Szürreális Ricknek lenni a rickrollingból

Volt már Magyarországon?

Még soha, de nagyon várom, mert régen volt egy magyar baby sitterem. Mindig hozott csokit és bort Magyarországról. Azóta barátok lettünk, most találkozni fogok a családjával. Az ő révén ismerem azt az édes magyar bort, a Tokajit.

Több napig marad?

Igen, a feleségemmel megyek, és ott maradunk egy kicsit várost nézni. Gondolom, Budapest is olyan, mint Prága, nagyon híres város, nagyon egyedi hangulattal, meg kell nézni. Szerencsém van, mert régen, amikor sokat koncerteztem, hiába mentem el városokba, sose láttam belőlük semmit, de most megtehetem, hogy egy kicsit körülnézzek. Lesz egy személyes idegenvezetőm, Luca, ő majd megmutatja a jó helyeket.

Igaz az, hogy autóval jön Londonból?

Igen.

(Intermezzo: a Szabó Zoli a mellettem lévő asztalnál benyomja a Never Gonna Give You Upot hangosan, szivatásból, úgy hogy az interjúalany is hallja. Elröhögöm magam, majd elküldöm a Zolit a picsába, hogy mekkora bunkóság Rick Astley-t rickrollozni. Később kiderült, hogy a Zoli nem tudta, mi az a rickrolling, ösztönösen tette be azt a számot, mikor megtudta, kivel beszélek.)

Bocsánat!

Semmi probléma, megszoktam.

Olvastam róla, hogy betegesen fél a repüléstől. Tényleg?

Azért ezt nem mondanám, csak nem szeretek repülni. Néha muszáj, jövő héten például Szingapúrba megyek. De ahova lehet, inkább autóval megyek. Pár hete Marokkóba mentem, oda nyilván repülővel. Az a baj, hogy a légi közlekedés egyre kiszámíthatatlanabbá válik, egyre rosszabb a szolgáltatás. Régen csodálatos dolog volt repülni, de manapság szar (a „pain in the ass” kifejezéssel élt – a szerk.). Egyre többen utálják a repülést, nem magát a légi utat, hanem mert két órával korábban ki kell menni a reptérre. Az új biztonsági előírások nevetségesek, levetetik veled a cipődet, elveszik a kedvedet mindentől, mire feljutsz a gépre. Teszem azt, kifizetek ötezer dollárt egy első osztályú jegyre New Yorkba, és ezek után le kell vennem nekik a cipőmet. Őrület.

Vajon miért hívják ezt a turnét Here & Now-nak (itt és most)?

Hát, mert nyolcvanas évekbeli előadók lépnek fel rajta, és az az ötlet lehet mögötte, hogy ők most itt vannak. A nyolcvanas évek húsz éve volt, vagy mikor, de ezt a nevet nem én találtam ki, hanem a műsor promoterei már régebben. Szóval biztosan úgy értik, hogy itt és most hozták el őket, azt hiszem.

Ön szerint kire a legkíváncsibbak a magyar nézők?

Rám! Haha. Nem tudom, ez a koncertsorozat már régóta megy különböző énekesekkel, de Boy George idén van benne először. Rá biztosan mindenki emlékszik, óriási sztár volt. De Kim Wilde is elképesztő, az új albuma top10-ben van Németországban. Nem hinném, hogy külön-külön emberekre kíváncsiak, inkább ki akarnak rúgni a hámból, és újra tinédzsernek akarják magukat érezni általunk. Idén már vagy huszonöt ilyen koncertet adtam.

Milyen szokott lenni a hangulat?

Nagyszerű. Ugyan alázattal csinálom a koncerteket, de nem veszem túlságosan komolyan ezt a dolgot. Azt hiszem, a többi énekes is így van vele. Értékeljük, hogy akkora szerencsénk volt, hogy ekkora slágereink lehettek, és jó érzés újra előadni őket az embereknek.

Csinált mostanában új zenét?

Igen, nemrég felvettünk egy új albumot, de csak azért, mert idén elkezdtem koncertezni Angliában, és azt akartam, hogy ezeken a koncerteken tudjak új számokat játszani. De a budapesti koncerten nem játszom az újakat, az nem erről szól.

Mik lesznek?

Körülbelül nyolc slágeremet játszom majd, köztük a legnagyobbakat a Never Gonna Give You Upot, a Together Forevert, a Whenever You Need Somebodyt.

Kislány koromban szerelmes voltam a hosszú hajú Rick Astleybe. Hogy látja, most is így vannak ezzel a nők?

Ó, köszönöm szépen! Azt gondolom, az egész műsor a közönség emlékeiről szól. Nyilván idősebb lettem, negyvennégy vagyok, de az emberek azért megismernek. Nem hullott ki a hajam, és nem lettem nagyon dagadt sem, így könnyebb felidézniük a szép emlékeket. Igyekszem elnyerni a hölgyek tetszését.

Olvasóink egy része esett már rickrolling (Rick Astely: Never Gonna Give You Up című számával való váratlan, kikapcsolhatatlan videós támadás) áldozatává. Beszélhetünk a rickrollingról úgy, mint az ön visszatéréséről a zenei életbe?

Az egy téboly volt, de visszatérésnek nem nevezném. Számomra ismeretlen okból valaki úgy döntött, hogy az én dalomat használja fel egy vicchez. Aztán ez a vicc túlnőtte magát. Nem kicsit furcsa érzés, hiszen én vagyok az a fickó a videóban. De nem panaszkodom, mert szerintem így sokan megismerték azt a számot. Tudja, elég szürreális a Ricknek lenni a rickrollingban. De sok jó dolog lett belőle, például ennek köszönhetően hívtak meg játszani egy óriási New York-i parádéra.

Hogy találkozott a rickrolling jelenséggel?

Az egyik barátom küldött egy linket. Tulajdonképpen meg lettem rickrollozva. Mi a fészkes fene volt ez?! – mondtam, amikor megnyitottam. Nem értettem. Aztán teltek-múltak a hetek, és egyre több helyen láttam, hallottam feltűnni, aztán bekerült a hírekbe, nagy ügy lett belőle.

Ezek szerint nem ön találta ki.

Nem, de biztos, hogy sok énekes egy vagyont fizetne azért, hogy így elterjedjen a zenéje. Végül is bárkit választhatott volna az, aki kitalálta a rickrollingot, nem tudom, miért, de engem választott, és nem panaszkodom miatta, nekem jó volt. A lányomnak viszont rosszul esett. Már az is elég furcsa egy gyereknek, ha az apjának slágerei voltak a nyolcvanas években, az meg aztán pláne, ha az apukád internetes viccé válik. De már ő is feldolgozta a dolgot.

Régen az Ifjúsági Magazinban azt írták, hogy önt választották meg egyik évben a legrosszabbul öltöző popsztárnak. Ez igaz?

Igen, még a nyolcvanas évek végén volt valamikor. De előtte egy évvel ugyanaz az újság a legjobban öltözött sztárnak is megválasztott, szóval erről ennyit. A hírnév ilyen. Az egyik pillanatban mindenki beszélni akar veled, aztán a másik pillanatban már senkit sem érdekelsz. Ott van például a Take That. Magyarországon is újra nagyon híresek?

Nem mondanám.

Meglepő. Angliában iszonyatosan felkapottak lettek megint, telt házas koncerteket adnak az O2 arénában. A kilencvenes években elképesztően menők voltak, és most megint megaslágereik vannak, de volt tíz év, amikor senki rájuk sem hederített. Ilyen ez a popszakma.

Ön szerint meddig fog tartani ez a mostani visszatérése?

Mondtam már, hogy ez nem visszatérés. Hogy őszinte legyek, nálam a koncertezés már csak amolyan hétvégi munka. Azért csinálom, mert szeretek énekelni. Hétfő esténként egy dzsesszklubban énekelek, és dobolok egy rockegyüttesben, mert zenész vagyok. Régi, klasszikus standardoktól Foo Fightersig sok mindent játszom. Ha nem lesz kedvem többé koncertezni, akkor abbahagyom, ilyen egyszerű.

Ha ez hétvégi munka, akkor van más, rendes munkája?

Dehogy van. Piszkosul gazdag vagyok. Egész nap azt csinálok, amit akarok. Hét közben tévézek egész nap, hétvégén meg megyek énekelni.

Most viccel?

Nem. A nyolcvanas években rengeteg pénzt kerestem, és azért jó dolog még több pénzt szerezni az új koncertekkel, de nekem annyi pénzem van, hogy soha többé nem kell már dolgoznom. Jövőre kiköltözünk Londonból az olasz tengerpartra, mert a lányom végez a középiskolával, egyetemre megy, kap egy saját lakást.

Nem szereti Londont?

Imádom Londont, de nagyon szar benne élni. Nagyszerű város turistáknak vagy kreatív dolgokat csinál, de nem lehet közlekedni, minden nagyon drága, a legjobb éttermekben nem lehet asztalt foglalni, ha nincs protekciód. Szeretek New Yorkba vagy Rómába utazni, de én tengerparton akarok élni, fürödni a tengerben évente hat hónapig.