Haza a történelmen át

Színes szűrőn keresztül látjuk a világot, szélesvásznú, panoráma-felvételeken, még a vonósok is hosszabban húzzák, a kamera pedig komótosan közelít a tájon át. Aztán feltűnnek a statiszták, felszáll a műfüst, elvágtat egy egész hadsereg, vagy éppen megelevenedik egy teljes város, és egy idő után úgy érezzük, hogy már nem is egy filmet nézünk, hanem magát a történelmet. Ez a kissé komplikált műfaji meghatározással színes, szélesvásznú, egész estét romantikus történelmi kalandfilmnek nevezett stílus: egy korszak tablója, százötven percbe sűrített társadalomkép és történelem óra, ami előtt nem érdemes a popcorn mellé még kólát is venni, mert akkor egy idő után képtelenek leszünk figyelni, és csak idegesen fészkelődünk a székben a vécé felé vezető kijáratot keresve.

Lent délen

A nagy történelmi filmek közel harminc éves tetszhalála után a Gladiátor újrateremtette a Ben Hur világát, most pedig itt a Hideghegy, ami digitalizálta az Elfújta a szél polgárháborús éveit. Inman, az egyszerű asztalos legény megunja a háborút, a vért és a kiforduló zsigereket, és elindul haza, a távoli Hideghegyre, ahol már várja szűzi szerelme, a Nicole Kidmanra feltűnően hasonlító Ada. Inman hazafelé elvándorol az egész déli társadalom előtt, miközben kedvese megküzd saját neveltetésével, és megpróbál elkényeztetett úri lányból férj nélküli farmerfeleséggé válni.

Az Angol beteget és a Tehetséges Mr. Ripleyt is jegyző Anthony Minghella ezúttal is egy giccsel kacérkodó filmet készített, de az ismerős beállítások és az elcsépelt karakterek ellenére a film mégis pontról-pontra cáfol minden klisét, amit csak a műfajban valaha alkalmaztak. Már-már azt hisszük, hogy tudjuk, kivel is szimpatizál Minghella, amikor a történet hirtelen fordul egyet, és rá kell jönnünk, hogy itt nem a gonosz jenkik és a szabadságukért küzdő déliek harcáról, esetleg a brutális katonák és a védtelen civilek szembenállásáról van szó, ebben a filmben nincsenek egydimenziós karakterek, sőt igazából még csak jók sincsenek.

Egyedül a két főszereplő romantikus szerelme lóg ki a már-már szociográfiai pontosságú történetből, éppen ezért ha nem vigyázunk, azon kaphatjuk magunkat, hogy kifejezetten drukkolunk, hogy Inman ne érjen olyan gyorsan haza, mert akkor fordulatos és megdöbbentő jelenetek helyett megint csak az illedelmes, viktoriánus erotika marad.

Nem sietik el

A történelmi tárlatot ráadásul a meglepően jó színészi alakítások teszik teljessé. Itt van már mindjárt Nicole Kidman, Hollywood szinte egyetlen valódi színésznője, vagy Philip Seymour Hoffman, Natalie Portman, és persze a férfi főszereplő Jude Law. A legjobb női mellékszereplő Oscar-díjával kitűntetett Renéé Zellweger színészi játékának megítélését ugyan kissé megnehezíti, hogy a karakterformálás nagy részét letudta azzal, hogy két vattát nyomott a szájába, és megtanulta a déli akcentust, de azért ő is messze túlszárnyalja az amerikai filmipar átlagteljesítményét.

A Hideghegy persze fél órával hosszabb, mint kéne, de hát manapság Hollywoodban egyszerűen kínos százötven percnél rövidebb történelmi filmet készíteni, és Minghella legalább nem olcsó érzelgősséggel, hanem érdekes jelenetekkel töltötte fel a filmet, így az unalommal nem, legfeljebb a végtagzsibadással kell megküzdenünk a székünkön mocorogva.