'Nem hallgatok túl sok mai rockzenét'

Délután negyed háromkor, amikor odaérünk a Bahnhofhoz, már ötven-száz ember várakozik odakint, van, aki rutinosan polifoamon üldögél, hiszen a dedikálás csak több mint két óra múlva kezdődik, odalent a szórakozóhelyen Nick Mason, a Pink Floyd dobosa egyelőre sajtótájékoztatót tart. Mason több mint egy éve turnézik Inside Out című könyvével, ami a Pink Floyd történetét írja le a saját szemszögéből, mely szemszög azért szerencsés, mert ő az egyetlen, aki a negyven év alatt végig tagja volt a zenekarnak.

Mason türelmesen válaszolgat az újságírók kérdéseire, néha megcsillantva a könyvre is igen jellemző angolos iróniáját, arra a kérdésre például, hogy hogy mi a véleménye a zenekar többi tagjának a könyvről, közli: "Nos, a képek tetszettek nekik". A könyvbe egyébként csak olyasmi került bele, amit mindenki jóváhagyott, teszi hozzá. Hobbi-autóversenyzői karrierjére utalva még elmondja, hogy nem tudja, hogy dobosnak jobb-e vagy sofőrnek, de előbbinek mindenképp sikeresebb. Természetesen szóba kerül még a zenekar jövője is, de ezt mi is megkérdezzük az interjúban, amire egy félhomályos bokszban kerítettünk sort:

Elsőként a kötelező kör: a Live8-koncertnek hatalmas sikere volt, és nagyon sok lemezt adtak el a fellépés hatására. Nem gondolkodnak-e esetleg valami újabb közös projekten?

Nos, én szeretném valahogy folytatni, de ez nem most fog megtörténni. A fő akadálya ennek most tulajdonképpen David, épp most kezd egy szólóturnét, és az utolsó dolog, amivel most foglalkozni akar, az egy Pink Floyd-projektben való részvétel. Amikor befejezi, ki tudja?

Pár év múlva esetleg?

Igen, talán. Ezt nagyon nehéz megmondani. Roger most szívesen dolgozna velünk, de nem hiszem, hogy véglegesen vissza akarna térni a zenekarba. Nem hiszem, hogy neki tudnánk állni egy új albumnak, felvállalni a művészi döntések bonyolultságát, hogy ki mit ír, ki a főnök. Ez szinte lehetetlen. De ha megvan a lelkesedés aziránt, hogy játsszuk a régebbi anyagokat, az elképzelhető.

Igaz-e, hogy a feszültség egyik oka az volt, legalábbis a korabeli újságok ezt írták, hogy David Gilmour inkább egy rockandroll-zenekart szeretett volna, Waters meg inkább az érzékenyebb vonalat akarta vinni?

Én nem így láttam. Az ellentétek inkább a művészi irányítás körül voltak, és talán vannak ma is. Talán több köze van ennek a koncepciókhoz, elképzelésekhez, mint egyszerű stílusbeli kérdésekhez. Davidet és Ricket jobban érdekelte a zene, Rogert és engem meg a színpadra állítása, az effektek, meg bármi, ami kicsit is kívül esett a rockzenén. Rogernek tisztább elképzelése volt arról, hogyan akarja csinálni a dolgokat, és azt hiszem, David frusztrált lett, nem vett részt annyira a munkában, amennyire akart, mivel Roger túl gyorsan nyomta a dolgokat. Emiatt Davidnek nem volt ideje, hogy olyasmit hozzon léte, ami a Pink Floyd-projekt része lehetett volna. A hetvenes évek végéről és a nyolcvanas évek elejéről beszélek.

A könyvben meglehetősen szűkmarkúan bánik a szaftos történetekkel, pedig a rocksztorikban pont az ilyesmit szeretjük. Nem osztana meg itt szűk körben mégis valamit?

Néhány dolgot erről el kell mondani. Az első az, hogy remélhetőleg mindannyian barátok vagyuk... nos, én remélhetőleg a barátja vagyok a többieknek, ezért nem szeretnék olyan történeteket mesélni, melyek bármelyiküket kínos helyzetbe hozhatnák.

Akkor esetleg egy olyat, ami csak önnek kínos?

Nos, volt néhány ilyen eset (nevet), de a gyerekeimet vagy a családomat sem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ha úgy éreztem, hogy ezek relevánsak a Pink Floyd-sztoriban, akkor belevettem őket, de az ilyesmi általában nem igazán lényeges a zenekar koncepciója, működése szempontjából.

Nem volt-e egy kicsit bizarr, hogy amikor egyszerre turnézott Roger Waters és a Pink Floyd, a koncertek egy része ugyanazokból a számokból állt?

Nem gondolom különösebben bizarrnak, ez megtörténhet ebben az évben is, úgy gondolom, ez rendben van, sőt talán kívánatos. A végtelen számú tribute-zenekar is így működik, elmehetsz minden hétvégén, és meghallgathatod ugyanannak a számnak a különböző változatait, akár Davidtől vagy Rogertől is.

Roger Waters In The Flesh-turnéjáról látott felvételeket?

Sőt, játszottam is néhány koncerten. Szóval igen, láttam, sőt ingyenjegyem is volt. (nevet)

Az, hogy a Division Bell után nem készített a Pink Floyd lemezt, kicsit annak a beismerése is, hogy Roger Waters nélkül mégsem életképes a zenekar?

Nem hiszem, hiszen volt két sikeres albumunk, és két sikeres turnénk, sőt inkább az derült ki, hogy a Pink Floyd nagyon könnyen tud létezni Roger nélkül is. Azt hiszem, ez a baj a Pink Floyddal, hogy talán sokféle különböző felállásban tud létezni. Persze én személy szerint szeretném, ha az összes ember, akivel dolgoztam az évek során, egyszerre együtt lenne.

A mai rockban lát-e valami lényegesebb vonulatot, folyamatot?

Hát, nem hallgatok túl sok mai rockzenét, de nem azért, mert nem tetszik, szerintem hatalmas mennyiségű jó zene van, érdekes zenekarok, különösen az elmúlt évben nagyon sok új anyag jött ki, ami azt mutatja, hogy a rock and roll ugyanolyan egészséges ma, mint volt egykor.

Említene pár nevet?

Nos, Arctic Monkeys, Kaiser Chiefs. Angliában különösen érezhető a visszatérés, talán nem a gyökerekhez, hanem a központi értékekhez. A legnagyobb probléma Angliában, hogy hatalmas érdeklődés van a televíziós karaokeshow-k iránt, emberek iránt, akik technikailag nagyon jók, de...

Ez így van Magyarországon is.

A rock and roll ezzel szemben, legalábbis számomra, a szereplés, előadás iránti legyőzhetetlen igényt jelenti. Lehet, hogy technikailag nem kiváló valaki, de azért valami jelen van. Minden idők legnagyobb rockandroll-személyiségei közül egy sem volt - na jó, talán Jimi Hendrixet kivéve - tökéletes technikailag. A Beatles tagjai nem úgy indultak, mint a világ legnagyobb zenészei, Mick Jagger pedig még mindig nem a világ legnagyobb énekese. De talán ő a legnagyobb rocksztár a világon. Ezek az értékek továbbra is élnek, emiatt azt hiszem, nem kell aggódni.

Már csak a tévéinterjúk vannak hátra egy hátsó, jól bevilágított sarokban, aztán megkezdődik a dedikálás. Kint időközben felduzzadt a tömeg, a parkolóban többszáz emberből álló sor kanyarog, legtöbben nejlonszatyorban hozták a könyvüket, állapítjuk meg mellékesen. Az izgatottan várakozó emberek között lavírozunk, közben próbáljuk meghatározni a magyar Floyd-rajongó jellegzetességeit, de csak odáig jutunk, hogy képes egy kétkilós könyvvel órákig mosolyogva álldogálni, csak hogy láthassa bálványai egyikét.