Rammstein még nem volt ilyen hatással

Először is elnézést a címért, de egy rossz szóviccért mindent. Másodszor: igen, tudjuk, hogy az igazán kemény arcok vasárnap este Zeke koncerten voltak a Kultiban, és a Rammsteint csak kisköcsögök hallgatnak, emiatt ne küldjenek leveleket. Mi ennek ellenére, miután megnéztük a Felvonulási téren a traktorkiállítást, az Aréna felé vettük utunkat, és hogy nehogy ismét az elfogulatlanság vádja érhessen bennünket, a koncertre két szakértő rajongóval társultunk, egyikük, mint később kiderült, még a szövegeket is tudja, a másik, régivágású metáloshoz illően, szűk bőrgatyában és veszkócsizmában érkezett.

Az Arénába a szokásosnál szigorúbb biztonsági ellenőrzés után lehet csak bejutni, belül pedig megtekinthetjük, milyen, ha behúzzák az alsó lelátót, így kiszélesítve a küzdőteret. A közönség soraiban az adekvát metálosokon és a városban rejtőzködő darker-indusztriál közösség mindenre elszánt tagjain kívül is széles néprétegek képviseltetik magukat, legyen elég annyi, hogy egy percen belül sikerül megcelebszpottolni az egyik pultnál sorban álló Deutsch Tamást (egyik szakértőnk szerint ugyan neki már csak a nevéből adódóan is itt kell lennie), kicsit arrébb a Hooligans énekesét, illetve a gumicsirkés embert.

Tanzmetal

Aki nem ismerné a Rammsteint: német zenekar, kivétel nélkül az egykori Kelet-Németországból származó tagokkal, nevüket állítólag a ramsteini légibázison történt 1988-as, hetven áldozatot követelő katasztrófa ihlette, amikor az olasz légierő műrepülő-együttese, a Flecce Tricolori három gépe összeütközött, és a nézők közé zuhant. Zenéjüket ők maguk "tanzmetal"-nak nevezik, különben találóan, a koncert alatt többször volt olyan érzésünk, hogy nyolcvanas évek eleji német diszkót hallunk metálosítva, és mindjárt megszólal a Neun und Neuntzig Luftballons torzított gitárokkal.

A zenekar folyamatosan vitákat generál: a menetelős, mozgalmi dalokat idéző számok óhatatlanul újnácikat vonzanak a koncertekre, ráadásul állítólag a Columbine-mészárlás elkövetőinek kedvenc zenekara is a Rammstein volt, és a beszláni túszejtők is azt hallgattak, hogy feltüzeljék magukat. A zenekar mindenesetre számos alkalommal leszögezte, hogy nem foglalkozik politikával, illetve egy interjúban az egyik tag kijelentette, hogy ha feltétlenül politikai kategóriákba akarják őket szorítani, akkor a "bal oldalon állnak".

Wagneri hagyományok

Most előzenekarnak az Apocalypticát hozták, ami pont olyan, mint mindig, mert az Apocalytica mindig pont olyan, mint mindig. Tudják, a finn csellisták, akik metált játszanak. Utána ipari zajokkal és női sikolyokkal csigázzák a közönséget, ami majdhogynem megtölti a helyet, ránézésre úgy tippeljük, hogy az összes jegy elkelt. Aztán lekapcsolják a villanyt, a söröspultnál a többség otthagyja a sort és berohan a terembe, ahol a Rammstein minden bevezetés és finomkodás nélkül belekezd az ipari riffek döngölésébe.

Most először látunk szolgálatban lévő tűzoltót itt koncerten, de szükség is van rá, a színpadon folyamatosan felrobbannak, illetve kigyulladnak dolgok, és a zenakartagok is sokat játszanak a lángszóróikkal. A látvány mindent visz, "ehhez képest az augusztus húsz lóf*sz" - foglalja össze tömören egyik szakértőnk. Másik szakértőnk azon problémázik, hogy a zenekar nem kommunikál a közönséggel, de aztán megállapodunk abban, hogy itt éppen szertartást folyik, olyankor pedig nem szokás leállni a trécselni.

A Rammstein tehát a wagneri hagyományokat követi, az északi istenek megidézése folyik, de közben van egy-egy pillanat, amikor cseppet sem tűnne furcsának, ha az énekes belekezdene a Pisztráng című Schubert-dalba ("A csermely halkan zúgott...", persze németül). Mindez a már említett újhullámos diszkót idézve, metálban, kissé (nagyon) militáns előadásmóddal megbolondítva, az atomháború utánról, na ezt adják össze. Folyamatosan fenntartjuk a gyanút, hogy az egész egy poén, persze ezt nem mi szeretnénk elmagyarázni annak a huszonvalahány éves fiatalembernek, aki a koncert előtt pár perccel még térdig érő bakancsban rúzsozta magát a vécében, feketére természetesen. A techrovat időközben előkerülő tagja még azt is megjegyzi, hogy mindez annyira precíz, hogy ilyenre tényleg csak németek képesek, és igaza is van.

A koncertet az Amerika című MTV-slágerrel zárják ("We're all living in Amerika, Amerika ist wunderbar"), közben hullanak a virágszirmok, ezt már csak a ráadásban tudják fokozni, amikor is a basszusgitáros gumicsónakba ül (csak tippelünk, hogy valami katonai modell), a közönség körbeadja, ő pedig néha felállva tiszteleg, majd visszairányítja a hajóját a színpad felé. Közösen is játszanak egy számot a finnekkel, végül a Depeche Mode-től a Strippedet, majd villany fel, a rajongók pedig, a pólósstand megtekintése után, több marhacsordányi bakancsban kulturáltan távoznak.