Alanis és a békák

Tekintse meg képeinket!

Elmondja, hogy Eszternek hívják és három hete hiába próbál jegyet szerezni ma estére - elkelt az összes 16500 forintos belépő is. Eszter elárulja, hogy húszezret is hajlandó fizetni egy jegyüzérnek, de egyelőre egy hús-vér üzérrel se találkozott. "Három angol jött ide hozzám, azt hitték, én árulom, ők is venni akartak."

Néhány lépéssel odébb három boldog egyetemista szorongatja a kétszáz forintos diákjegyét. "Van egy ilyen akció. Idejössz kora délután, beállsz a sorba, vársz négy órát és este héttől a kasszánál érvényes diákra kiadják ezeket. Nincs sok, összesen, ha száz ilyen jegy volt. A jegyre aztán ráírják a diákigazolvány számát is, nehogy eladd valakinek." A vidám diákok mellett a lépcsőn Pavle, Dragana és Kaca nyújtózkodik, hét órát buszoztak, Belgrádból jöttek. Lefordítom nekik, hova szól a hetven eurós jegyük. Földszint, bal páholy. Páholy? Pavle meglepődik.

Fordulat

Lassan 8 óra, elindulunk a kapu felé. A bejáratnál újra a bánatos Eszterbe botlunk, aki ezek szerint nem tud arról, hogy még ma délután is lehetett jegyet venni - kétszázért. Esetlenül sajnálkozunk, mint egy temetésen - mit lehet ilyenkor mondani. Ekkor történik valami. Csíkos inges, vigyorgó fiatalember robban közénk, két jegyet lobogtat. "Jó helyre szól, földszint, második sor, negyvenért eladom a kettőt. Tudod, rosszul lett a barátnőm, inkább hazamegyünk, a pénz meg jól jön taxira" - magyarázza vidoran. Aha. Feltűnik egy másik fiú, Robi. Ő is jegyet keres, megvan az üzlet. Egy pillanattal később Eszter a hóna alá csapja a táblát és elindul a bejárat felé. "Úristen, ezt nem hiszem el. Nézd meg, remeg a kezem." Bemegyünk.

A Nemzeti Hangversenyteremben minden barna. A fatámlás székekkel, a visszafogott színekkel leginkább egy egyetemi előadóra emlékeztet, csak középen, a színpad felett lóg egy tekintélyt parancsoló, fémes színű orgona. Lassan megtelik a terem.

A halványbarna egyenruhás beengedő elárulja, hogy megasztáros Tóth Veronika lép fel, mint előzenekar, de ő tudta rosszul, mert Tóth Vera helyett Schmidt Vera érkezik. Megjelenik a félhomályos színpadon, a tömeg félreérti és önfeledten üdvözli Alanist. Leül, felveszi a gitárját és azt mondja kedvesen magyarul: "Nagyon köszönöm a fogadtatást, bár tudom, hogy nem nekem szól", amiből kiderül, hogy ő mégis Schmidt Vera.

Headbanger's Ball

"Hiszen a hajnalért is megküzd a nap" - dalolja a gitáros lány, az emeleten többen beszélgetni kezdenek. Alig húsz perc után ennek is vége, Vera kellemes koncertet kíván mindenkinek, de majdnem egy óra telik el, amikor negyed tízkor tényleg elindul végre a műsor.

A dobos, a három gitáros és billentyűs benyargal, a lobogóhajú Alanis Morissette sötét bőrnadrágban és csillogó arany felsőben kapja el a mikrofont és belecsap az 8 Easy Steps-be. Az All I Really Want alatt merészen megpróbálkozik egy kis kígyómozgással, a gitárosai boldogan viháncolnak körülötte, békaugrásban járják be a színpadot.

Teltház van, ez olyan 1800 embert jelent. Az emeleti ülésekről nem sokat látni, kivetítő nincs, így hát marad a Morissette-re emlékeztető loboncos figura, a fények és a hang. Magabiztosan, tisztán hajlítja a régi slágereket, itt van a Head Over Feet, a Hand in My Pocket, a You Learn, és az első siker, a You Oughta Know. Alanis néha belelendül és vérbeli rocker-mozdulatokat tesz: a Wake Up végén gitárszólóba és elkötelezett headbanging-be kezd.

Nyelveken beszélés

Klikk a képre!

A koncert közepén eljön a pillanat, amit minden rajongó titkon várt. A magyar nagymamával rendelkező Morissette odalép a mikrofonhoz és azt mondja: "Köszönöm, nagy öröm számomra, ez álom nekem. Itt vagyok, nagymamám helyén." A biztonság kedvéért angolul folytatja és megtudjuk, hogy igen, gyakorlatilag harminc éve erre vár, hogy végre eljöjjön Magyarországra.

Elmondja, hogy anyja és nagynénje is itt vannak a koncerten, csak éppen a Budapesten született nagymama nem tudott ideutazni, úgyhogy most spontán videó-üzenetet küldünk neki. Alanis kezében hirtelen kamera, megkéri, üzenjünk a nagyinak, magyarul. Kérem, semmi akadálya. A Nemzeti Hangversenyterem torka szakadtából üvölti, hogy "Szeretünk, nagyi!"

A hangulat mámorosan családi, és már az se zavar senkit, hogy a székeikből felugráló embereket halványbarna egyenruhások próbálják rendre utasítani. Megy tovább a tánc, az Ironic-ot gyakorlatilag a közönség énekli végig. Kattognak a mobiltelefonok, a felügyelők ennek sem örülnek, mert ugye fényképezni is tilos. Az Index Morissette-fotóit is egy névtelenségbe burkolózó olvasónak köszönhetjük. Viva La Resistance.

A tömeg két ráadást kap, a befejezés leírásához pedig legyen elég annyi, hogy az utolsó számot, a Thank You-t, még Réz András esztéta is önkívületben tapsolta végig a nyolcadik sorban.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!