Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Mit hoznak a Down-szindrómások ebbe a világba, amiből mi is erőt, inspirációt és tapasztalatot meríthetnénk?
Az emberek többsége állítólag azt szereti, ha helyette, a feje felett döntenek. Sok marketinges iskola is egyetért ezzel, a politikai, gyermeknevelési, pszichológiai, építészeti iskolákról már ne is beszéljünk. Így aztán kialakul egy általános atyáskodó attitűd, ami átjárja az egész társadalmat – a családoktól kezdve az intézményeken keresztül a mikroközösségek együttélési stratégiájáig, közlekedésig, szórakozási formákig.
A lényeg, hogy megmondják, nekünk mi a jó, mi meg megpróbáljuk felfedezni azt, hogy azt a valamit, aminek nekünk jónak kellene lennie, hogyan is lehetne egyáltalán élvezni.
Olyan ez, mint a finomfőzelék: alapvetően rossz, de mivel jónak kell lennie, valahogy meg kellett tanulnunk élvezni.
A kör ezzel be is zárult. A társadalom egésze azt a kulturális mintázatot sugározza, hogy te magad egyedül kevés vagy eldönteni azt, mi a jó neked. Ehhez mindig segítségre van szükséged, még felnőttként is: anyádéra, a főnökére, a körzeti orvoséra, a kollégádéra, a barátokéra, a tesódéra, csak legyen pár ember, aki megerősít abban, amit gondolok vagy érzek, hogy kellően biztonságban érezzem magam azzal, amit dönteni szeretnék.
És ha nincs meg a többségi támogatás, akkor megyünk az árral, és úgy gondoljuk, hogy az egész életünkért, sorsunkért, sikereinkért − de leginkább a kudarcainkért − mindig valaki más a felelős, aki vagy akik rávettek minket arra, hogy máshogy döntsünk, mint ahogy szeretnénk.
Na, ezzel a Down-szindrómások is valószínűleg így vannak, csak még sokkal jobban így. És mi, akik ezerszer szembesülve ezzel a rettenettel, előbb-utóbb dönthetünk úgy, hogy kinőjük ezt az egészet, és önállóan, csak saját magunkban bízva hozunk döntéseket és irányítjuk az életünket, inspirációt kaphatunk azoktól a Down-szindrómásoktól, akik végigjárják ugyanezt az utat a saját autonómiájukig.
Csak az ő útjuk ezerszer nehezebb lehetett a mienknél.
A musical műfajában az a jó, hogy amikor a konfliktushoz érkezünk, és a főszereplők üvöltözni kezdenek, akkor a musicalben énekelnek. A CoorDown reklámfilmje rögtön belevág az üvöltözésbe, és a főszereplő lány elképesztő cukin tolja az „I want to be where the decisions made” tételmondatot azzal kapcsolatban, hogy a szülei akarják megmondani neki, hogy mit vegyen fel egy rokon esküvőjére.
Azért ezen minden felnőtt ember kiborulna eléggé hamar, és beállna a betonrepesztő üvöltözés.
De itt, szerencsére, musicalben maradunk, és szépen végigvesszük az algoritmus többi elemét, a kerekesszékes-kirekesztő lépcsőt, a vakhergelő érintőképernyős információs táblát, a süketgyilkos tűzjelző csengőt és az összes többi problémát.
Végül a főszereplő Down-szindrómás lány maga választja ki a ruháját, ami igazság szerint tényleg a legjobb választás a három közül. Persze, értjük, hogy a fogyatékossággal élőket be kell vonni az őket érintő döntésekbe. De az egész film mintha nem is kizárólag a fogyatékossággal élőkről szólna, hanem mindannyiunkról, minden egyes emberről, akár fogyatékos, akár nem.
(Borítókép: CoorDown / YouTube / NO DECISION WITHOUT US | World Down Syndrome Day 2025)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
