Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Showbiz cikkek
|
A robotok nem öregszenek, így az Erőművet felkonferáló robot-műsorközlő hangon sem hallani, hogy már több mint húsz éves: "Meine Damen und Herren, Heute Abend aus Deutschland die Mensch Maschine: Kraftwerk" - mondja a gép, és már megy is fel a függöny, bootolnak a gépek, a szakemberek keze alatt beindul, hengerel az a zenefolyam, amelyik annak idején alapjaiban változtatta meg a rock and rollt. A színpadkép a zenéhez most már abszolút konform módon minimál: a technika mostanra jutott el odáig, hogy élő elektronikus zenei koncerthez nem kell tíztonnás felszerelést utaztatni. A Kraftwerk színpadán most ugyanis egyáltalán nem találunk a hagyományos értelemben vett szintetizátorokat - az összes hangkeltő berendezésük négy darab laptop (zenészenként egy), amelyek hálózaton keresztül szinkronizálják magukat egymáshoz. A számítógépeken közönséges, Windows alatt futó szintetizátor-szoftverek futnak, ezek állítják most elő a brutális, nyers, kőkemény Kraftwerk-hangzást, amihez képest a trashmetál-szcéna alapművei is érzelmes nyafogásnak tűnnek.
Péterek a színpadon
Az egymás mellett álló négy gépzenészből az alapítók, a koncepciógazdák a két szélén állnak: Florian Schneider az idő múlásával egyre inkább György Péter esztétára szeretne hasonlítani, figyelünk, hogy a számok közti szünetekben vajon mikor rögtönöz kiselőadást a média mítoszairól, a túloldalon álló Ralf Hütternek viszont nem kisebb személyiség, mint maga Medgyessy Péter lehetne a dublőrje - igaz, a miniszterelnöknek, feltesszük, komoly gondot okozna, ha a bonyolult, kettő-négysoros dalszövegeket hibátlanul, emlékezetből kellene visszamondania. A középen álló két segéderő furcsamód szemlátomást kortársa a két alapító atyának, az ilyen korban járó zenekarokat máshol többnyire fiatalokkal töltik fel az idősebb zenészguruk.
Mellényúl az embergép
Gasometer |
Tánc!
A zenei program mindegyik klasszikus Kraftwerk-lemezről bemutat egy vagy több részletet, de a hangsúly persze, hogy az új lemez promóciója: a Tour de France Soundtracks összes lényeges motívuma előkerül, egyik-másik egészen meglepő helyen és környezetben. Érdekes megfigyelni, hogy erről a lemezről gondolkodósabb, kevésbé lüktető anyag érkezik a műsorba, ellentétben a régebbi dalokkal, amelyek többsége még a saját, 1991-es remixalbumukhoz képest is húzósabb, tempósabb lett, a szakértő kezek beléjük programozták az ezredforduló elektronikus tánczenéjének hangulatát és egyik-másik jellegzetes megoldását is. A harmadik-negyedik szám közben vesszük észre, hogy a közönség gyakorlatilag táncol, és egy felénk csapódó illatfelhőből arra következtetünk, hogy egyesek a túl gyors tempó ellen a momentán még a legalitás túloldalán elhelyezkedő tudatmódosító szerrel védekeznek.
A műsort a 78--as, ars poeticának is tekinthető Mensch Maschine indítja, nagyon autentikus, eredeti 78-as hangzással, a zenekar öltözéke pedig szinte pontosan az akkori album borítóját idézi: piros ing, fekete nyakkendő; igaz, most került fölé egy konzervatív szabású sötét zakó is. A következő dal a 2000-es hannoveri expóra 50 millió forintnyi tiszteletdíjért komponált Expo 2000 egyik jól táncolható remixe, amit az új Tour de France követ. A filmvetítés témakövető, a 78-as képességű számítógépes grafikákat háromdimenziós grafikus modellek követik 2000-ből, majd jönnek a Tour fekete-fehér képei. Az új lemez slágere, a Vitamin, majd a Tour de France régi verziója következik, kompromisszummentesen brutálisan szólal meg az elektrohimnusz.
Következik az 1974-es áttörést produkáló Autobahn, ami egyetlen koncerten sem volt még ennyire közel az eredetihez - hogy a szoftverhangszer miképp érhet ennyire közel a harminc évvel ezelőtt kitekergetett-összedugdosott zeneeszközökhöz, nem is értjük. Az elektronikus zenetörténet talán legnagyobb slágere, a Das Modell jön, természetesen elejétől végig németül, Ralf Hütter éneklés közben jobb kezével folyamatosan árnyékolja a fejére rögzített mikrofont a gerjedés ellen, amitől úgy néz ki, mintha súgna valamit nekünk. Még egy 78-as dal, a Neon Lichts, aztán a még régebbi Radioaktivitat, előtte hosszú tájékoztató szöveggel, hogy mire készülnek most a sellafieldi atomerőműben.
Végre robotok
Etele sorai
Az utolsó fejezethez visszajön a zenekar a színpadra, de most már a plakátokon látható neonruhában, és eljátssza az új lemezről az Elektro Kardiogrammot, az Aero Dynamikot, a végén pedig a mindeddig mellőzött 86-os lemezről a Musique Non Stop-ot. A legvégén a zenekari tagok egy-egy potméterszólóval egyenként búcsúznak a közönségtől, a függöny összezárul, a világítást felkapcsolják, a zene pedig közben változatlanul, végtelen ciklusban folyik az utolsóként távozó Ralf Hütter laptopjából: Musique Non Stop. Búcsúzóul Etele sorai járnak az eszemben: az elektronikus zene örök és elpusztíthatatlan. Az osztrák autobahnmatricám viszont már csak kilenc napig érvényes.