Izland kultúraközi csapása a magyarokra

A Vodafone Hangfoglalás-rendezvényének húzó programja a rádiók által sokat játszott Jungle Drum című slágerről ismert Emiliana Torrini volt, de két másik érdekes fellépő is feltűnt, a Lay Low és a Hjaltalín. Ha a magyaroknak most három együttest ki kellene küldeni Izlandra, akkor mit kezdenénk magunkkal? Esclyn Syndo, Realistic Crew, Moog?

Björk köpönyegéből úgy bukkannak elő az izlandi énekes-zeneszerzők, hogy gyanakodni kell: az ötszáezres országban valamit nagyon tudnak a dalszerzésről és az emberi lélekről. Ezt a fajta zenét, amit Lay Low és Emiliana Torrini képvisel, nem mindenki kedveli: nincsenek nagy fesztávok, egymástól eltérő dalok, az egész mintha egy jó hangú fűzfapoétára lenne kihegyezve.

Elsőnek jött Lay Low a rossz tartásával, bitliszfrizurájával és egy társgitárossal, megszeppenten és nagyon halkan elkezdett énekelni a hatalmas előadóteremben, és a visszafogottságával megtöltötte a helyet. Figyelni kellett rá, szinte suttogva énekelt. Előadott 5-6 számot, mindegyik szomorú volt (talán az utolsó, a klipes By and By kevésbé), meg is jegyezte, hogy ilyen szomorúakkal jött most, majd pengetett tovább. Kicsit countrys, énközpontú, nem is értem, hogy lehet ennyire vásárra vinnie a bőrét az embernek. A Please Don't Hate Me-ben azért megmutatta a belülről jövő energiákat. A második emeletről nem derült ki, hogy ilyen helyes arca van, ami hiba, viszont igazi Björk-mutanoid.

Az izlandi stadionrock

A Hjaltalínt némelyek már eleve izgalmasabbnak tartották Emiliana Torrininél, ami nem meglepő, annyira más pályán játszanak. A fagottossal és hegedűssel felálló zenekar az indie-hullámra felülve Sting-hangú énekessel játszik Coldplay-szerű dalokat. A Hjaltalín maga az izlandi barokkos túlzás, sokszor önmaguk paródiáját adták elő.

A stadionrock lehetősége ott rejlik bennük, csak hatalmas kivetítőket és fényeket kell szerezni. Az ilyen sok hangszeres, túldíszített zenére van igény, az Arcade Fire-től a Coldplayig sokakat lehet mondani, ráadásul a szőke frontember is láthatóan erre a jövőre készül, nem sajnáljuk tőlük.

Kiteszi

Egy izlandi énekesnőnek iszonyú nyomasztó lehet Björk. Kis ország, hatalmas sztár, vele azonosítják a popzenét, de míg Lay Low nem igazán tudta ledobni a híres köpönyeget, addig Emilíana Torrini igen. A Jungle Drum volt az a sláger, amivel mindenhol, még a Petőfi rádió népénél is áttörést ért el az énekesnő, pedig már 1994 óta jönnek ki albumai. Előbb a GusGus tagja volt, még Kyle Minogue-nak is megírta a Slow-t.

Emilíana Torrini a boldogságot énekelte meg a szomorúságban, és bár én adtam volna nagyobb teret a koncerten, és kevesebbet a zenekarnak, ő a zenekarban gondolkodik, nem önmagában. Big Jumps, Me and Armini, Ha ha, Begger's Prayer, lehetne sorolni, minden fontos számot eljátszott régről is, és az összekötő szövegekből - beszélt arról, hogy a halott barátjának írta a dalt, meg arról, hogyan dolgoznak szerzőtársával, meg kuncogott a hangosan emésztő gyomrán - látszott, önmagát teszi ki a nézők elé.

Az utolsó szám Gun óriási volt: csettintve és lihegve, egy gitármotívumra felépítve összehoztak egy fénnyel erősen megtámogatott finálét, aminek semmi köze nem volt az addig szerényen elővezetett előadáshoz. Emilíana Torriniben rengeteg lehetőség van, akkor is, ha ez valakinek kevés, tingli-tangli vagy semmilyen, mert magával ragadó és kreatív, a hangjában pedig a legszeretőbb anya és az elfojtott szerető minden impulzusa felbukkan. És a mosoly.

Izland csodálatos kulturális tér lehet, mi hiába jövünk a Pilisben fortyogó csakrákkal, amikor az a messziről szomorúnak és sötétnek látszó kis ország (mondja a Nagy Magyarország újságírója) sorra áll elő izgalmas kulturális termékekkel. Filmben, irodalomban, zenében is előremutatóak, nem követnek senkit, mennek a fejük után. Megyek repülőjegyet venni.