Színes örmény holokauszt

Távolról kezdjük. Woody Allen mondatja egyik szereplőjével a Világ Második Legjobb gitárosának: ha a legjobb akarsz lenni, játék közben szabadjára kell engedni az érzelmeidet.

A tanács jól hangzik, de a legtöbb példa mégis azt mutatja, a művészi kifejezés minősége mégsem az egyszerű "több érzelem - nagyobb alkotás" arányosság mentén változik. A túlcsorduló érzelmek a legtöbb esetben inkább gátjai az alkotószellemnek, ahogy azt Atom Egoyan legújabb filmje, az Ararát is bizonyítja.

A film hazudik - állítják a törökök Yilmaz Karakoyunlu, török államfő Török Miniszterelnöki Hivatal honlapján megjelent nyilatkozatában a nemzetközi közösség törökellenes kampányaként értékelte az Ararát című filmet. "Szégyenletes film" - jelentette ki Karakoyunlu. "A török kormány mindent meg fog tenni az ehhez hasonló lépések ellen." Istemihan Talay kulturális miniszter a történelmi tények szándékos meghamisításával vádolta Egoyant. A film premierje előtt a "hamis népirtási vádak" ellen összehívott ülésen a török miniszterelnök helyettes kijelentette, kormánya minden diplomáciai lépést megtesz, hogy az Ararát ne kerülhessen bemutatásra. Az ülésen részt vettek a török Nemzetvédelmi Hivatal, a török titkosszolgálatok és a külügyminisztérium illetékesei, továbbá a Török Történelmi Hivatal elnöke.

Az örmény származású rendező néhány stílusteremtő munka után végül erősnek érezte magát népe tragédiájának feldolgozásához. A téma filmért kiált, ez onnan is tudható, hogy Egoyan munkájának boncolgatása előtt célszerűnek látszik felvázolni, miért is érdemel figyelmet ez a kis-ázsiai nép. Az örmények lehettek ugyanis azok a kiválasztottak, akikkel megkezdődött a huszadik század nagy népirtásainak sora. A részben Törökországban élő kisebbséget előbb, mint a kereskedelemből "túlzott" hasznot húzó, az országot kiszipolyozó csoportot megbélyegezték, majd 1915 táján végleges megoldást találtak ügyükre. Közel egymillió ember pusztult el a módszeres népirtásban úgy, hogy a világ szinte nem is tudott, és ma sem nagyon tud a tragédiáról.

Egoyan a genocídium egyik túlélőjeként érthető módon nem tudta higgadtan megközelíteni a témát, noha az általa képviselt stílus nélkülözhetetlenné tesz némi hűvös rálátást. Jelen munkája szokás szerint több idősíkot, és valóságszintet játszik egybe, de ez az Ararátban mégis inkább manírnak tűnik. A film nem a párhuzamosan vezetett történetszálak időtlenségében bomlik ki. A hangsúly inkább a direkt mondanivalón van: az örmény nép generációkon átívelő szenvedésén, és a történelmi tényeken.

Igaz, az 1915-ös megrázó eseményeket egy film forgatásán keresztül ismerjük meg, amelybe néhol belépnek a holokauszt következményeit ma is viselő karakterek: az örmény származású forgatókönyvíró, művészettörténész, rendező, velük szemben pedig a török ősöktől származó színész.

A rekonstrukció és a valóság összevetése ezúttal azonban olyan közhelyes válaszokat szül, mint hogy "a mély sebek generációk alatt sem hegednek be", és "a fájdalom táptalaja lehet újabb, hasonló konfliktusnak". Az előbbieknél kellemetlenebb az "amelyik nép nem élt át ilyet, a legjobb akarattal sem értheti meg fájdalmunkat" mondanivaló-csomagot megjeleníteni hivatott kanadai vámos alakja. A sok különböző szálat a történet egy véletlen pontján keresztező struktúra sem tartozik manapság a legprogresszívebb vonalak közé.

A gondolatoktól és érzelmektől túlterhelt film kétórás vetítési idejében Egoyannak nincs ideje kibontani minden szálat, így néhány motívum, például az egyik szereplő teremnyi marihuánaültetvénye vagy a főhős mellékesen végrehajtott heroin csempész akciója is a levegőben lóg.

Az Ararát azonban hibái ellenére sem csapnivaló. A rendező bejáratott módszerei és persze maga a történet megmentik a filmet, de az olyan munkák ismeretében, mint az Eljövendő szép napok vagy az Exotica, ez azért nem elég.