'Egymillió dobfelszerelést akarok szétrombolni'

Michael Zwecker: Elég tipikus módon kezdtem dobolni. 12 éves voltam, és a suliban zenélgettem az iskolai zenekarban. Ilyen alap szintű bal-jobb, bal-jobb-féle unalmas dobolás volt ez. Nem is nagyon ment. Aztán 13-14 éves lettem és elkezdtem szeretni a Who, a Clash, a Jam, meg az ilyen ős-power-pop típusú zenekarokat. Nyolcadikban pedig már azt írtam az iskolai évkönyvbe - nemrég találtam meg otthon -, hogy "én olyan akarok lenni, mint Keith Moon, és egymillió dobfelszerelést akarok szétrombolni". Keith Moon a Who dobosa volt, ő volt a hősöm. Hát nem sikerült, mert meghalt 32 évesen, én meg 33 vagyok, és továbbra is élek. A középiskolát végig zenéltem a barátaimmal. Akkoriban iszonyú sokat játszogattunk, úgyhogy volt is rá mód.

Kispál Zweckerrel

Egyszer volt ugyan egy dobtanárom, de mindig másnaposan jött be órára, és nem bírta a hangos dobolást, úgyhogy inkább az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Az első komoly zenekarom Athensben, Georgiában volt 19 évesen. Egy indie-zenekarban játszottam, amelyiknek szerződése volt egy független lemezkiadóval, amely kiadónak a tulajdonosa mellesleg az REM menedzsere volt. Csináltunk egy lemezt, pár kisebb turnét, de általában előzenekarként szerepeltünk. Saját városunkban pár száz embert tudtunk behozni, a környező városokban 100-150-et. Soha sem futottunk be, de jó zenekar volt, jó lemezt csináltunk. Nem volt új lemez a láthatáron, és úgy döntöttem, hogy kiszállok a zenekarból.

A dobolást viszont nem hagytam abba, elmentem "haknizni". REM-et játszottunk, egy-két Beatles is becsúszott, Rolling Stonest, szóval ilyen alap dolgokat. Egyetemi bulikon játszottunk csak a pénz miatt. Ebből fizettem az egyetemi költségeimet... Az egyetem után tanítani kezdtem az USA-ban, és ekkor jött a lehetőség, hogy Magyarországra utazhatok. Egy szegedi két tannyelvű suliban kezdtem dolgozni.

Gyakorlatilag semmit nem tudtam Magyarországról, csak ilyen alap dolgokat, hogy első világháború, meg Habsburgok. Az egyetem után sok amerikai fiatalnak nincs jó állása, és akkor világgá mennek. Sokan akkor jöttek ide, Közép-Európába, Prágába, Budapestre. Közép-Európa nekünk érdekesebb volt, mint Nyugat-Európa. Mindig félrevezettek bennünket, hogy milyen itt az élet, persze hogy látni akartuk.

Történelmet és filozófiát tanítottam, sokat olvastam, elkezdtem magyarul tanulni. Akkor találkoztam a kedvesemmel, aki azóta a feleségem, és a kisfiam anyja. Akkoriban nem igen vettem dobverőt a kezembe, Szegeden a zene nem játszott olyan fontos szerepet az életemben. Egyszer-kétszer próbáltam összejönni szegedi zenészekkel, de mindenki dzsesszt játszott, meg volt a Gőzerő nevű zenekar, de semmi más.

`94 végén visszamentünk az Egyesült Államokba. Újra egyetemre kezdtem járni, nekiálltam a másoddiplomának. Ekkor sem doboltam, mert rengeteget kellett tanulni és dolgozni. Aztán `96-ban New York-ba költöztünk, technical writerként kaptam munkát. Help file-okat írtam, szörnyű volt, de lehet vele keresni. Aztán egyszer olyan szerencsém volt, hogy a 23-ik utcában jártam-keltem, és összefutottam egy ismerőssel, egy lánnyal, akit Athensből ismertem. Basszusgitáros volt. Kérdezte, hogy mit csinálok, aztán arra jutottunk, hogy összehozunk egy zenekart. Volt még egy srác, szintén Athensből. Hetente egyszer próbáltunk, négyéves szünet után akkor kezdtem újra dobolni. Kis klubokban léptünk föl 50-100 ember előtt, olyan helyeken, mint itt mondjuk a Süsi vagy a Rocktogon. Ez hobbi volt, nem akartunk előre lépni, csak zenélni.

`99-ben költöztünk vissza Magyarországra. Beni, a fiam, már egyéves volt. Az emberek azt hiszik, hogy az USA-ban minden szép és jó, hogy könnyű az élet. De az a helyzet, hogy csak akkor az, ha sok pénzt keresel. Szenvedsz, hogy meglegyen mindened, hasonlóan, mint itt, és nem mindig jön össze minden. Kitaláltuk, hogy nyárra hazajövünk Magyarországra, és ha találunk munkát, akkor maradunk. Márta szüleihez költöztünk egy kis faluba Makó mellé, aztán egészen gyorsan találtam állást. Pestre költöztünk. Aztán jött a Fabulon zenekar. Az első ember, akivel találkoztam a magyar zenei életben, "Bankrupt Balázs", vagyis Sarkadi Balázs volt. Olvastam egy hirdetést a Pesti Estben, hogy angolszász zenét játszó zenekar dobost keres, találkoztunk, kaptam cd-t, próbáltunk, tetszettem nekik. Mondták, hogy ők baromi komolyan gondolják, Bécsbe utazgatnak majd, meg nemzetközi fesztiválokra. Akkor még pici volt a kisfiam, meg dolgoztam is, nem éreztem azt, hogy erre van szükségem. Nemet mondtam, de kértem Balázst, hogy ha ismer valakit, aki jó, de kevésbé gondolkozik komoly dolgokban, akkor hozzon vele össze. Így ismertem meg Mike Lindsayt, a Fabulon alapítóját, aki hasonló helyzetben volt, mint én, neki is volt egy kisbabája, zenélni akart, de nem túl komolyan. A Fabulon már létezett előtte is, de más felállásban. Elkezdtünk zenélgetni, aztán az eredeti tagok közül is visszajöttek páran. Mára már koncepció lett, hogy csak külföldi zenészek vannak a Fabulonban, vagyis ma már Stig Roar Husby a zenekar neve. Idővel egyre komolyabb lett számomra a Fabulon, meg történt is egy s más az életemben. A zene, a zenekar pótolt valamit az életemben, kezdtem erőltetni a dolgokat. Együtt zenéltünk az Annabarbival, meg más hasonló zenekarokkal, jó kis indie bulikat csináltunk, és kezdtünk "befutni". 100-150 ember is eljött a fellépésekre. Nagyon jó zenéket játszottunk, és ez volt a legfontosabb. Egy ilyen bulin találkoztam Dióssyval tavaly tavasszal a Kopaszi-gáton. Egy minifesztivál volt, az Aranyhal Fesztivál.

sziget.hu: Akkor már ismerted a Kispál és a Borzot?

MZ:Voltam pár koncerten, láttam őket a nyári fesztiválokon. De inkább a munkahelyemről ismertem őket, mert az egyik kollégám Kispál-rajongó. A Holdfény Expresszt sokat hallgattam, szerettem is. Aztán ott voltam a Mechwart-ligetbeli koncerten, de arra emlékszem, hogy mindenki énekelte a számokat, és csodálkoztam, hogy úristen, ez aztán nem semmi, hogy ennyire tudják és szeretik a dalokat. Ha valaki azt mondta volna akkor, hogy mostantól te leszel ennek a zenekarnak a dobosa, nem is értettem volna, hogy ez mit jelent. Szóval én csak nézegettem és tetszett persze. Lehet, hogy akkor is hülyéskedtem, és mondtam a feleségemnek, hogy ez annyira kicsi város, hogy előbb-utóbb én is tudnék előrébb lépni és, mit tudom én, egy nagyobb zenekarban dobolni. Aztán tényleg így alakult, és az a legjobb, hogy egy olyan zenekarral sikerült előrébb lépnem, amelyik tényleg olyan zenét játszik, amilyet szeretek és szeretem is az embereket. Az elején nem tudtam, hogy szeretni fogom-e, hogy itt vagyok, hogy itt zenélek, de éreztem valamit, hogy biztos jó lesz így.

sziget.hu: Miért pont téged szemelt ki a zenekar?

MZ: Igazság szerint én is meglepődtem, hogy milyen kevés dobossal beszélgettek. Volt, akivel szívesen tárgyaltak volna, például Gerdesits Ferivel vagy Farkas Zolival, de tudták, hogy ez olyan, mintha a jó barátodnak nagyon szép a felesége, és szívesen lefeküdnél vele, de nem szabad. Ez egy ilyen dolog. Konkrét lépést nem is tettek ez ügyben, csak jó lett volna, de tudták, hogy úgysem lesz. Sok dobostól kaptam e-mailt mióta a Kispálban dobolok, hogy ebben, meg ebben a számban miért nem azt játszom, amit Csüli, vagy Brautigam. Azért, mert soha nem voltam az a típus, aki megtanulta más figuráit. Amikor feldolgoztunk számokat, akkor se. Mindig is úgy doboltam, ahogy akartam. Nem ültem le a lemezekkel, hogy hú, ez mi, és büszke vagyok magamra, hogy ugyanazt, ugyanúgy játszom. Talán kellett volna, s néha vannak nagyon fontos figurák, amiket tényleg meg kell csinálni, de az a lényeg, hogy úgy doboljak, ahogy tudok. Tudom, hogy ez klisé, de a szám a legfontosabb, így kell látni a dolgot. És nem a dobolás. Ott ülök a stúdióban, és hallgatom, hogy hogyan szól a szám, amit felvettünk. Akkor nem azzal foglalkozom, hogy halk a dob, meg hogy előre kéne kicsit tolni, hanem olyasmin, hogy hú de jó ez a szám, meg hogy kicsit gyenge a vokál, meg ilyesmi_ a dal a fontos, nem az, hogy hova kéne még egy jó kis figurát berakni.

sziget.hu: Hogyan álltál neki a tanulásnak?

MZ:- Szóltam már a legelején, hogy "srácok, cd-ket nem lehetne kölcsönadni?". Az volt a szerencsém, hogy egy Kispál-rajongó kollégámnak megvolt mindene eredetiben. Tőle kértem kölcsön a cd-ket és így tanulgattam a számokat, mert a fiúk nem adtak nekem semmit. Persze sok dolguk volt, fesztiválok voltak, közben próbák velem, meg egyébként nekik sincsenek cd-ik. Ilyen a zenekar néha, csak úgy megyünk, élünk bele a világba, elvagyunk. Szóval leírtam azokat a számokat, amelyeket meg akartam tanulni. Készítettem egy hosszú listát, amit elküldtem Ákosnak, mondta, hogy jó. 40 számot választottam ki és azokat gyakoroltam. Próbáltunk, és közben leírtam egy olyasmit, hogy A vers, B vers, refrén, satöbbi_ hogy legyen egy _. (Hogy is van? Amikor csalnak az iskolában...)

sziget.hu: Puska...

MZ: Ja, igen, puskát írtam magamnak és így mentem próbálni. Ami egyből összejött, az maradt, így lett egy huszonöt számos törzsműsor, amit azóta is folyamatosan játszunk, bár most már kb. ötven számot tudunk. Iszonyú komoly próbáink voltak, napi húsz órán keresztül. Érdekes volt egyébként, hogy az első két buli, amin már én játszottam volna, elmaradt. Az EFOTT-os, meg előtte való nap lett volna Erdélyben, ami az első nemzetközi koncertem lett volna, ha nem marad el. Aztán volt a paksi show, ez volt az első koncertem. Nem volt teljesen katasztrófa, megvan kazettán, de akkor még nem ismertem a számokat. Hallatszik, hogy például a Szőkített nőnek a végén teljesen átmentem, nem tudtam, nem éreztem, hogy mikor van vége. Aztán szépen lassan belejöttem.

sziget.hu: Ilyenkor leszúrást kapsz?

MZ: Egy kicsit igen, de inkább csak az jött ki belőle, hogy próbálni kell. Mindenki tudta, hogy nem bonyolultabb kérdés annál, minthogy próbálni kell.

sziget.hu: A többiek elég sokat segítenek neked a színpadon_

MZ: Igen, főleg Ákos, mert amikor az ember ötven számot tanul egyszerre, akkor van, ami egybe olvad. Ákos a mankóm. Az volt az érdekes, hogy a pecsás bulinál - ez mutatja, hogy azért haladunk -, nem láttam Ákost, és így is gond nélkül végigment a buli. Ebből látszik, hogy kellett ez a 4-5 hónap, mert most már tudok egy jó harmincvalahány számot mankó nélkül. Közben meg vannak a bandis műsorok, ami még pluszban tizennyolc-húsz szám. Biztos vannak dobosok, akik sokkal jobban, meg gyorsabban megtanulták volna a számokat, de én ösztönös dobos vagyok, néha túlságosan is. Jobban kell koncentrálnom, mint a Fabulonnál, ahol aztán igazán ösztönösen doboltam. Tényleg úgy, ahogy éreztem, alig kellett gondolkoznom. A Kispálnál kicsit máshogy megy egyelőre. De már várom a tavaszi turnét, mert azokat a számokat fogjuk játszani, amelyeket lényegében velem együtt raktunk össze.

sziget.hu: Mennyire más itt zenélni, mint Amerikában?

MZ: Jobban össze tudom hasonlítani az underground helyzeteket, mint a kispálos vonalat. Inkább a fabulonos szintet ismerem, mert kint is olyan szinten játszottam. Amerikában több lehetőség van, jobb, színesebb a zenei élet. Az emberek jobban eljárnak rockklubokba, és jobban szeretik a rockzenét. Náluk sokkal erősebb rockkultúra van, mint Magyarországon. Ez nem szidás, egyszerűen nagyobb a piac, vagy mit tudom én_ Eleve több gitáralapú rockzenekar van, jobban szólnak, eredetibb dolgokat találnak ki. A közönség is jobban érdeklődik. Magyarországon inkább a diszkókultúra erős, az underground zenei világ meg elég gyenge. Van egy pár zenekar, néha elmennek az emberek koncertekre. Ha van egy fesztivál, ahol jobb zenekarok is fellépnek, az emberek nem kíváncsiak rájuk, inkább mennek a Benedek Elekre, vagy nem, bocsánat_ mi is a neve, az a bácsi, az vicc volt_ az az öreg bácsi...

sziget.hu: Uhrin Benedek...

MZ: Igen, és mint bárányok, vagy bamba tehenek mennek oda és nézik. A fiatalok nem kíváncsiak a zenére, az újra. Mikor a Fabulonban voltam, ezt nagyon éreztem. Szóval az underground zenei életet jobban szerettem kint, mint itt. Magyarországon nem tudnak megélni a kisebb zenekarok. Vagy dolgozniuk kell a koncertek mellett, vagy el kell menni 10 zenekarba játszani. Én is dolgozom még mindig egy irodában egy héten két napot. Mondjuk attól is függ, hogy mennyi pénzt akar az ember. Sajnos Magyarországon alig van hiteles zenekar, amelyik a zenélésből meg tud élni. Itt kevesebb a pénz, kisebb a piac és ez a lemeztémához vezet, meg ahhoz hogy 2000 forint a jegy egy koncertre. Sokan nem értik, hogy mi gyakorlatilag ingyen adjuk a zenét, ott az internet, az mp3-ak. Gyakorlatilag egyetlen bevételi forrása marad a zenekaroknak, ez pedig a koncert. Kint nem így van. Amelyik zenekarnak hasonló szinten sikere van, mint mondjuk itthon a Kispál és a Borznak, az nagyon jól megél. Az underground szint csúcszenekara nem gazdag, de jómódban él, csinálhat, amit akar. De itt nem így van. És mindez kihat a lemezkészítés folyamatára is: kint sokkal több pénz van egy lemezre, meg több idő. Mi keressük az időt. Nem sietünk mondjuk, jó a hangulat a stúdióban, de jobb lenne még ennél is többet foglalkozni a felvételekkel, a stúdiómunkákkal. Más zenekarok, akik közel sincsenek olyan helyzetben, mint a Kispál, még ennyit sem tehetnek meg, nekik minden percet számolni kell a stúdióban.

sziget.hu: Hogyan fogadott a közönség?

MZ: A források, ahonnan a visszajelzések jöttek az az internet, a Kispál honlapon a kérdező oldal, a személyes e-mailek, és koncerteken is beszélgetek emberekkel. Szóval szerintem kétféle ember van: van, akinek tökmindegy, hogy ki a dobos, csak legyen Kispál. Ők mondják, hogy jópofa meg lelkes vagyok, meg milyen jó fejeket vágok koncerteken, meg energikus rockbulikat csinálunk. Náluk simán bejövök, semmi gond sincs. Szerencsére ilyen a legtöbb ember. Ők nem figyelnek minden kis apró részletre, nekik a hangulat a lényeg. Szerintem is ez a fontos, ez a rock érzés. Belül is, meg kívül is. A másik meg a dobos, vagy zenész típus, aki fikázni akar. Velük néha vannak gondok, hogy ez így kevésbé jó, meg okoskodnak, hogy mit hogyan kell, de mindegy_ A Kispál és a Borz nem arról szól, hogy ki a dobos, hanem a számokról. A Lovi a fő emberke, a fő egyéniség, karakter, a Kispál ott van vele erősen, és az, hogy Ákos, Csüli, Brutigam vagy én, az mindegy. A lényeg, hogy ez a két ember, Lovasi és Kispál, 15 éve együtt zenélnek, van egy érdekes kapcsolatuk, jó barátok, és nem tudom_ egyszerűen csak örülök, hogy velük játszhatok, és ez nem duma, ez tény. És nem arról van szó, hogy amit ők csináltak az a legjobb, vagy ők az úristenek, hanem arról, hogy jó fejek, szeretik a rockzenét, szeretik a zenét csak úgy általában, és jó zenét csinálnak. És az a jó, hogy most épp velem. A Kispál az életem része lett. Az hogy "sztárzenekar", egyáltalán nem fontos, csak megkönnyíti az egészet.