Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Showbiz cikkek
"Egy melegfelvonuláshoz túl sokan vannak, egy polgári körös találkozóhoz pedig még túl kevesen" - állapítjuk meg, miközben délután negyed hat után a lovas rendőröket és a lovas rendőrök után maradó lószart kerülgetve elindulunk a Felvonulási téren felállított óriási színpad felé.
Nagyon-nagyon fontosak
A színpad előtt egy sarokkal azonban kordon zárja el a Dózsa György utat, amit ráadásul több tucat biztonsági őr tesz még áthatolhatatlanabbá. Mint megtudjuk, erre bizony csak a VIP-vendégek jutnak át, mi pedig azokkal nem keveredünk. Elhatároztuk ugyanis, hogy ezúttal nem az első sorban koktélt szürcsölgetve tudósítunk majd Közép-Európa legnagyobb ingyenes koncertjéről, inkább megmártózunk a verejték- és világossör-szagú tömegben. (Az igazság persze az, hogy menthetetlenül elkevertük a VIP-belépőket, és mivel a sajtókapcsolatokért felelős pr-os két elegáns, de roppant komor biztonsági őr fedezékéből úgy nézett ránk, mintha köztudomásúlag a konkurens telekommunikációs cég diverzáns ügynökei lennénk, inkább meg se próbáltuk bedumálni magunkat a keveseknek fenntartott szektorokba.)
Miközben megkerüljük a nemrég épült szürreális (mások szerint organikus-pszichedelikus) ING-irodaházat, többször is lecsapnak ránk az út szélén lesben álló vattacukor- és popcornárusok, a fluoreszkáló rudakat áruló roma asszonyok pedig csapatostul támadnak, de végül mégis átverekedjük magunkat a Felvonulási térig.
Szektorokba zárva
Az érthetetlen kerülőút alatt eléggé felhecceljük magunkat, a szervezésbe később mégsem tudunk nagyon belekötni. Amíg tavaly csak pár kivetítőt állítottak fel a rendezők, azokat is a színpad elé, hogy a tömeg még véletlenül se láthassa élőben Stinget, addig most legalább fél tucat óriás kijelzőt szórtak szét mindenfelé a Felvonulási téren, így megnyugszunk: Lionel Richie számai alá ezúttal nem az előttünk álló szőrős hátának hullámzását kapjuk majd vizualizációnak.
Ráadásul a színpad előtti teret a rendezők idén zónákba osztották, és meghatározták, hogy az egyes szektorokba hány embert engedhetnek be a biztonsági őrök, így csak az préselődhet egy csepeli géplakatos és egy gimnazista lány közé a koncertek alatt, aki kifejezetten erre vágyik, és sikerül is leszerveznie a dolgot az érintettekkel.
Egyedül azt nem értjük, hogy miért kellett a színpad elé felállított kivetítőt mobil vécékkel körülvenni, hiszen a koncertek alatt öt percenként zavar és szégyen fog el minket, amikor időről-időre konstatáljuk, hogy tulajdonképpen egy vegytiszta óceánfrissesség-szagot árasztó slozit bámulunk feszülten.
Törökméz és buborékkard
"Nagy még nekik ez a színpad" - állapítjuk meg sommásan a megasztárokról, miközben odafent éppen Tóth Gabi galoppozik, mintha ő lenne Axel Rose, pedig nagyon nem.
A tömeg eközben folyamatosan nő, hat után már becsukott szemmel lehetetlen öt métert tenni anélkül, hogy ne mennénk neki legalább egy háztartásbelinek, két szakközépiskolás lánynak és egy nyugdíjas házaspárnak. (Kipróbáltuk.)
Az árusok mégis panaszkodnak, hogy nem megy a bolt, tavaly sokkal többen voltak, most meg még a szappanbuborékot lövellő fénykardot sem viszik, pedig az a sláger idén a búcsúkban. Egy cukorkaárus szerint talán még a helypénz sem fog visszajönni, az egyik pecsenyesütőnél pedig az időjárást szidják: borult az ég, ilyenkor sokan inkább nem kockáztatnak meg egy megázást, inkább otthon maradnak, pléjsztésönöznek, vagy kivesznek egy DVD-t. Pedig olcsóbb minden, mint mondjuk a Szigeten, háromszáz egy doboz sör és négyötvenért már saslikot is kapni.
Az energiamentes, kólaízű üdítőitalt osztogató kamionoknál sincsenek sorok, pedig tavaly csak vízágyúval lehetett volna szétkergetni az ingyenes termékmintákra törő tömeget. Persze lehet, hogy csak a nátrium-ciklamát- és aszpartámellenes zöldek aknamunkája miatt csappant meg az érdeklődés, és a százszázalékos céklaléért akár gyilkolnának is a budapestiek.
Reggae a kultúrban
"Ki a picsa az a Ricsi?" - kérdez vissza egy atlétatrikó-susogós melegítő-műbőrszandál kombinációt viselő harmincas férfi, akit arról próbálunk faggatni, hogy mégis hány Lionel Richie-számot ismer.
Közel sem reprezentatív közvélemény-kutatásunk szerint a tömeg nagy része azért hallott már az este sztárjáról, bár sokan elég felszínes ismeretekkel rendelkeznek ("Hát fekete, az biztos"), esetleg lassan húsz éves emlékei hajtották a koncertre ("Azt a lassú számát sokat játszották akkoriban a kultúrban"). Számcímet csak ketten tudnak előkaparni az emlékezetükből, de az egyik befutót legnagyobb sajnálatunkra diszkvalifikálnunk kell kirívóan helytelen kiejtése miatt ("Troli, vagy, hogy is mondják").
Eközben a színpadon már Jimmy Cliff élő reggaelegenda izzítja elő a közönséget. A hatvanas évek óta koncertező jamaikai zenész nem bízza a véletlenre: jól ismert reggae-slágerekkel cukkolja a tömeget, amikor pedig a Boney M. Rivers of Babylon című dalának lassú, kissé beájult verzióját is elénekli, már a negyven felettiek is önfeledten táncolnak, bizonyítva, hogy a reggae nem csak a tizenötezer forintos, jól ápolt rasztahajat viselő gimiseké.
Séf bácsi csokigolyói
Negyed kilenc után lép színpadra Lionel Richie, aki már az első szám alatt úgy táncol, hogy az idősödő R and B énekesről nem tudunk nem a South Park Séf bácsijára asszociálni, legfeljebb annyi a különbség, hogy Richienek futja személyi trénerre, aki nem hagyja elhízni. Richie az érzelmes számokat keveri a gyors funkydalokkal, és nem kell sok idő, hogy megértsük az életmű mögött meghúzódó, egyszerűen megfogalmazható filozófiát: andalító érzelmekkel altasd el a nők gyanúját, aztán dugd meg őket a diszkó vécéjében!
Az első számok alatt egyébként kicsit túlvezérlik a basszust, ezért a dob úgy sistereg, mintha egy villogó ledekkel díszített kínai Panasconic magnóból szólna, de aztán a technikusoknak sikerül beállítaniuk a hangsávokat. A zenészek profik, sőt talán még a sztárnál is profibbak, Lionel Richienek úgy kell néha a háttérbe rugdosni őket, tehát akár jól is szórakozhatnánk, ha szeretnénk az érzelmektől ragacsos nyolcvanas évekbeli popslágereket.
A tömeg jelentős része tanácstalanul álldogál, ők azok, akik egy szabadtéri szennyvízderítéssel egybekötött David Hasselhoff-koncertre is elmennének, ha ingyen volna. A többiek azonban kisebb-nagyobb amplitúdóval mozognak, igyekeznek felfűteni magukat még a szerencsére lassan felejtésbe hulló Commodores-számok alatt is.
Aztán fél tíz után felcsendül a "Say You, Say Me", amit a közönség együtt énekel Lionel Richievel (legalábbis addig, hogy széj mí). Mobiltelefonok gyúlnak mindenfelé, a párok összebújnak a mindent körülölelő Toitoi-szagban, és valahol a VIP-részleg magentaszínű félhomályában elégedetten elmosolyodik egy vezérigazgató.