Gyerek-üvöltőkórus és egy nyafka tizenkilenc éves

Lindsay Lohan: A Little More Personal

Lindsay Lohanről természetesen semmi más nem jut az eszünkbe, mint hogy kiskorában ő játszotta az ikreket (mind a kettőt) valamelyik Két Lotti-klón filmben, és ez még mindig több, mint amit valaha is tudni akartunk róla, de most itt van ez a lemez, azzal a címmel, hogy Egy kicsit személyesebb, önvallomás biturbó, gondolhatják. Nincs semmi baj különben azzal, ha színészek énekelnek, vagy fordítva, miért ne tennék, persze addig, amíg valamennyire is értékelhető produkciókban vesznek részt, és ez itt az, amire az is utal, hogy éppen értékeljük. Kicsit unjuk már különben, hogy minden egyes felső vagy majdnem felső kategóriás poplemez esetében csak azt tudjuk mondani, hogy mivel profik csinálják a zenét, a zene jó. Ezt innentől nagyon nehéz elrontani, Lindsay nem is rontja el, bár nem is ad hozzá semmi különöset, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy a gumipunk nem annyira áll jól neki, se a néhol keménykedős ének, akkor már inkább az őszinte, zongorázós lassúzás és az érzelmes balladák, a másik piacot már úgyis többen belakták. (Ja, még egy dolog eszünkbe jutott Lindsay Lohanről: ő játszotta Hermionét egy Harry Potter-paródiában, amiben az volt a poén, hogy a nyári szünetben mennyire megnőtt a melle.)

Hard-Fi: Stars of CCTV

Nem tudjuk, ki kezdte el, de a brit zenei sajtó előszeretettel hívja "diskának" a zenéjüket, ami a diszkónak és a skának lenne a keveréke, ami ugyan jól hangzik, de elég nagy hülyeség. Ők is a brit újrockot nyomják, bár igaz, hogy néhol felütéses gitárral, nagy ritkán meg flitteres szintihangokat lehet hallani valahol a háttérben, de ettől ez a diskázás még erősen idegesítő okoskodás marad. (A brit 2tone ska újraértelmezésében egyébként ebből a mezőnyből a Dead 60's nagyobbat alakít, csak hogy megemlítsük.) Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a lemez ne lenne jó, sőt, kifejezetten erős, megvan benne az a nehezen meghatározható dacos felállás és némi prosztóság, ami ilyen formában valahogy csak a britekre jellemző, és amitől jó az ilyen zene, ellentétben a művészieskedő hegyescipősök dolgaival. Ezek tréningfelsős-tornacipős gyerekek egy szuperunalmas londoni elővárosból (A Heathrow tövében lévő Stainesről van szó, Ali G is itt él, mint köztudott), az NME egy koncertbeszámolójában eljut egészen odáig, hogy a Hard-Fi "az emberek zenekara", és ezt valamennyire el is hisszük nekik. A lemezt egyébként legendásan kevés pénzből vették fel egy cipősdobozban, kibővítve és újra feljátszva a korábbi demójukat. (Amíg csak a lemez címét tudtuk, azt hittük, a kínai tévé sztárjairól készítettek egy koncepcióalbumot, micsoda ötlet, gondoltuk. De nem, sajnos a biztonsági kameráról van szó.)

Jack Johnson and Friends: Curious George

A szimpatikus énekes-dalszerzőnek a Curious George című, kismajmos rajzfilmhez készült zenéje némi meglepetésre a megjelenés után nem sokkal felkúszott a Billboard-lista első helyére, mi meg csak elismerően bólogatunk, hogy igen, így is lehet gyereklemezt csinálni, nem muszáj a gyereket csak azért hülyének nézni, mert kicsi. Ráadásul sikerült eltalálni, hogy felnőtteknek is teljesen élvezhető legyen az album: az amerikai gitáros dalszerzői hagyományba maximálisan illeszkedő számokról van szó tudniillik, és Johnson nem fél melankolikusabb dalokat sem rátenni a lemezre (meg két funkysabb ritmusképletű darabot, gyerek-üvöltőkórussal). Aztán a szövegek, amik az emberekről, a városról, a barátságról szólnak, és emellett arra tanítják a gyerekeket, hogy ne szemeteljenek, és hasznosítsák újra, amit csak tudnak, illetve osszák meg, amijük van, és teszik mindezt anélkül, hogy bármennyire is kioktatóak vagy ellenszenvesek lennének. (Johnson különben nagy környezetvédő lehet, a cd-k árának egy százaléka zöldszervezeteknek megy.) Számtalanszor meghallgatható lemez, és adott a feladat: csináljon valaki egy ilyet magyarul.

The Subways: Young for Eternity

A Subways szintén az új britrock egyik friss reménysége, a legjobb benne, hogy családi vállalkozás: az énekes-gitáros Billy Lunn-nak a csaja a basszusgitáros Charlotte Cooper, és az öccse a dobos Josh Lunn. A legidősebb Billy a maga 21 évével, a többiek 19 évesek. A legkevésbé brit zenét egyébként ők játsszák az összes közül, például egyértelmű a Nirvana-hatás, bár furcsa belegondolni, hogy alsósok voltak, amikor Kurt Cobain szétdurrantotta a fejét. Természetesen bőven táplálkoznak a punkból is, bár ezek a vastag háromakkordos riffek is mitha inkább az újabb amerikai punkból jönnének. A britpop-hatás is felismerhető, de tulajdonképpen elhanyagolható. A 36 perces lemezt rendben végigzúzzák, a felvétel is pont annyira koszos, amennyire a stílus megköveteli, előbb-utóbb valószínűleg úgy fogunk dönteni, hogy ez az aktuális britrockmezőny legerősebb lemeze. A legjobb, amikor a csaj énekel, na nem mintha tudna énekelni, de hát annál kevés vidámabb dolog van, mint amikor egy nyafka tizenkilenc éves üvölt a mikrofonba.