Örmény delej

Aki nem keveredett még soha vitába arról, hogy mit jelent a System of a Down neve, vagy legalábbis nem okozott neki feszült töprengéssel töltött perceket, az nem is élt igazán, mondja ki váratlanul az igazságot SOAD-rajongó énünk, miközben hisztérikusan meresztgeti a szemeit. Analitikus énünk ezért gyorsan utánanéz a dolognak a világhálózaton, szerencsére Serj Tankian, a zenekar billentyűs-énekese a hivatalos honlapon már régen felfedte a titkot. A név Daron Malakian gitáros-énekes Victims of a Down című verséből származik, csak a victimset (áldozatok) kicserélték systemre (rendszer), mert az jobban hangzik, és nem csak az emberekre vonatkozik, hanem a társadalomra úgy általában, szóval hanyatló társadalomról vagy ilyesmiről van szó. "Fedezd fel, hogy mit jelent számodra a nevünk. Mindenkinek mást és mást jelent, ez a szép benne" - mondja Tankian. Na erről ennyit, kösz.

Fél adag

A lényeg, hogy a cím nélküli első album, a másodiknak megjelent Toxicity és a Toxicity-maradékokból összeállított Steal This Album után a héten a boltokba került a SOAD negyedik nagylemeze. Vagyis annak csak a fele, ugyanis két részletben adják ki az albumot, a másik hat hónap múlva jelenik meg. Állítólag valahogy össze lehet majd illeszteni a két borítót, ezt egyelőre csak nehezen tudom elképzelni, a tok hátoldala mindenestre fejjel lefelé van nyomtatva, biztos emiatt. A kettészedésnek az az oka, hogy nehezen emészthetőnek gondolták a dupla lemezt, a magunk részéről támogatjuk a döntést, ez a harminchat perc teljesen kezelhető, igazság szerint amióta megkaptam a cd-t, szinte csak annyi időre vettem ki a benti lejátszóból, amíg hazavittem, és betettem az otthoniba, a kollégák és a családtag legnagyobb örömére persze.

A lemez ugyanis, hát, ismét csak zseniális. A Toxicity, emlékszünk, vitathatatlanul 2001-2002 egyik legnagyobb dobása volt, a mostani, Mezmerize című album - pontosabban félalbum - pedig talán még annál is jobb, megkockáztatom, hogy eddig 2005 lemeze. Az album elkészítésében ismét csak az Egyesült Államok legnagyobb szakállú producere, Rick Rubin segédkezett, az ő keze alól pedig nem nagyon szokott rossz anyag kijönni. Úgy tűnik különben, hogy a zenekar úgy döntött: extrém rimusképletekből és üvöltözős-sikoltozós zúzásból kevesebb is elég, vokálozásból és a sokat emlegetett örmény népzenei hatásokból meg semennyi se. (A zenekar a Los Angeles-i örmény közösségből verbuválódott tudniillik.) Bár a Toxicity-t akkoriban sokan az összetettsége és változatossága miatt (is) ünnepelték, a 2001-es lemez a Mezmerize-hoz képes szinte hagyományos metálalbumnak tűnik.

Hozd a saját bombáidat

A kollégák és a családtag megtévesztésére a lemez intrója egy másfél perces torzítatlan, épphogy nem akusztikus gitárral előadott dal, de ez persze csak arra való, hogy felhangosítsuk a hifit, hogy aztán a második szám kezdetetkor összecsörrenjenek a polcon a porcelánmacskák. Ez az első kislemezes dal, a B.Y.O.B. (Bring Your Own Bombs, vagyis "hozd a saját bombáidat"), ami a boybandes karlengetős refréntől ("Mindenki megy a buliba...", bár ez a buli nem más, mint az iraki háború) a neurotikus lalázáson keresztül a trashig mindent felvonultat, egészen elképesztő váltásokkal.

Aztán ez csak fokozódik, személyes kedvencem a Radio/Video című darab, amiből már tényleg csak egy rezesbanda hiányzik, meg a Cigaro a vicces Sevillai borbély-idézéssel és klasszikus metálriffekkel, illetve a This Cocaine Makes Me Feel Like I'm On This Song-ban fejhangon kiáltozott "gonorrhea-gorgonzola" sor. De a lemezen egyetlen gyengébb, vagy akár középszerű pillanat sincs, nemhiába gondolkodtak rajta három évet.

Muszáj megemlékeznünk a politikai-társadalmi mondanivalóról is, hiszen ezek a társadalmilag tudatos örmények többé-kevésbé ezért csinálják az egészet. A kezdetektől harcolnak például a mindegyikük családját érintő, múlt század eleji örmény népirtás tényének nemzetközi elismeréséért, és rendszeresen szót emelnek különböző társadalmi-politikai kérdésekben. A lemez, mint a System-anyagok általában, tehát nagyon szorosan a tagok világnézete köré szerveződik, A legtöbb dalt szerző Daron Malakian és a verseket is publikáló Serj Tankian visszatérő témái például, hogy miért a szegényeket küldik a háborúba, és egyáltalán miért van háború, a korrupt és önző politkusok, a tévéből ömlő agymosás és a széthúzó nemzedék, de a közhelyesnek tűnő gondolatokat komolyan vehető formában, intelligensen előadva. A zenekar ennek tetejébe még a környzetet is védi: a tokban található füzet tíz százalék kenderből és lenből, illetve kilencven százalék újrafelhasznált papírból készült.

A lemez záró száma, a Lost in Hollywood meglepő módon egy nagyívű vokálokkal támogatott ballada, de nem tesz pontot a lemez végére, csak egy lélegzetvételnyi szünet az ősszel megjelenő második rész előtt.