'Anyu, miért nyalogatja a táncos néni a Pinket?'

A "kommersz popzene egyik legizgalmasabb figurájának" koncertje előtt a folyosókon leginkább egy bábszínházas matiné-előadás légköre érződik: chipsszel és üdítővel felszerelkezett anyukák-apukák terelgetik meglepően zsenge korú, csivitelő és közben fel-alá cikázó gyermekeiket - csak az "óvodáscsoport dadusokkal" formációt hiányolom fájón. Az arénában foghíjas szektorok, kényelmetlen székek és hangosan bömbölő zene fogad, az előzenekarról lemaradtunk, volt egyáltalán? Kilenc körül aztán két táncos kezdi a műsort, a függöny mögül előbukkan a díszlet: imitált hangfalhegyek, két lépcső, meg a hattagú zenekar, mindenféle dobogókra állítva. A tévébe' is ezt mutatják, vagy csak itt látszik messziről olyan kicsinek?

Hord-e bugyit a nadrágja alatt

Pink egy kalitkában száll alá a színpadra, nevéhez méltó színű, iszonyatos méretű mű-irokéz frizkóval, meg olyan tűsarkú-hegyesorrú csizmában, amiben átlagos halandó lába fél perc alatt életre szóló torzulásokat szenvedne. Amerikában biztos tanfolyamon oktatják, hogyan kell az ilyen kínzóeszközszerű cipőkben menni, sőt táncolni; de az is lehet, hogy az összes aktuális női sztár, aki ilyenben nyomja, fájdalomcsillapítón él, és nem érez semmit. A hét kérdése is ekkor merül fel a mellettem ülőben: hord-e Pink bugyit a nadrágja alatt? Az énekesnő öltözetének ejtett csípővonala ugyanis megfigyelésünk szerint erre nem nyújt lehetőséget.

A műsor eseménydús: átöltözés ötször-hatszor, előbukkanás a díszlet rejtett ajtaján keresztül, tánc a díszlet tetején, tánc a lépcsőn, éneklés földön fekve, dobpárbaj; rajongó fiatalember felhívása a színpadra, izgatása dörgölőzés és fenékrázás segítségével, majd megkocsikáztatása egy villamosszéknek álcázott tolószékben. Azok a szülők, akik eddig elmulasztották a szexuális felvilágosítást, és könnyelműen mégis elhozták a gyereket a koncertre, e nehéz feladattal már nem kell megbírkózzanak. A Moulin Rouge című film betétdala alatt a többi énekesnőt ugyanis guminőkkel pótolták, segítségükkel aztán a három dögös táncoslány élethűen és rendkívül intenzíven demonstrálta az ember párzási szokásainak változatosságát.

Középkorú, teltkarcsú, dohány- és alkoholfüggő afroamerikai

Az ismereteket bővítendő, egy későbbi számban a színpadra helyezett fémrudakon sztriptíztánc-bemutató következett rúdnyalogatással és leszbikus szoftpornó-betétekkel színesítve, hátha nem látott még a gyerek női mellet élőben; bár valószínűleg pont a kiskorúakra való tekintettel szigetelőszalaggal takarták ki a kényes részeket, értsd mellbimbókat. Amerikában ezt biztos nem adhatják elő, ennek ellenére Pink igaz polgára hazájának, a hazafias érzelmek bizonyítása nem is maradhat ki, természetesen zászlómintás hálóing-féle ruhában, a háttérben katonák és mindenféle magasztos események vetített képeivel.

A vizuális látványelemek igazából feleslegesek, Pink hangja ugyanis frenetikus: sokszínű, bár leginkább erős és karcos; politikailag korrekt fogalmazással: egy középkorú, teltkarcsú, dohány- és alkoholfüggő, afroamerikai nő hangja. A több mint egyórás show-t lazán és egyforma intenzitással énekli végig; beleél és frazíroz, mikor mi kell. A gitárkísérettel előadott, bárszéken ülős Janis Joplin-blokk pedig igazi katarzis, már ezért megérte eljönni, a tévés klipekből persze nem jön le, mennyi van a csajban. Hiába, valamiből meg is kell élni.