Jézus, húspép, horror

Gyökérkezelés előtt, a zsibbadásra várva mesélte a fogorvosom, hogy XIV. Lajos francia királynak, udvari orvosa tanácsára kihúzták az összes fogát. Sorban az összeset, egymás után, egy harapófogószerű eszközzel, érzéstelenítés nélkül. Egy ülésre még a mai műszerekkel is csak legfeljebb 4 fogat húznak - mondta a fogorvosom - hát el lehet képzelni, hogy miken ment keresztül szegény Lajos. A fogaival együtt kijött egy-két darab a szájpadlásából is, ezért egybe nyílt az orr- a száj- és a homlokürege. Bele ugyan nem halt, de a megrágott étel egy része azontúl ebbe a nagy közös üregbe került, ahol idővel megrohadt, förtelmes bűzt árasztva, ami szociálisan elszigetelte a korábban inkább élvetegnek mondható királyt.

Mel Gibson még a fogorvosomnál is kegyetlenebb és horrorisztikusabb filmrendező, aki szép, zavarbaejtő, sebfetisiszta filmet rendezett Jézus Krisztus utolsó 12 órájáról. A Passió sztorija az utolsó vacsora után kezdődik, amikor Jézus elvonul imádkozni az Olajfák hegyére, a Getsemáné-kertbe, ahol megkísérti a Sátán, és a feltámadásig tart.

Az indítás némileg meglepő módon horrorfilmes-fantasy-s hangulatú. A kamera sokat billeg, a sötét liget fölött vészjóslóan világít a telihold, a sátán pedig egy leborotvált szemöldökű, kopasz asszony csuklyás köpenyben, klasszikus sátáni tekintettel. Lehetne varázslónő a Gyűrűk Urában. És férfihangon kísért. Az egyik jelenet közben egy kukac dugja ki a fejét az orrlukából, aztán mérges kígyót küld Jézusra, aki azt eltapossa.

A film ezután végigfut a szenvedéstörténet közismert fejezetein, igen szépen fényképezve, ütős díszletekkel és profi jelmezekkel, bár ezek az események a rendezőből mintha nem váltanának ki különösebb érdeklődést. Jézust lerohanja a templom őrsége, aztán elhurcolják a farizeus Papokhoz, akik igen gonoszul simogatják a szakállukat és Pilátus elé hurcolják Jézust, aki talányos, érzékeny tekintettel néz. Csakúgy, mint Mária és Mária Magdolna, akiknek abból áll a szerepük, hogy a háttérben osonva követik a Megváltót és talányos, érzékeny tekintettel néznek. Pedig egyik kedvencünk, Maia Morgenstern (Szász János Wittman fiúk-jából - játssza Jézus anyját, a Mátrix egyetlen élő szereplője, Monica Bellucci pedig a feslett asszonyt.

A film szerkezete egyszerű: Gibson időrendben meséli az utolsó órák történetét, amit néha Jézus visszaemlékezései szakítanak meg az utolsó vacsoráról és élete néhány fontos epizódjáról.Az egyik ilyen jelenet meghökkentő módon vicces. Az ifjú Jézus asztalt ácsol, Mária a konyhában ügyködik. Aztán kimegy az udvarra és kérdezi a fiát, hogy kinek csinálja az asztalt. Jézus mondja, hogy egy gazdag embernek. Mária csodálkozik, hogy milyen magas az asztal, sőt ki is próbálja: egy képzeletbeli székre ül le mellé. A fia mondja is neki, hogy a székeket még nem készítette el hozzá. Mária slusszpoénja: lehetetlen, hogy egy ilyen furcsa, magas bútordarab valaha divatba jöjjön. Másodpercek múlva esett le, hogy akkoriban nyilván a földön ettek, vagyis ez egy kikacsintós vicc volt.

Ahogy már említettem, a kínzásokat megelőző epizódok nem zaklatták fel Gibsont. Pilátus vívódása, Heródes szerepe, a felhergelt nép, a féltékeny főpapok, a zsidók és rómaiak viszonya, mind gyermekkorom kedvencei, a bibliai tárgyú képregények összetettségével vannak megmutatva. Karakterek a szó többdimenziós értelmében nincsenek: a farizeusok aljasok, a zsidó nép ostoba, vérszomjas és manipulálható, Pilátus gyáva, Heródes feslett, sőt gyaníthatóan homoszexuális, Mária és Mária Magdolna szomorúan néznek ki a fejükből, Jézus meg bársonyosan és talányosan. A mozi közben nézhető, mert képek jól megcsináltak, a látvány a sok kézikamerás felvétel miatt mozgalmas, a vágás szellemes, a látvány néhol lenyűgöző, de az egész valahogy súlytalan, és mivel nincs benne dráma, sajnos nem megrázó.

Sátán hoz be egyedül meglepő képi elemeket, amennyiben egy jelentben szőrős hátú, rémisztő arcú törpét visz kisgyermekként a karjában. És talán ő küldte az áruló Júdásra a két kisfiút, akikből az Ördögűző című horror-klasszikust idézően bújik elő a kifordult szemű Gonosz. Tekintve a film témaválasztását és a rendező lépten-nyomon hirdetett mély vallásosságát, egészen meghökkentő, hogy Jézus figurája sem érdekelte Gibsont. Meg sem próbál feltenni olyan kérdéseket, hogy a Megváltó

• Direkt meg akar halni, hiszen ezt jövendölte?
• Nem akar direkt meghalni, de érzi, hogy ez az, amit megjövendölt, ezért nem tesz ellene semmit?
• Emberként fél vagy istenként nem fél?
• Egyáltalán miért és kiért áldozza fel magát?

Vagy bármilyen más kérdést. Jézusról nem derül ki semmi különös, azon kívül, hogy atlétatermetű, dús arcszőrzetű, jóképű fiatalember, aki néha elejt egy-egy előzmény és következmény nélküli mondatot a szeretetről, visszaforrasztja egy templomi őr levágott fülét és ellenáll az amúgy is ijesztő sátánnak.

Aztán Krisztus - saccra úgy a filmidő felénél - megkapja az első pofont, a rendezői székben ájtatosan bóbiskoló Gibson erre összerezzen, felébred és elkezd fickándozni. Túl vagyunk a felesleges sallangokon, végre lehet sebeket mutatni.

A film Jézus elítélésétől kezdve lendületet kap és karaktert, bár ez a karakter kegyetlen és hátborzongató. Rövid bemelegítés után (Jézust a templomi őrök és a gonosz zsidó csőcselék borzasztóan összeverik) egy érzésre legalább félórás korbácsolási jelenettel indul minden maszkmester álma, a másfél órás permanens kínzás. Ha az ember eddig gondolt is valamire, innentől lehetetlenség, én legalábbis rémülten kapaszkodtam a karfába a villanygyújtásig.

Nehéz plasztikusan leírni, hogy mennyire brutális a Passió második félideje: legalább annyira véres, mint Tarantino, de az erőszak is a legkevésbé sem stilizált, inkább sebészinek mondható. Jézust először nádpálcákkal verik, aztán az egyik római katona sokágú korbácsot kap fel. A bőrszíjak végére fém- és üvegdarabok vannak erősítve. A légiós a korbáccsal edzésképpen rásuhint egy fa asztalra, amibe olyan mélyen belefúródnak a cakkos szegélyű fémbigyók, hogy alig tudja kirángatni onnan. Később, kilassítva láthatjuk, milyen hatást gyakorol ugyanez a szerszám az emberi húsra. Maszkmesteri bravúr, ahogy a kínzóeszköz behatol a bőr alá, majd visszarántáskor magával húzza a felhámot és az irharéteget, hogy kicsiny vérszökőkutakat fakasztva végül kiszakadjon onnan.

A kiadós, félórás verés után a véres húscsomóvá változott Jézus fejébe jó mélyen belenyomják a töviskoronát, jöhet az út a Golgotára és a keresztrefeszítés. Természetesen a borzalmak artisztikusan bemutatott, betegesen aprólékos részletezésével. Ha valaki nem tudta volna, milyen az, amikor a húspépből és törött fogakból álló arcba belefúródnak az út éles, hegyes kavicsai, az most majd megtanulja egy életre.

A rendező valósággal kéjeleg a sebek bemutatásában. Szúrások, ütésnyomok, vágások, hasítások, repedések, kilógó bordák, remegve, véresen, szuperközeliken, kilassítva. Mindenkiben más Jézus-kép él, Mel Gibsonban a jelek szerint olyan, ami elsápasztana egy gyakorló orvost is a baleseti sebészetről.

A felszögezésnél ér a csúcsra Gibson. Igazi horrorfilmes fogással készíti ki a nézőt: látjuk, amint az egyik katona Jézus tenyerére nyomja a szeget, majd vágás, emelkedik és lesújt az otromba kalapács, megint vágás, mi meg egy cseppet kiengedünk, hogy legalább nem kellett AZT látnunk premier plánban. Na, ekkor újabb vágás és durr, bizony hogy kell, a kötelező vérszökőkutakkal, amikor a legvédtelenebbek vagyunk. Aztán, ha ez nem lenne elég, a másik kezét felszögezés előtt egy hajókötél segítségével nagy reccsenéssel eltörik, mert nem tudja vagy akarja szépen kinyújtani. A kegyetlenség majdnem paródiába fordul annál a jelenetecskénél, amikor a bal lator keresztfájára holló száll, majd kivájja és részben el is fogyasztja a még vígan élő bűnös egyik szemét. Gibson a fokozhatatlan szörnyűségen is srófol még egyet: a felszögezett, hörgő Jézussal együtt megfordítják a keresztfát és arcra dobják a Megváltót, hogy a feszület fonákán el tudják kalapálni a szegek kiálló hegyét.

Ha nem lenne képtelenség a dolog, egyértelmű tarantinós utalásnak vennénk a halott Jézus oldalából feltörő vérgejzírt, miután a katona megszúrja a lándzsájával. A megkínzott testet aztán leveszik a keresztről, Mária a festményekről jól ismert pózban az ölébe veszi halott fiát, aztán elsötétül a kép, hogy utána a feltámadást láthassuk.

Nehéz bármit is kezdeni ezzel a filmmel. Ugyanis nem mond semmi különöset azon kívül, hogy Jézust kegyetlen, szadista, borzalmas módon, ártatlanul ölték meg. Az, hogy Jézus mit akart, hogy miért vállalta ezt az egészet, arról csak néhány rövid bibliai idézet formájában értesülünk. Gibson a jelek szerint nem gondolt semmit a szeretetről, az áldozatról, fel sem merült benne, hogy a sztori szereplőit összetett személyiségekként ábrázolja. A főszereplő árnyalása pedig végképp nem jutott eszébe.

A Passió ezzel együtt nagyon hatásos film. A látvány gyönyörű, a rendezés, a ritmus, a vágás a maga korlátai között tökéletes, a horror pedig fokozhatatlan. Ami az antiszemitizmus vádját illeti, a premier előtt hónapokkal elkezdett tiltakozás szerintem túlzott. A film annyira sematikus és leegyszerűsítő, hogy ebben a kontextusban az sem számít sokat, hogy a zsidó nép en bloc vérszomjas, a farizeus főpapok szinte mind sátánian gonoszak, a királyuk egy élveteg jampec, Jézus viszont egyáltalán nem néz ki zsidónak. Gibson nem sokat törődik a körülményekkel, a hatást nyers hússal és kínzóeszközökkel éri el.

Egyetlen, szubjektív tanács a végére: eszükbe ne jusson elvinni a gyereket is a moziba.