Vámpír és média

A stáb síri csendben figyeli a felvételt, csak a kézzel hajtott kamerák kereplése hallatszik, és a rendező, Murnau fojtott, de érzelmektől fűtött utasításai: "...most, ahogy előrelépsz, meglátod őt. Felismered, ő Orlock gróf, a vámpír. Visszafordulsz, és látszik arcodon a döbbenet."

Murnau

A színész, Albin Grau magas fokon műveli szakmáját, arcán feltűnő életszerűséggel viaskodnak egymással a döbbenet és a félelem kifejezései. Alakítása még így is elmarad a vámpírt játszó Max Shrecktől, akit mozdulatai, arckifejezése, sminkje szinte azonosítanak szerepével. A játéknak furcsamód még az "ennyi!" utasítás sem vet rögtön véget, beletelik néhány percbe, míg a sztár visszazökken, és zavartan megkérdezi, "ugye jó voltam?".

Albin jó volt, olyannyira jó, hogy neve a film elkészülte után nyolcvan évvel sem ment feledésbe - legalábbis az egyetemes filmművészet számára nem. Igaz, zseniális alakításának motivációiról mást vall a filmtörténet, és mást a fenti "film a filmben" jelenetet rendező Elias Merhige. A rendező átértelmező szándéka azonban túl későn, mozija vége felé válik nyilvánvalóvá, mikor a néző már nyakig ül a történelmi tények által ásott veremben.

Eleinte úgy tűnik, Merhige "A vámpír árnyéka" című darabja a hiteles adatok nyomvonalán halad, emléket állítva az 1922-es rémfilmnek, a Nosferatunak. A szándék érthető, hiszen Murnau némafilmje fordulópontot jelentett a filmművészetben. Nem csak, hogy a Nosferatu volt az első vámpír film, de egyúttal ezzel az alkotással tört ki a film, mint műfaj addigi, vásári, népszórakoztató keretei közül.

Murnau es Shreck komor témákkal kísérleteznek

Merhige ártatlan, népszerű-ismeretterjesztő szándékát már a korkép felvázolásával is jelzi. Felvillantja a húszas évek dekadens Berlinjét, Murnau közegét, a világháború kudarca elől az ópium, a kokain, az alkohol és a fülledt kabarék világába forduló arisztokráciát és művészvilágot. Azt a nyomott és vízióktól terhes légkört, amelyben megszületik a komor témákkal és új formanyelvvel kísérletező német, expresszionista film.

Murnau látomásaiban a film nem csak addigi szerepkörén nő túl, de minden művészeti ágat maga mögé utasító kifejezőeszközzé is válik. Alkotói nem is művészek, hanem tudósok, akik az örök emlékezetet valósítják meg. A halhatatlanságot hozzák el a véges földi létbe.

A messianisztikus attitűd érthetővé teszi a rendező szinte patologikusan precíz munkamódszerét. A cél érdekében új kameramozgásokat és trükköket alkalmaz, sőt, még az addig szokatlan külszíni felvételek nehézségeit is vállalja. A vámpír árnyékának idézetei ezen a ponton mutatnak némi eltérést a valóságtól. Míg a történelmi Murnau minden felvételt nappal készített, Merhige féle változata a legfontosabb jeleneteket éjszaka forgatja.

Miért Nosferatu? A Nosferatu forgatókönyve Bram Stoker 1897-es alapműve, a Dracula nyomán készült. Mivel a stúdió nem tudta, vagy nem is akarta megvásárolni a történet jogait, a vámpír nevét és a történet egyes helyszíneit, a szerzői jogi viták elkerülése végett megváltoztatták. A szerző életművét gondozó lánya később beperelte a rendezőt, és a pert, egy angol bíróságon meg is nyerte. Az ítélet értelmében a film minden kópiája a Stoker családhoz került, akik azokat megsemmisítették. Az ítélet hatálya nem terjedt ki Németországra, így maradhatott meg néhány kópia, amelyek néhány évvel később forgalomba is kerültek.

A rendező új felfedezettje, a Nosferatut (más néven Orlock grófot, a vámpírt) alakító Max ugyanis egyedülálló képességű, de maximalista színész. A Sztanyiszlavszkij-módszer alkalmazásával Shreck a legmesszemenőbbekig azonosul aktuális szerepével, - mutatja be stábjának a halott szürke, kopasz, tébolyult pillantású színészt a rendező - csak éjszaka hajlandó játszani, kosztümjétől pedig még a forgatás szüneteiben sem válik meg. Fogadják szeretettel!

Az új színészt nem könnyű szeretettel fogadni, különösen az után, hogy sorban kiszívja kollégái vérét. Murnau, mint kiderül, valóságos vámpírral kötött ördögi szerződést, gázsi gyanánt pedig színésznője, a morfinista díva, Gréta vérét ajánlotta fel.

Murnau ugyanis rájött, hogy igazán nagy, hiteles alakítást csak valódi halálfélelem motiválta színészektől kaphat, és ő, az öröklétet hordozó mű megalkotásáért, gondolkodás nélkül áldozta fel Grétát, majd a vámpír gyenge jogérzéke folytán aztán az egész stábot.

A humorosnak is nevezhető fordulat első pillanatban tűnhet akár a talajt vesztett precizitás és gigantománia paródiájának is, de a Faust reflexió, a tények, idézetek és átértelmezések egymásra vetülése inkább posztmodern gesztust sejtet. Olyan értelmezést, amelynek tárgya a film és a valóság viszonya; a fikció és a realitás.

Mikor a vámpír, a stáb lemészárlása után a még mindig filmező Murnau felé fordul, a rendező egyetlen, szenvtelen mondattal kergeti őt vissza a színre, és teszi egyúttal idézőjelbe az egész filmet: "Ami nincs filmen, Nosferatu, az nem létezik."

A jól kondicionált néző ezen a ponton már venné is elő a virtuális és a valós összemosódásáról szóló, előrecsomagolt elméleteit, kissé előredőlve pedig farzsebébe nyúlna a hitelességet a kegyetlen valósággal fokozó média rágógumijáért, ha a rendező rögtön nem tolná képünkbe a film párhuzamos szálát. Mielőtt közhelyes, posztmodern toposzokban vezetnénk le gondolatainkat, megismerkedünk a valódi Nosferatuval is.

A megfáradt szörny falnak dőlve pihen

A szörny ugyanis szintén nem azonos önmagával. A szerepe szerint félelmetes, démoni vámpír éjjelente reszketeg mozdulatokkal kaparászik a zárt ajtókon, hogy némi élelemhez (vér) jusson. Ez a Nosferatu már csak egy öreg, megfáradt rém, erejét megtörte a legutóbbi négyszáz év magánya, arisztokratikus stílusa megkopott; kapkodó, zavart gesztusokkal kommunikál.

Valójában egyetlen vágy élteti, hogy kiléphessen a napvilágra, abba a dimenzióba, amit csak halála révén érhet el. A szörny hajnalonként, mikor végre magára hagyják a rettegő emberek, a lemenő napról néz szomorúan pergő filmeket.

A vámpír árnyékában semmi sem az, aminek látszik, összetört tükörcserepekben villognak a múlt és a jelen képei. A szilánkok mégis egységes, emlékezetes filmet alkotnak, köszönhetően a Willem Defoe (Nosferatu) és John Malkovich (Murnau) bravúros játékának, és az önmagát sosem komolyan vevő rendezésnek.

A filmet, sikeres Titanic filmfesztiválbeli bemutatója ellenére a forgalmazás démona nem engedte be a magyar mozikba. Videotékák kazamatáiban lelhető fel.

Nevezetes vámpírfilmek Murnau: Nosferatu (1922) Browning: Dracula (1931) Polanski: Vámpírok bálja (1967) Cronenberg: Vérszomj (1977) Herzog: Nosferatu (1979) Scott: Éhség (1983) Coppola: Dracula (1992) Rodriguez: Alkonyattól pirkadatig (1996) Jordan: Interjú a vámpírral (1996) Carpenter: Vámpírok (1997) Norrington: Penge (1998) Mehrige: A vámpír árnyéka (1999) Del Toro: Penge 2 (2001)

A vámpír árnyéka

színes, fekete-fehér angol-amerikai horror, 91 perc, 2000
rendező: E. Elias Merhige
író: Steven Katz
zeneszerző: Dan Jones
operatőr: Lou Bogue
jelmeztervező: Caroline de Vivaise

szereplők:
John Malkovich
Willem Dafoe
Cary Elwes
Aden Gillett
Eddie Izzard Udo Kier
Catherine McCormack