Kiváló példája a műfajnak a Titanic-fesztiválon bemutatott Mintha itt se lennék és a Nap mint nap című alkotás. Az uniós egység ezen a fronton elsők között látszik begyűrűzni: az előbbi francia és utóbbi spanyol dolgozat is irányzatszerűen unalmasan követi egy "furcsa" ember "történetét".
Kváziautisták kalandjai
Erős túlzás lenne cselekményről beszélni, inkább nevezhető véletlenül elcsípett jelenetek sorozatának, mintsem bárminemű koherenciát felmutató egésznek. A magába zárkózott francia fiatal és az önkéntelenül - néha gyilkosságig fajulva - geciző spanyol divatáru kiskereskedő éli tovább tyúkszaros életét, mintha ott se lennénk a moziban.
Bajok a költözéssel, a szerencsejátékon megcsúszott nevelőapával, az egyhangú munkával, a közönyön kiakadt barátnővel, a kommunikációval meg úgy általában a világgal. A nagyvárosi magányból, elfojtott szexuálitásból, _________ -ból (kedvenc izmusának helye) fakadó frusztráció bizony sokat életét megkeseríti, kár, hogy erről egyik elsőfilmes rendező (Jaime Rosales és Olivier Jahan) sem tud vagy akar tudni mélységében.
(Ha ilyen lenne az első filmem, a kultosodást erősítendő azonnal elégetném az összes kópiát, de a következő próbálkozás előtt felkeresném sámánomat pszichedelikus tanácsokért.)
Mindenkinek rossz, csak másképp
Szerencsétlen főszereplők ideoda kavarognak a nagy büdös semmiben, igazából semmi nem derül ki róluk, ja, szar nekik, egyiknek meghalt az apja, a másik meg bukik a boltján, ráadásul kővel kell verni a taxiscsaj fejét, hogy elhunyjon, a nézőnek meg félóra után nyomja a seggét a szék, hiába rakosgatja a lábait, a témához nem jut közelebb, ha belenyal a vásznon futkározó pixelekbe sem.
Realista drámák egy bepárásodott terráriumban: reakciót, gondolatokat, érzelmeket, neadjisten fizikai fájdalmat maximum a néző elcsapott gyomrával tudnak előidézni. Szórakozásnak meg marad a padlóhoz csapódó tolmácsgépek számlálása és megfelelő partner esetén egy kis kézimunka.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
