Kellemes klímájú pokol

Kuba. A pezsgő ritmusok, gondtalan emberek és a vaskos szivarok hazája. Tudjuk mi ezt a Kuba-divatot elindító filmek, a Buena Vista Social Club, a Salsa nagyapái vagy az Élet egy füttyszó után. Kissé zárt, de éppen ezért gyermekien romlatlan világ.

A karibi paradicsom lakói viszont úgy rühellhetik ezt a képet, mint mi magyarok, ha csikósról, gulyásról és kilenclyukú hídról lelkendeznek nekünk. Ha másért nem, már a bornírt klisé szétveréséért hálásak lehetnek a kubaiak a Mielőtt leszáll az éj című filmnek. Merthogy a karibi szigeten valójában szó sincs önfeledt derűről, ártatlanságról pedig végképp nem. Reinaldo Arenas, kubai író életét bemutató film a szigetország valódi arcát mutatja meg, azt a világot, aminek több köze van cenzúrához, átnevelő táborokhoz, félelemhez, mint rumhoz, salsához és életörömhöz.

Mondom, már emiatt érdemes volt elkészíteni a filmet, pedig ez a mozi többet is tud. A sztereotípiák romjain a kubai- és a világirodalom egyik óriásának alakja bontakozik ki, akiről egyébként a legtöbben nem is hallottunk volna, hiába nyert nemzetközi irodalmi díjakat, hiába írt tíz regényt, egy halom novellát és verset. Mindennapjait ugyanis nem a karrierépítés, hanem a szellemi és fizikai túlélésért folytatott küzdelem töltötte ki.

Furcsa, gondolhatnánk, hogy egy Arenashoz hasonló, forradalmi lelkületű ember nem gondtalan munkálkodással töltötte életét, különösen azután, hogy még tizenévesen Castro katonájaként harcolt a szabad Kubáért. A forradalmak azonban egy trópusi szigeten sem mennek másként, mint mondjuk Kelet-Európában. A revolúció eszméi hamar devalválódnak, a fiatal lánglelkűekből hatalmukat féltő despoták lesznek, az ilyenek pedig már nem nézik jó szemmel a tömegből minduntalan kiváló egyéniségeket. Arenas életének mozgatórugói, a megalkuvást nem tűrő művészi szabadság és a homoszexualitás pedig megbocsáthatatlan bűnnek számítanak az önkényuralmak csinovnyikainak szemében.

Illúziórombolás és történelmi vaku, nagyjából ennyi tehát, amit ez a film mutat. Nem meglepő. Schnabel lehet kortárs képzőművészetünk nagy alakja, rendezőnek azonban igen csak közepes. Jó témáiból iskolás precizitással korrektül lapos filmeket forgat, ahogy tette azt előző, Basquiat nevű festőről szóló darabjával is. Ilyen, kissé didaktikus, langyos ötletekkel feldobott, néhol koncepciótlan filmnek indul a Mielőtt leszáll az éj is.

A gyermekkort bemutató rész után azonban váratlanul feltámad a történet, és a néző az események sűrűjében találja magát. A székhez szegezetten nehéz tisztán látni, mitől is van, hogy egyszeriben érzelmek csavarják bensőjét, hogy együtt lélegzik a filmmel, hogy szinte beköltözik a főhős testébe.

Csak később döbben rá, hogy a változás a felnőttkori Arenast játszó Javier Bardem színrelépésével esik egybe. Ez a színész, akit fellépése egyébként inkább valami külvárosi macsó szerepére predesztinál, olyan erővel formálja meg az életet élvezni akaró, de eszményeiből nem engedő írót, hogy az elvisz a hátán egy középszerű rendező által vezényelt filmet is. Előző munkái -Sonka, sonka vagy a Szájból szájba- után természetes lehetne, de mégis mellbevágó az átható erő, ami alakításából sugárzik. Egyértelmű, a Mielőtt leszáll nem Schnabel hanem Bardem alkotása.