán meglepő a pozitív szereplők erős nyugat kritikája, amely az orosz szuperhatalmi múlt talaján állva fogalmazódik meg. Zavaros monológok hangzanak el Gorbacsovról "aki eladta a hazát, és később eladta a szerbeket is". Amerikát pénzközpontúsága miatt ítéli el a főszereplő kisgengszter, szembeállítva a külön nem definiált orosz "igazsággal". A nyugati szereplők pedig jellemzően szerencsétlen alakok, akik csak a talpraesett, vagány oroszok segítségével érik el céljaikat.

A hazafias érzelmek helyett néhány helyen viszont pontosabb nacionalizmusról beszélni. A filmekből megismerkedhetünk az ukránozás fogalmával, a csecsenekről meg kiderül, hogy egytől egyig az öncélú erőszak hívei, sunyik és levágják a foglyok fejét.

Mindezek ellenére is bizonytalankodom, ha Balabanov munkáit a közönségigényeket kritika nélkül kielégítő filmek közé kellene sorolnom. A magyarországi néző szemszögéből eldönthetetlen, hogy a rendező szándékosan rajzolta-e meg az eszmék és idolok zűrzavarát, túllicitálva, és ilyenformán irónia tárgyává téve a közönség elvárásait. Vagy mindez egyszerűen az orosz valóság meghatározó, és ilyenformán kikerülhetetlen része, mint ahogy nálunk nem létezik kabaré politika nélkül.

Ha viszont elgondolkozunk a mozi szinkrontolmácsának privát megjegyzésén, miszerint Oroszországban magához a film elkészítéséhez is csak bizonyos szürke- és feketegazdasági kapcsolatok révén lehet pénzt szerezni, értelmét veszti a fent vázolt probléma. A filmek ez esetben ugyanis nem a közönségigényekről és nem azok kritikájáról szólnak, hanem a "szponzorokról". Tény, hogy ennyi szimpatikus tömeggyilkos rég gyűlt össze egyetlen filmben.