A Kaptár, amit jól megkaptál...

Röviden ennyit lehetne mondani A kaptárról, amellyel - címadását tekintve - nyugodt szívvel lehetne indulni a "Hogyan adjunk olyan magyar címet, amelyről még csak véletlenül sem ugorhat be az eredeti?" versenyen.

A Resident Evil igencsak népszerű FPS-játék, aminek nagyjából az a lényege, hogy kézbe a shotgunt, aztán irtani a célpontokat, ahogy a csövön kifér. A lemészárlás céljából a játékos elé terelt gonoszok rendkívül ocsmány pofázmánnyal, bomlófélben lévő testtel bíró agyatlan zombik és egyéb korcsfajzatok; pokolravalók, nem is kétséges. Úgyhogy tárazz be, és láss neki, cimbora! A játék szereplői egy darabig még alighanem megmaradtak volna a maguk bináris kódok szabályozta világában, csakhogy a Tomb Raider (2001) után úgy ítélték meg Hollywoodban, piaca lehet még egy videojáték-adaptációnak - és így kelt ki a Resident Evil.

Ami még nem is lett volna akkora probléma. A gond Paul Andersonnál kezdődik, aki rendezői pályafutása során olyan gyöngyszemekkel ajándékozta meg az ilyesmire fogékony közönséget, mint a csihi-puhi és a techno elemeiből kotyvasztott - szintén számítógépes játékból készült - Mortal Kombat (1995), a meglehetősen sötétre sikeredett - rossz nyelvek szerint ezért alaposan meg is csonkított - horror, a Halálhajó (Event Horizon, 1997), és a látványos pirotechnikával megsépkelt űrwestern, A katona (Soldier, 1998).

A Resident Evil esetében Anderson valamennyi eddig általa kipróbált műfaj elemeit igyekszik belesűríteni a filmbe, így lett abból akció-sci-fi-horror, ami már eleve meglehetősen vegyesfelvágott-ízűvé teszi a dolgot; de az igazi hibát az jelenti, hogy a forgatókönyv is hű a "szedjünk össze minél több helyről minél több elemet, pakoljuk egy helyre, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle" koncepcióhoz. Teljességgel váratlan fordulatokat tartalmazó cselekményt, árnyalt karaktereket, kimunkált színészi alakításokat persze hiába is várnánk egy ilyen filmtől, de épkézláb kerettörténetet, néhány frappáns párbeszédet, némi feszültséget és - minél több, minél igényesebben kivitelezett - akciójelenetet viszont igen.

Íme, a cselekmény (egyik kezünket helyezzük a pulzusunkra, s figyeljük reakcióinkat: vajon izgulunk-e?): egy szupertitkos föld alatti laboratóriumban, a Kaptárban - ahol biológiai fegyverek kifejlesztésével, génmanipulációval és hasonló nyalanságokkal foglalkoznak - elszabadul egy gyilkos vírus. A biztonsági rendszer mind a ki-, mind a belépést letiltja; senki sem ismeri a bevezető utat, csak a biztonsági őr (Milla Jovovich), aki azonban valahogy éppen rövid távú amnéziában szenved. Ennek ellenére lejut a Kaptárba, egy különleges katonai kommandó kíséretében, persze. A karakterekről közben szinte nem derül ki semmi, motivációjukat néhány mondatból tudjuk meg. Ami például a párbeszédeket illeti, íme: "- Fiúk, ha innen kikerülök, dugni akarok!" "- Nem kéne előbb lezuhanyoznod?" - részlet egy sebesült katona (Michelle Rodriguez) és az őt támogatók dialógusából; és ez még megpróbált jópofa is lenni! De ami miatt egyáltalán nem izgalmas az egész, az az elfuserált dramaturgia: a szorongattatás, a menekülés, a mészárlás jelentette horrorszálról időről időre eltereli a figyelmünket a biztonsági rendszer gonoszkodásait bemutató high-tech vonulat, illetve a flashbackekből és az egyik mellékszereplő magánnyomozásából adódó krimi-vonal. Anderson szemmel láthatólag nem tudta eldönteni, melyik a fontosabb, aminek az lett a vége, hogy egyformán lényegtelen lett mindegyik. És ha mindez nem lett volna elég, a zombik mellett még egy mutáns szörnyeteg garázdálkodásával tetézi, így a nevetségesség felé billenti a sztorit. A film egyébként végig a néző mögött jár: mire a főszereplők megérkeznek a Kaptárba, mi már rég tudjuk, hogy zombikat találnak ott. Mire rájönnének, hogyan jutnak ki, mi már azt is tudjuk, kik között zajlik majd a végső csata. Mire lezajlott, már azt is tudjuk, mi lesz a második részben.

De persze minek fanyalogni a cselekmény és a karakterek miatt egy testaprítós zombifilmben, ugye? Jogos felvetés, lássuk a látványt! Ebben a filmben még a zombik sem igazi zombik; egy csoport rossz útra tévedt, megzavarodott BKV-ellenőrre inkább emlékeztetnek, mint érzelem nélküli, vérszomjas gyilkológépekre. A maszkok átlagosak, a szétmálló test képei elvétve bukkannak fel, és bizony lemészárlásuk módozatai is meglehetősen korlátozottak. Andersonnak a "Hogyan nyúljunk minél leplezetlenebbül, ám minden művészi hatást nélkülözve?" című fejezeten túl még lett volna mit tanulnia a zombifilm nagyjaitól, George A. Romerotól (eredetileg ő rendezte volna a filmet - ó, miről maradtunk le!), Sam Raimitól, vagy éppen Lucio Fulcitól. Mint ahogy az ijeszgetős thriller elemeit sem olyan direkten kéne alkalmaznia, hogy nemcsak Alfred Hitchcock, de még középszerű követői is motollaként forogjanak a sírjukban!

Így csupán egyetlen tényező akad, amely élvezeti értéket adhat a filmnek, jelesül a főszereplő, Milla Jovovich a maga bájaival. A mi Millánk mindent meg is tesz, hogy jól szórakozzunk, több ízben is egyetlen lepedőbe burkolva tündöklik a vásznon, végig csodálhatjuk gyönyörűen kidolgozott, akrobatikus lábait (és az a jelenet, amikor az egyik zombit úgy öli meg, hogy a combjai közé kapja, majd kitekeri a nyakát, egy darabig még emlékezetes marad!), de mindez azért kevés: ezt a versenyt Angelina Jolie nyerte, mellbedobással.

Wolferine

A kaptár (Resident Evil)
Színes amerikai sci-fi-horror,100 perc, 2002
Írta és rendezte: Paul Anderson
Főszereplők: Milla Jovovich, Michelle Rodriguez, Eric Mabius, James Purefoy