A Királynők és a lúzer szcientológus

Queens of the Stone Age - Lullabies to Paralyze

A Queens of the Stone Age az a rockzenekar, ami eddig kéttagú volt, de aztán az egyik tag kirúgta a másikat, és csinált egy lemezt a régi néven. A most negyedik albumát megjelentető QOTSA-t Josh Homme és Nick Olivieri, két gyerekkori barát alapította, és ők voltak azok, akik a folyamatosan cserélődő tagok mellett kezdetektől a zenekar magját alkották. Az angolszász sajtó által csak vadembernek titulált Olivieri viselkedése azonban egyre inkább zavarta Homme-ot, egy koncerten például a közönség lagymatag reakciója miatt érzett csalódottságát teli üveg Coronitákkal fejezte ki, melyeket baseballjátékos módjára hajított a tömegbe, egy ausztrál turnén pedig összetörte a zenekar teljes felszerelését. A turnéról hazatérve Homme kirúgta gyerekkori barátját a zenekarból, az új lemezen az Everybody Knows That You're Insane ("Mindenki tudja, hogy őrült vagy") című dallal int neki - talán kevésbé elegánsan - búcsút. A QOTSA maradéka egy interjúban elmondta: nem gondolja, hogy túl sokat vesztett a zenekar, hiszen eddig is ő írta a zene kilencven százalékát. Az új lemezt, a Lullabies to Paralyze-t hallgatva azonban pont az a nyerseség hiányzik, amit Olivieri tett eddig hozzá, szóval olyan stonerslágerekre ne számítsunk, mint az MTV-kedvenc Go With The Flow volt az előző lemezen, a Songs For The Deaf-en. Azért itt is rálépnek néhol a fuzzpedálra, de az album, az egy-két lendületesebb dallal együtt is sokkal egysíkúbb, és Dave Grohl dinamikus dobolása is hiányzik (a QOTSA-be korábban az ex-nirvanás, most Foo Fighter-es zenész is besegített, de ezen a lemezen már ő sem szerepel). A Lullabies to Paralyze-t egy ülésben még sosem tudtam meghallgatni (amihez nyilván hozzájárul a bónusz számmal több mint egy órás játékidő is), két részletben biztonságosan fogyasztható, de semmi extra.

Pluto - Oda se neki, itt a Pluto!

Ez a lemez ugyan nem a legfrissebb darab, de megígértük, hogy írunk róla. Úgy tűnik, most csak egyszemélyes zenekarok válogatódtak a cikkbe, a Pluto is ilyen tudniillik: az összes számot Nemes András írta, és a hangszerek jó részén is ő játszik, természetesen vendégzenészek közreműködésével. A lemez szerzői kiadásban jelent meg, a No megállj csak! szovjet rajzfilm farkasával a borítón. Az éppen folyó magyar skarobbanás miatt néha szeretik a Pluto zenéjét is skaként emlegetni, de nem az, inkább a rockandroll, a sanzonok, az orosz kocsmazene és a gitárpop első hallás után bármikor felismerhető keveréke, bár gyakran megszólal benne a szaxofon is, amit Nemes András unokatestvére, Nemes János fúj. A lemez első dala - ami ráadásul úgy kezdődik, mint a Clandestino c. Manu Chao-sláger - egy párkapcsolat lezárulását meséli el érzékenyen, ennek refrénjét idézzük, és akkor gyorsan el is helyeztük a Plutót: "Maradjunk barátok, maradjunk barátok, maradjunk barátok / Egy faszt maradunk mi barátok." Különben talán pont az első Manu Chao-albumon lehetett hallani hasonló amatőrködő gegeket - Nemes néhol elrontja a szöveget, és belebeszél a hangszeres részekbe - jó hangzással párosítva, ráadásul még a fütyülős-gitározós refrént is el tudják adni, ami rohanó világunkban nem semmi. Lehetne szőrözni azon, hogy néhol döccen a szöveg, de nem fogunk, jó ez így.

Beck - Guero

Guero spanyolul szőkét jelent, állítólag így hívták Becket kiskorában a Los Angeles-i latínók. A lemezt elfogultságtól függően a kritikusok vagy Beck bestof-lemezének, vagy ötlettelen önismétlésnek tartják, az biztos, hogy a Guero Beck eddigi legsikeresebb albumára, az Odelayre hasonlít. (Itt említsük meg a komondort az 1996-os lemez borítóján, ami a Beat-pop-rock oldal szerint az American Kennel Club The Complete Dog Book című könyvéből származik.) A lényeg, hogy aki szerette az Odelayt, annak ez a lemez is tetszeni fog, aki viszont észrevette magán azt a tünetegyüttest, hogy megvásárolja / letölti az aktuális Beck-lemezt, aztán egyszer sem hallgatja végig, az most nyugodtan abbahagyhatja, ez is olyan, mint a többi. (A One Foot in the Grave természetesen kivétel, azt tisztességes sznobként természetesen rendszeresen elő kell venni.) Érdekesebb, hogy a popsajtó az utóbbi időben egyre többet foglalkozik a zenész és a szcientológiai egyház kapcsolatával, és a témát már Beck sem kerülgeti, egy interjúban nemrégiben elmondta, hogy számára ez nem kérdés, a szcientológia az élete, abba tulajdonképpen beleszületett, a szülei ugyanis L. Ron Hubbard legrégebbi követői között voltak. Akit viszont mindez nem érdekel, örüljön annak, hogy a Go It Alone-ban a White Stripes-os Jack White basszusgitározik.