A Strokesszal kapcsolatban állandósulni látszott a tanácstalanság, hogy akkor most jók-e vagy sem, mértékadó zenekritikusok hőköltek vissza attól, hogy állást foglaljanak, de nekünk szerencsére nem kell ilyesmivel foglalkoznunk, mivel az ösztönös zenehallgatás hívei vagyunk (ami miatt például az istenért se tudtuk megszeretni a Franz Ferdinandot, Rihannát viszont de), és így csak azt kell megfigyelnünk, hogy a szükségesnél többször betesszük-e a lejátszóba az adott lemezt. A Strokes harmadik albumával ez volt a helyzet, és ebből a szempontból tökmindegy, hogy pontosan hány százalékban (sok) másolják melyik hetvenes évekbeli rockzenekart. (De a mértékadó zenekritikusok is inkább abba az irányba kezdenek szavazni, hogy jók, sőt, úgyhogy igazuk lehet a legújabb hype, az ösztönös döntéshozás híveinek). A milliomoscsemete Julian Casablancas énekes néhol egészen kiválóan utánozza Lou Reedet, sőt a Heart in a Cage-ben még Iggy Popot is, de mi leszünk az utolsók, aki pont ezt fogják felróni neki. A lemezen persze sokkal több hatás (vagy ízlés szerint nyúlás) felfedezhető, és a zenekar, talán a sok korábbi kritkára frappáns válaszul egészen hülye idézeteket is elhelyez a zenéjében, kezdve a Juicebox című kislemezdal Peter Gunn-témájától a Razorblade Barry Manilow-kölcsönzéséig, sőt a gitárt is leteszik a csak billentyűvel kísért Ask Me Anything-ben. A lényeg, hogy nem lett igazuk azoknak, akik a második lemezzel temetni kezdték a zenekart, mondván, hogy egytrükkös banda, akik azt az egyet már kimerítették, mi a magunk részéről mostanra elhisszük nekik ezt a New York-i artrock-életérzést vagy micsodát.
Kérjük, takarják el bakfis lányaik szemét, ugyanis Ashlee Simpsonnal vegytiszta poppiaci termék minőségében foglalkozunk a továbbiakban, udvariasan figyelmen kívül hagyva, hogy apja, egyben menedzsere mint énekes-dalszerzőt szeretné őt a világ számára elfogadtatni (ebben kisebb döccenőt jelentett, mikor a Saturday Night Live egyik adásában playbackelésen kapták az idén 22 éves sztárjelöltet). A popterméklétben önmagában különben semmi rossz nincsen, Ashlee esetében az a lényeg, hogy a kamaszfiúk szexuális fantáziáiban központi helyet foglaljon el, a csajok meg pont olyanok akarjanak lenni, mint ő, szintén a központi helyre hajtva. A tinipopban mostanában torzított gitár nélkül próbálkozni sem érdemes, ez is kiderül, és Ashlee néhány számban ráadásul meglepően jó riffeket is kapott/írt. Többségében húzós rágógumipunk a jobbikból, az egy-két érzelgős-zongorázós számtól (ez nyilván korosztályos szükségszerűség) és az L.O.V.E. Gwen Stefani-kópiájától eltekintve, de ez utóbbi ugyanúgy a slágerkritériumokat maximálisan figyelembe véve megírt darab. A legerősebb szám egyébként az első kislemezdal Boyfriend, ami állítólag - egy kis Bravo magazinos kitekintéssel - arról az esetről szól, amikor Ashlee elcsaklizta Lindsay Lohan pasiját, na most mit szólnak. Bakfis lányainktól semmiképp sem koboznánk el a lemezt, csak előzékenyen bejelölgetnénk, hol érdemes léptetni.
A gördeszkás ska-punkot itthon senki sem testesíti meg jobban, mint a Skafunderz zenekar, tekintve, hogy - a honlapjukat idézve - három debreceni gördeszkás alapította, illetve először punkot játszottak, aztán meg elindultak a ska felé, és kikötöttek a jobb híján ska-punknak nevezett stílusnál. Olyasmire kell gondolni, mint a Reel Big Fish vagy a Less Than Jake, csak az egészet Floridából vagy Kaliforniából át kell tolni Debrecenbe. Az öt éve működő zenekarnak ez a második lemeze, NKA-támogatást kaptak rá, de egyébként is felívelőben a pályájuk: ők lettek a tavalyi szigetes tehetségkutató közönségdíjasai, és egyre több fesztiválon lépnek fel. Mi eddig összesen egyszer láttuk őket az EFOTT-on, tavaly, az meggyőző volt, és lemezen is kiválóan hozzák a 2 tone- és ska-punk alapokat. A szövegeken azért tudnánk kötözködni, de nem fogunk, végülis egy szimpatikus fiatal zenekarról van szó.
Michael Hutchence-t, az INXS egykori énekesét 1997. november 22-én holtan találták egy sidney-i hotelszobában, a padlón térdelve, az ajtó felé fordulva, meztelenül. Felakasztotta magát a saját övére, de a csat eltörött. Az igazságügyi orvosszakértő később arra jutott, hogy alkohol és pszichiátriai gyógyszerek hatása alatt öngyilkos lett, de addigra már elterjedt a pletyka, hogy maszturbálás közben érte a baleset, az akasztással ugyanis állítólag különleges kéjérzet érhető el. Az INXS ebben a legalábbis érzékeny szituációban tovább működött, több énekes is megfordult benne, például Terence Trent D'Arby, de a legendakreálás érthető módon kissé megakadt, annak ellenére, hogy aki a harmincas-negyvenes korosztályból azt állítja, hogy sosem bulizott a Suicide Blonde-ra, az hazudik. Úgyhogy a zenekar inkább máshogy tolta be a szekeret: valóságshow-ban kerestek maguknak új énekest, akit meg is találtak J.D. Fortune személyében, és vele vették föl új lemezüket nyolc év kihagyás után. A Switch-en azonban kicsit sem érezni a szünetet, sőt mondhatni ugyanolyan, mint a korábbi lemezek, de az INXS-rajongók valószínűleg úgyis a stabil ausztrál minőségre harapnak, és nyilván a zenekar sem akart bármiféle váltást kockáztatni a második debütnél. A kilencvenes évek elejének házibulihangulata reloaded. (A lemez dualdisk formátumban jött ki, aminek az egyik oldala cd, a másik meg dvd, utóbbin werkfilmmel, videóklippel.)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
