James Blunt debütáló albumából fogyott a legtöbb tavaly Nagy-Britanniában, a sikert látva csaknem egy évvel megjelenése után nálunk is kiadták az egykori koszovói NATO-békefenntartó első lemezét, kínzó kérdések elé állítva a bizonytalan lemezkritikust. Például egyelőre kérdéses, hogy Blunt zseniális dalszerző, vagy pedig egyszerű kereskedelmi termék, bár az előéletét ismerve szeretnénk az elsőre tippelni, azaz hogy Blunt a délszláv háború véres borzalmait míves dalokba transzformáló érzékeny művész, akiben Linda Perry (a 4 Non Blondes egykori énekesnője, aki producerként dolgozott már Pinkkel, Christina Aguilerával, Gwen Stefanival, a Sugababesszel, és Robbie Williamsszel is) meglátta a potenciális piaci sikert, amit ő később valóra is váltott. A lemezen különben kizárólag olyan számok vannak, amilyenből mások csak egyet, maximum kettőt tesznek az albumukra, hogy kielégítsék a rock fáradalmait balladákban kipihenni vágyó rajongókat. Finoman pengetett akusztikus gitár, csilingelő zongora és őszintén megénekelt érzelmek. "Nem látok már bátorságot a szemedben, csupán szomorúságot", és hasonlók. Pengeélen az érzelmesség és az érzelgősség között, ahogy mondani szokták, de az anyagot valamiképpen mégis megmenti a Blunt katonai, sőt háborús múltjának betudható sötétség, melankólia, és hogy az énekes-dalszerző nyilván jó sok Paul Wellert hallgatott.
A külföldi gyártás miatt több hónapos csúszással, de megjelent a magyar skába új életet lehelő PASO régóta várt, első "hivatalos" nagylemeze, a skára specializálódott amerikai Megalith kiadónál. Amikor a zenekar kissé fellengzős nevével két és fél éve felbukkant, valami teljesen egyedi dolgot csináltak, komplex, alapvetően ugyan skából építkező, de punkos, streetrockos, illetve dubos, reggae-s elemekkel is megspékelt számokkal. Nem csoda, hogy hamarosan őket ajnározta mindenki, a zenekar demónak becézett tulajdonképpeni első lemeze pedig az egyik legtöbbet másolt-letöltött magyar kiadvány volt akkoriban, olyanoknak is megvolt, akik egyébként azt sem nagyon tudták, mi az a ska. Aztán kiderült, hogy a PASO nem is pont ilyen zenét szeretne játszani, hanem sokkal tradicionálisabb skát, több tagcsere és létszámleépítés után ennek a folyamatnak az eredménye a Budapest Ska Mood, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a stílusban világszínvonalú lemez lett, de a kicsit dühös kezdeti húzás már csak nyomokban, vagy inkább a szövegekben maradt meg benne. Viszont ez a belassult PASO is hozza a minőséget (Ignorance, Greed), remek pillanat a gyorsabb, kellemesen popos Tell Me Why, a John Holt-feldolgozás Police in Helicopter és az azonnali sláger Lakótelep, utóbbiban ráadásul a Rudeboy Train-nel együtt felfedezhető a zenekar kezdeti attitűdje is. Szerencsére a PASO nem akar jamaikaibbnak lenni a jamaikaiaknál, ami minden ska-reggae zenakar halála; a borítófotó fele Kingston, fele Budapest, és ugyanígy van a zenével is: továbbra is eltéveszthetetlen, csak már nyugisabb, tradicionálisabb és letisztultabb.
Keresztény rapmetálról van szó, tehát itt sok mindent le kell tenni az asztalra, hogy egyáltalán foglalkozzunk a dologgal. A P.O.D.-nek viszont két jó számát is ismerjük a kettővel ezelőtti lemezről, a Youth of the Nation című slágert, meg az Eek-a-Mouse-zal, a roppant magas, eltéveszthetetlen hangú reggae-énekessel közös Ridiculous-t, úgyhogy némi megelőgezett bizalommal hallgattunk bele az új lemezbe, annak ellenére, hogy az ilyen numetálos kinézetű fejekhez mindig is óvatosan közelítettünk. Pozitív, hogy két számban is vendégeskedik Matisyahu, kedvenc haszid reggae-sztárunk, nyilván az ökumené jegyében, és ebből az egyik rögtön a nyitó Roots in Stereo, ami remek nóta. Az erős indítás után viszont többször leül a lemez, a zenekar néhol egészen az R&B-s érzelmekkel kacérkodik. Szerencsére a gitárok továbbra is úgy szólnak - hogy kölcsönvegyük egy remek dobos barátunk szakkifejezését -, mint a medveszéklet, a groove-ok rendben vannak, és - hadd áruljuk el most egy gyengeségünket - a terjengős vokálok is.
Mi másra gondoltunk volna, amikor hallottuk, hogy Dés László kortárs gregorián lemezt adott ki, mint hogy a) a neves filmzene- és dzsungelkönyve-zeneszerző egy elborult pillanatában konkrétan gregorián zene komponálására adta a fejét; b) hogy megpróbálkozik a gregorián zene poppiacra vezetésével, mint már oly sok rossz emlékű produkció? Szerencsére nem erről van szó, egy kísérleti, ám fogyasztható dzsesszlemez született, melyen gregorián énekművek és azok dzsesszes "továbbgondolásai" szerepelnek. Úgy kell elképzelni, hogy a Voces4 énekegyüttes előadja mondjuk a Te laudamus Domine című 14. századi milánói ambrozián éneket, mely a mennyben trónoló Urat és Krisztust dicsőíti, aztán amikor befejezték, Dés és a Balázs Elemér Quartet folytatja modern dzsesszel. Arra azért vigyáztak, hogy se a középkori énekek, se a dzsessz-számok ne riasszák el az átlagos zenehallgatót, szóval nem igényel különösebb erőfeszítéseket a szokatlan zenei párosítás. A vastag cd-füzet kínzó információéhségünket is csillapítja: Ön például eddig biztosan úgy tudta, hogy a sziléziai Thomas Stoltzer, aki a magyarországi reneszánsz utolsó zeneszerzője volt a mohácsi vész előtt, Nagy Lajossal együtt fulladt a Csele-patakba, pedig ez nem igaz, az Ave maris stella című motetta szerzője egy németországi jeges folyóban lelte halálát.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
