Észvesztő

James Mangold rendező keze végig rezzenéstelen biztonsággal diktálja a ritmust. A film első három percében meghatározza azt a tempót, amit a következő két órában követni kíván, és ehhez minden pillanatban tartja magát, látszólag könnyedén, természetesen, tehetségesen.

Elkezd mesélni egy történetet és ugyanazt fejezi be. Ez nem egy gyors film, de nem is bíztat ezzel. Úgy mesél nekünk, mintha volna időnk. Nem unalmasan, csak alaposan, nem ráérősen, csak időt szánva mindenre és mindenkire, ami és aki megérdemli. Gyere, ülj ide mellém, javasolja, elmondok neked egy szép történetet Susanna-ról, aki ugyan nem volt őrült, de tizennyolc évesen mégis bekerült egy diliházba (az érettségi után), és csak egy év múlva ment haza. Lesz benne egy kevés szex, akció, sok humor és még több szeretet. És tényleg, annyi érzelmet látunk a diliház folyosóin, mint a mozi többi tizenkét termében összesen. De mégsem jössz zavarba, mert már az elején megszokod, hogy itt most valaki tényleg csak neked mesél. Ki is folyik majd az ülésre a pattogatott kukorica (majd meglátod!), de az akkor már nem számít.

Hogy milyen Angelina Jolie meg Winona Ryder? Igen, tökjó csajok. Tök helyesek, tényleg bár mondjuk Jolie-nak nincs dereka, amiről biztosan akkor csúszott le, amikor a szájáért állt sorba. Ő egyébként megkapta ezért a filmért a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját, amit akár még meg is érdemelhetett, mert tényleg egy jelenség a vásznon. Odafigyelsz rá, mert (szinte) bármelyik pillanatban robbanhat.

Ryder viszont a film egyik producere is, ez pedig nincs feltétlenül jó hatással a színész-Ryder munkájára nehéz ugyanis önfeledten azt tenni, amit a rendező mond, mikor te mondod meg azt, hogy mit mondjon a rendező (mert ha nem, akkor kirúgod). De ez már a szőrözés! Ha ügyes vagy, nem erre figyelsz.