Milyen volt szőkesége?

A virág múlandó. Tíz év sem kellett ahhoz, hogy Britney Spears globális szexszimbólumból és übersikeres zenészből megvetett, szétcsúszott, sajnálatra méltó vénasszonnyá legyen, aki csak a narancsbőrével kerül címlapra. Isten adta, Isten elvette. Szóval nem semmi, és nem érdektelen, hogy a Napoleon Boulevard húsz év és egy rendszerváltás után simán hozza azt a színvonalat, amivel egykor egymillió lemezt adtak el. Két évtizeddel a megszűnés után úgy szól a koncert, mintha nem  történt volna semmi se. Egyes virágok maradandóbbak a többinél, főleg, akik töviseket növesztenek.

Megváltoztak persze, eliramlik az élet. Vincze Lilla negyvenkilenc éves; amikor az együttes alakult, huszonöt volt. De nála nem sokat számít a húsz év távollét, mert a hőskorban sem elsősorban a jónőségével hódított, hanem a hangjával. A rajongók emléktopikjának nem az a címe, hogy Csöcsike, hanem hogy Vincze Lilla, A Hang. A hangja pedig nem sokat öregedett, sőt az se tűnik fel, hogy sokat iskolázta volna, úgyhogy kábé úgy szól, mint újkorában.

Vagy az élet volt kegyetlen

A mögötte zenélő kócos bácsik tizennégy éves koromban kevésbé érdekeltek, mint az énekesnő, ma már jobban látszik A Hang mögött a Solaris együttes. A Napoleon Boulevard története ugyanis röviden a következő. Eleve volt a Solaris, akik progresszív rockot játszottak magas szinten, részben a Jethro Tull, részben klasszikus sci-fi regények hatása alatt. Ez eléggé rétegműfaj – bár utóbb ezen a vékony rétegen belül világszerte ismertté lettek –, viszont a nyolcvanas években a kultúrpolitika már preferálta a közérthető, slágeres műfajokat, az underground világnak meg kilógott a segge a trapperfarmerből. Magyarán, nem kapkodtak a zenekar után. Aztán jött egy nő, megtermékenyítette őket, és a Napoleon Bld. Magyarország egyik legsikeresebb együttese lett. Nem volt slágerlista nélkülük. Sajnos a viharos kapcsolat néhány év alatt tönkrement, és azután már a Solaris sem állt talpra.

A jubileumi koncerten nemcsak egy dedikált emlékszám erejéig szólaltak meg Solarisként, hanem szót kértek Vincze Lilla mellett. Így már kiderül világosan, miért nem tudták külön-külön, vagy más formációkban elérni azt a sikert, amit együtt elértek. Kellett az egzotikus énekhang mögé a szintén nem egyszerű, szubkultúrából felszivárgó zenei alap. Az eredetihez képest keményebb, már-már metálba hajló hangszereléssel, olyan krafttal dübörgött most a Solaris Vincze Lilla mögött, mintha ki sem békültek volna. Dühöngő ifjúság + Húsz év múlva. Jól hangzik.

Fogd meg a kezem

A közönség összetétele ilyen eseményeken mindig érdekes. Bizony a régi ritmusokra ma már főleg pocakok hintáznak, sok az őszbe csavarodott családfő, a húsz év a legtöbb régi rajongón több nyomot hagyott, mint a fellépőkön. Nem sok vendégen látszott, hogy új belépő, aki a szülei bakelitjei közt, magának fedezte fel a Napoleont, viszont elég sok volt a kisgyerek, ami bizonyos Halász Judit-szerű bájt ad egy rockkoncertnek. Nyilván a tízezer forintos jegyár is megszűrte a látogatókat, de nemcsak ezért lehet ide nyugodtan elhozni egy hétévest, hanem azért is, mert a Napoleon Bld. mindig kicsit intellektuálisnak számított. Valószínűleg annak volt ez köszönhető, hogy a szövegeiknek sokszor értelmük is van, és az a hülyéket elijeszti. A szövegek feltűnően nagy része dolgozza fel egyébként a hidegháborús parát, eleve egy szőnyegbombázós számmal futottak be, később megalkották a deltaszárnyú angyal kifejezést. Kordokumentum és békeharcos költészet.

Meglepő még, hogy a két és fél órás koncert számai viszonylag egyenletes színvonalúak, és aminek kevésbé örültem, az is főleg azért zavart, mert tudtam volna jobbat helyette az életműből. Pedig nincs sok magyar előadó, akivel tele lehetne borítani a Winampot két és fél órára, és ne lenne egy tucat olyan töltelékszáma, amit soha az életben ne akarnék hallani.

Igaz, ebben benne van az is, hogy az ő dalaikat bakeliten, később magnókazettán ismertem meg. Mármost ha nem egy ujjmozdulat skippelni egy számot, hanem át kell tekerni, vagy odamenni a lemezjátszóhoz, és óvatosan átemelni a tűt, akkor esetleg inkább meghallgatom mégis, és akkor néha kiderül, hogy nem is olyan szar. Ez fokozottan igaz a komolyzenére – ahol nem jut messzire az, aki egy perc uncsizás után lemond egy szonátáról –, de érvényes mindenhol, ha a műalkotás nem adja meg magát első hallásra.

Legyetek jók, ha tudtok

A revivalkoncert a Syma csarnok függönnyel leválasztott felében esett meg, nem kellett hozzá az egész, meg rosszul is nézett volna ki negyedházzal. De akik ott voltak, azok széles vigyorral és olykor – meglett koruk ellenére – önfeledt ugrálással fejezték ki, hogy megvennék újra a jegyet egy turmixgép vagy egy tank benzin áráért. Nem bánták meg. Eleve csúszott fél órát a kezdés, mert sokan családostul indultak el vidékről, elakadtak a hóban, és SMS-ben rimánkodtak a szervezőknek, hogy várják meg őket. A zenészek pedzegették a témát, vagyis hogy a tegnapi estének lehet folytatása, csak hát közismert, hogy az előadóművészet finanszírozása elég problémás: adathordozóért pénzt kérni már felejtős, a közalapítványok és az Artisjus szopkodása meg nyilván ciki. A médiapiac pedig előbb-utóbb azt igényelné, hogy Vincze Lilla vetkőzzön le a nyuszis magazinnak, amiről szó sem lehet. Angyalok nem vetkőznek. Deltaszárnyú angyalok sem.

A siker receptje megváltozott azóta, hogy a Napoleon Boulevard-nak bornírt, buta, elzsírosodott fejű kommunistákat kellett kerülgetnie az Országos Rendező Irodában meg a minisztériumban. Azokat az akadályokat vették, a mai labirintusban viszont nem az a veszély, hogy elvesztik a mikrofonengedélyt, hanem hogy vállalhatatlan és erkölcstelen dolgokra veszik rá őket egy Fókusz-riport kedvéért, ami aztán a mai sikert nem hozza el, de visszamenőleg becsteleníti meg az ártatlanság korát és annak emlékeit. Sok régi sztár elindult ezen az úton, és mind belepusztultak.

Volna mit folytatni, megvan hozzá a tehetség, a képesség és a pár ezer fős kemény mag, akik hajlandóak lennének akár adakozni is, ha az kell egy új albumhoz. De mindez egy szolid underground starthoz elég csak, azzal kell beérni. Igen, olyan volt ez a koncert, mint egy Balaton-fellépés a kilencvenes évek elején, megvoltak az összekacsintások, a kívülállás, a szubkultúra és a mellőzöttség erotikája. A legcsillogóbb mainstreamből érkeztek egy húszéves ugrással a legigazabb undergroundba. Ha ezt lehet így folytatni, akkor érdemes.

     

Hozzászólni itt lehet.