"Átlagos amerikai reggel volt:
a farmer kiment a földjére,
a tejesember kiszállította a tejet,
az elnök pedig lebombázott egy újabb országot,
aminek még csak a nevét sem tudta kiejteni."
Dokumentumfilmet általában lefekvés előtt, éjfél és hajnali kettő között abszolválok, ilyentájt adják a Discoveryn azt a műsort, amiben a hős biológus körbeutazza a Földet, hogy bátorsága bizonyításaképpen krokodilok, varánuszok és egyéb pikkelyes lények végbelébe dugja fel a hüvelykujját, a National Geographic a késői órára tekintettel többnyire maratoni múmiashowt sugároz a főszerepben két Elvis-imitátor nekrofil egyiptológussal, és ha szerencsém van, még elcsíphetek egy tömeggyilkos családanyákról szóló doksit is a feminista Clubon.
Moziba ehhez képest a minden valóságalapot nélkülöző, pofátlan és hazug fikció miatt járok, pedig szélesvásznú tényfeltárás is létezik, még Oscart is osztogatnak érte, igaz, hogy a gála elején adják át, amikor az igazi sztárok még a Kodak Theater büféjében alapoznak a maratoni műsorra. Michael Moore-nak idén mégis sikerült magára vonnia a szakma és a média figyelmét, amikor az Oscar-díjat szorongatva nem a szokásos elérzékenyült köszönőszöveget nyomta le, inkább elküldte a fenébe ifjabb George Busht, az Egyesült Államok negyvenharmadik elnökét.
Moore Oscar-beszéde, és a film témája, azaz a Columbine Középiskolában történt vérengzés életidegen pacifizmust sejtet, zsíros hajba font mezei virággal Che Guevara-pólóval, meg könnyes békedalokkal, ezért úgy döntöttem, hogy a moziban a kijárathoz közel keresek magamnak helyet.
 |
| Michael Moore, a pacifista |
Holttestek és síró anyák képe alá montírozott érzelmes zene helyett azonban pengeéles cinizmussal és iróniával indít a film, így én maradok, a humor pedig kitart egészen az utolsó jelentekig. Moore nem zsúfolja tele olcsó poénokkal a filmet, sőt éppen azon röhöghetünk, hogy még a leggroteszkebb helyzetben is megőrzi a komolyságát. Faarccal válogat a méretes puskák közül egy bankban, ahol a folyószámlához ajándék lőfegyver jár, megértően elbeszélget vagy egy tucat félőrülttel és kisvárosi ámokfutóval, nem támad, csak bólint néha, és hagyja, hogy az interjúalanyok hülyét csináljanak saját magukból.
Persze a filmben vannak szívszorító képek, érzelgős mondatok, sőt még a Wonderful World is felcsendül Louis Armstrongtól, de mindez a moziban ülve nem tűnik olcsó hatásvadászatnak, legfeljebb őszinte elfogultságnak. Moore ráadásul nem európai újságíró, semmi köze a bíbíbszí életérzéshez, ezért nem is várhatjuk el tőle, hogy stopperrel mérje a pártatlanságot.
A kívülálló hideg profizmusa helyett Moore elfogultan, néha dühösen, máskor féltő szeretettel beszél Amerikáról, ahol a megfoghatatlan, arctalan félelem uralkodik, és ahol az emberek állig felfegyverkezve élnek, hogy aztán néha haragjukban vagy kétségbeesésükben kiirtsák egymást.
Ráadásul a film bővelkedik az emlékezetes epizódokban, így például láthatjuk Marilyn Mansont, ahogy zombinak sminkelve bölcset és igazat szól, mintha csak a Záróra kerekasztal-beszélgetésén lenne, vagy találkozhatunk a South Park egyik alkotójával, aki mellesleg szintén a hírhedt Columbine Középiskolába járt, és itt van még Charlton Heston, az Országos Lövész Egyesület lelkes szószólója is, aki hol szabadságharcos westernhősként, hol pedig paralízises fegyverbuziként tűnik fel a vásznon.
Mindez a súlyos téma ellenére is sokkal szórakoztatóbb, mint a dokumentumfilmként forgalmazott hüllőhorror vagy az ismeretterjesztésnek beállított hullagyalázás, sőt megkockáztatom, hogy több izgalmat és nevetés kínál, mint a mozikban látható akciófilmek és romantikus vígjátékok, gondolatból pedig nagyobb adag van benne, mint egy átlagos művészfilmben.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
