Szívás az olcsó, panorámás műteremlakás

Hiába szerez magának több száz négyzetméteres, tágas ablakokkal ellátott műteremlakást, mert jók a festményei, vagy az ismeretségei: nem biztos, hogy tartósan örülhet remek adottságú ingatlanjának. A rendszerváltás előtt kidolgozott művésztámogató program ugyanis egyre inkább csak arra jó, hogy tartósan bizonytalan állapotban tartsa az alkotókat.

Ahogy arról már írtunk, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK) önkormányzati tulajdonú műteremlakásokhoz juttatja a pályázó képzőművészeket. A cselekedet nemességét árnyalja, hogy az esetenként kétszintes, jó panorámával rendelkező, nagy alapterületű ingatlanokat ismeretlen összetételű zsűri utalja ki, ismeretlen szempontok alapján.

A nyertesektől senki nem kéri számon, hogy valóban rendeltetésszerűen használják-e a műtermeket. És itt nem csak arról van szó, hogy sok művész már egyáltalán nem alkot a bérleményben, hanem hogy sokan üzletelnek is azzal. Az elismerésként kiutalt lakásokat bérbe adják. Egy alacsonyabb árú, de saját tulajdonú lakásért azt is ígérik, hogy elintézhető, a nevünkre kerüljön az ingatlan. Egy másik módszer, hogy a lakás valós piaci árának töredékéért átadják nekünk az egészet, igaz papíron az a művészé marad. Az illegális technikák mégsem feltétlenül a nyerészkedést szolgálják, állítják néhányan. A jutalomként adott műteremlakás ugyanis jelenleg a létbizonytalanság és anyagi ellehetetlenülés okozója.

Harapófogó

"Beleragadtam ebbe a lakásba. Rengeteg pénzt beleöltem, karban tartottam, de mivel ez nem az én tulajdonom, pénzkidobás volt az egész" - mesélte Karády György grafikus, aki egy belvárosi, 160 négyzetméteres műteremlakásban él 1985 óta.

A rendszerváltás előtt még remek lehetőségnek tartott lakás bérleti díja és rezsije mostanra azonban annyira megemelkedett, hogy azt a bevételekben nem dúskáló képzőművész már nehezen tudja fizetni. Azok, akik sokallják a havi 100 ezer forintos rezsit, jellemzően egy kisebb, gazdaságosabb lakásba költöznek. Ezt Karády György azonban nem tudja megtenni, mert hiába él 23 éve az ötvenmilliós ingatlanban, azt hivatalosan nem adhatja el. Elcserélni pedig csak úgy tudná, ha találna olyan képzőművészt, aki hajlandó felajánlani a műteremért egy saját tulajdonú ingatlant. A cserére ráadásul még a MAK műteremlakás bizottságának is rá kell bólintania, elismerve, hogy a beköltözésre vágyó művész megérdemli az állami segítséget.

Az ilyen konstellációk ritkák, igaz, maga Karády is így jutott a műteremhez. 1985-ben 120 négyzetméteres lakását adta oda a műteremért. Bár egykori lakása is önkormányzati tulajdonú volt, de a cserét már bánja, mert azt az ingatlant a rendszerváltás után megvehette volna az önkormányzattól.

A kilencvenes években az önkormányzatokhoz hasonlóan a MAK is nekilátott a műteremlakások eladásának, de az ingatlanvagyon feleződése - és a bevétel rejtélyes megcsappanása - után hirtelen eladási stopot hirdettek, mesélte Karády. A műterem eladásához a művész jelentős átalakításai, fejlesztései ellenére sem járultak hozzá, noha a vonatkozó rendelet szerint erre lett volna lehetőség: "A műteremlakást elidegeníteni csak kivételes és indokolt esetben lehet - így különösen akkor, ha a műtermet a művész saját költségén alakította ki - a Műteremlakás Bizottság javaslata alapján, a MAK előzetes írásbeli hozzájárulásával."

Az önkormányzat a vásárlási hajlandóság fokozására eközben évről évre növelte a bérleti díjat minden, még a tulajdonában álló lakásnál. A képzőművészek így harapófogóba kerültek, mert hiába vásárolták volna meg a műtermet, az ingatlanvagyont kezelő MAK nem járult hozzá az értékesítéshez.

A grafikus pedig, mivel elköltözni nem tudott, viszont érthető módon szeretett volna rendezett körülmények közt élni, további átalakításokba kezdett: fűtést cseréltetett, parkettáztatott. Ezeket a munkákat sem a MAK, sem az önkormányzat nem vállalta vagy finanszírozta.

Tehát a MAK, amely eredetileg az arra érdemes képzőművészek támogatására jött létre, lassanként a támogattak ellehetetlenülésének lett az eszköze. A lakások eladásához nem járult hozzá, hiszen így saját magát, tehát az apparátus megélhetési forrását számolná fel. A rendszer átalakítását a MAK belső tehetetlensége, és az átláthatóságtól való félelem gátolhatta.

Utcaművész

Van a MAK műteremprogramjának olyan hatása is, amely nem lassú ellehetetlenülést, hanem gyors lefolyású krízist okoz.

A szobrászként és restaurátorként dolgozó Kiss Tamást éppen a napokban rakják utcára, igaz, úgy, hogy a vitás ügyben a bíróság a MAK-nak adott igazat. A Százados úti művésztelep egyik művészházát ugyanis nem Kiss Tamás, hanem a szintén szobrászként tevékenykedő édesapja kapta meg a hetvenes években.

A művész halála után az ingatlan használati joga azonban nem öröklődik. A harminc éve ott lakó és dolgozó szobrász tehát határozatot kapott, hogy nyolc napon belül ürítse ki az ingatlant.

Kiss az ellentmondásos jogi helyzetre hivatkozva kérvényt adott be. A hatályos lakásbérleti törvény szerint ugyanis a szolgálati lakás jogosultjának halála után a vele együtt élő hozzátartozóinak cserelakást kell biztosítani. Egy 1994-es kulturális minisztériumi rendelet, tehát egy alacsonyabb szintű jogszabály viszont szembe megy a törvénnyel, kimondva: a bérlőkijelölőnek a lakásban maradókkal szemben semmilyen kötelezettsége nincs. Tehát ha a jogosult elhuny, a hozzátartozóknak költözniük kell. Ez idős korban egyedül maradó, már nyugdíjas korú hozzátartozóknál különösen kritikus lehet.

Mivel Kiss kérvényét a MAK elutasította, a képzőművész perre vitte az ügyet. Rámutatott, hogy az egyszintes műteremházat a családja a saját pénzből bővítette egy újabb emelettel. Hivatkozott a benn töltött évtizedekre. Felajánlotta, hogy hajlandó megvásárolni a műtermet. A bíróság azonban elutasította a keresetet.

Kiss képzőművészként korábban meg is igényelte a műtermet a MAK-nál, de beadványát elutasították. Érdeklődésére, hogy miért döntöttek így, nem kapott választ, ahogy azt sem sikerült kiderítenie, egyáltalán kik ülnek a műterembizottságban.

Újságírónk egy utolsó szemét

Megnyugtató szavakkal búcsúztunk a szobrásztól, mondván majd mi felderítjük az ügy részleteit. Mellesleg pedig megtudjuk, kik döntenek és milyen szempontok alapján. Elbizakodottságunkat nem csak az fűtötte, hogy főfoglalkozásban űzzük az információgyűjtést, hanem az is, hogy a közpénzből gazdálkodó MAK-nak törvényi kötelessége a közérdekű információk kiadása.

Arra viszont nem számítottunk, hogy a szervezet számításai szerint az idő lassabban telik, és naptárjuk szerint legfeljebb 1950-et, ha írhatunk.

"Maga utolsó szemét, nem beszélek magával!" - csapta le a kagylót a bizottság egyetlen általunk ismert tagja, Chochol Károly. Bátortalanul hívtuk vissza, hogy úgy látszik, az előbb megszakadt a vonal, de feltétlen szeretnénk párat kérdezni. A beszélgetés további részének idézése legfeljebb egy szaftos Belga-számban lenne adekvát, így itt annyit mondunk csak, hogy az állami hivatalnok négyszer csapta le káromkodások közepette a telefont.

A titkárságon Székely Gyula igazgatóhoz irányítottak, aki hosszas kérlelésünkre végül kijárta nekünk, hogy a kuratórium elnöke a rendelkezésünkre álljon.

Azt szerettük volna megtudni, tervezik-e, hogy átalakítják a műterem kiutalás rendszerét. Figyelembe vennék-e, hogy valóban művészeti tevékenységre használják-e az ingatlant. Mit gondolnak arról, hogy határozott idejű programokra is kiutalnának műtermeket, így biztosítva, hogy többen és valóban csak alkotásra használják az ingatlanokat. Ha viszont nem az alkotási lehetőség, hanem a szociális segítség a program lényege, akkor hogyan kerülnék el, hogy a megözvegyült házastársak és egyéb közeli hozzátartozók az utcára kerüljenek? Érdekelt volna még minket, hogy név szerint kik döntenek a műteremlakások kiutalásáról, és hogy az eredmények miért nem nyilvánosak.

Sári Csaba kuratóriumi elnök válasz helyett azonban üzletet ajánlott. Nem, nem egy jó fekvésű műtermet ígért nekünk, hanem azt, hogy válaszol, ha lehozzuk az előző cikkünkre küldött helyreigazítást. Mivel említett cikkünk ügyvédünk vizsgálata szerint sem tartalmazott valótlan adatokat, így nincs mit helyreigazítani, ragaszkodtunk a törvény biztosította jogunkhoz: mindenfajta üzletelés nélkül kértük, hogy válaszoljon nekünk.

A milliárdos összegű állami ingatlanvagyonról döntő kuratóriumi elnök így szintén faképnél hagyott minket, egy üresen búgó telefonnal a kezünkben.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!