Puskás, a micsoda? Musical? Úgy tűnik, igen

A darabot tavaly mutatták be az Erkel Színházban, most júniusban a szabadtéri premiert is kipipálták a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A jó hangulathoz minden adott: az időjárás kegyes, másrészt javában tartanak a labdarúgó-Európa-bajnokság mérkőzései, szóval a téma is aktuális. A szigetre ki is jött háromezer szurkoló, akarom mondani: néző.

A kezdés ugyan csúszik röpke fél órát, amiben benne van a szabadtéri viszonylatban megszokott tíz perc késés is, plusz az a váratlan húsz perc, amely alatt Szabó László, a darab producere és Szente Vajk, a rendező megtartja a bemelegítést. Meghallgathatjuk, hogy miért rendkívüli dolog az, amit a színpadon látunk, kapunk kis promót a következő produkciójukról, Szente Vajk pedig még a jó musical hét alapelvébe is beavatja a nézőket. Mindezt, persze, azzal indokolja, hogy a Puskás-darab, amit ő írt és rendezett, mind a hét kitételnek megfelel.

Szabó László ekkor büszkén jelenti, hogy három olyan művész is szerepel az előadásban, aki március 15-én állami kitüntetést kapott. Fel is hívja a színpadra a friss Jászai-díjas Nagy Sándort, a Magyarország Kiváló Művésze díjat kapott Szerednyey Bélát és a Kossuth-díjban részesült Cseke Pétert, majd mindhármuknak átnyújt egy névre szóló mezt. Olyan ez, mintha egy mérkőzés előtt mindig bemondanák, hogy a csapatból négy hónappal ezelőtt ki kapott Aranylabdát, Ezüstcipőt, vagy már a kezdőrúgás előtt bemondanák, ki lesz a mérkőzés embere, de a fociban ilyet azért nem csinálnak. A bemelegítés az Aranycsapat közönség soraiban helyet foglaló hozzátartozóinak és leszármazottainak köszöntésével zárul, ami nemes gesztus.

És máris kezdődhet az előadás.

A díszlet egyszerű, de a szórólapon hirdetett színészek, táncosok és gyerekszereplők számát ismerve ez indokoltnak tűnik: 22, 60, 30. Az előadás gyerekek színre lépésével indul, majd a tömegből kiválik két srác: a fiatal Puskás Ferenc és Bozsik József. A sztori onnan indul, hogy a fiúkat felveszik a Kispest kölyökcsapatába; Bozsikot tizenkét évesen, az akkori szabályoknak megfelelően, Puskást pedig mindössze tízévesen, hamis igazolással.

A történet Puskás életének főbb szakaszát érinti, egészen odáig, hogy felveszik a Real Madridhoz. A darab erősségét pedig az adja, hogy nem a foci áll a középpontban. Sokkal inkább egy korszakot próbál bemutatni. Egy olyan időszakot, amikor Magyarországon kevés dolognak lehet örülni, de az Aranycsapat nemzetté kovácsol egy országot. Egy korszakot, amikor a hatalom mindenki életére és minden döntésre hatással van. Ebben a világban pedig vannak olyanok, akik nem akarnak mást, csak létezni és tenni a dolgukat (esetünkben focizni), de egy olyan rendszerben, ahol mindenki eszköznek számít, és minden csupán hivatkozás a hatalom megtartásának érdekében, kiemelt figyelem hárul a nemzeti tizenegyre.

A darab sok esetben zavaros, aminek több oka lehet. Az egyik, hogy túl sokat akar egyetlen előadásba belezsúfolni. Egyszerre akarja megénekelni Puskás és az Aranycsapat történetét. Ettől Puskás karaktere sokszor felszínes marad, s bár a szöveg rendszeresen dicséri jellemét, azonkívül, hogy van egy ember, aki hűséges az elveihez, a csapatához, a hazájához és a feleségéhez, sok nem derül ki. Így viszont az Aranycsapat is csupán félszereplő. Számos karakter elsikkad ebben a térben, statisztává válik, szinte láthatatlanná. A darab végén kivetítőről ugyan tíz perc alatt megtudhatjuk, mit történt az Aranycsapat tagjaival, de a nemzeti tizenegy sora ebben a felsorolásban nem lesz több történeti ismertetőnél, hiszen a musicalben négy-öt labdarúgó kap kiemelt szerepet, a többiek csupán „futottak még a pályán” karaktert visznek, legtöbbjük szerepe nem több a táncos jelenlétnél. 

De ez történik, amikor az alkotók túl sokat szeretnének fogni. Ez a mentalitás Szente Vajkra amúgy is jellemző. Műsorvezető, színész, drámaíró, az ország több színházában rendez. Ez a szerteágazó sokszerűség a Puskás-musicalnél is érezhető, így a rendezést tekintve olykor olyan érzésünk támad, mintha egy vidéki színjátszó csoport önkéntes vezetőjének három nap alatt kellene színpadra állítania egy gálaműsort. Bár a Puskás-musical sztoriját izgalmas oldalról fogták meg, a darab mégis gyorsvonat sebességével robog, és ha a mozdony be is fékez olykor, csak azért teszi, hogy a publikummal megtapsoltassa magát. Rendezését tekintve egy tablóképekből álló előadást kaptunk, amiben „a” pontból bejönnek szereplők, majd „b” ponton távoznak.

A musical szövege ugyanakkor, amit Szente Vajk Galambos Attilával jegyez, ötletes, jó humorú, kifejezetten viccesre és élvezhetőre sikeredett.

S ha már Puskás és az Aranycsapat tagjainak súlyozása kicsit félrement, a színészek játéka feledteti ezt. Veréb Tamás (Puskás) például bár az elmúlt években nagyobb hangsúlyt fektetett énekeskarrierjére, valószínűleg musicalszínpadra született. Fehér Tibor (Bozsik) remekel – arról, hogy karaktere kaphatna nagyobb hangsúlyt is, nem ő tehet.

Nagy Sándor sziporkázik Farkas Mihály kommunista miniszter szerepében, Szerednyey Béla pontosan olyan Szerednyey Bélá-s volt, ami a színpadon legtöbbször jót jelent. Szabó P. Szilveszter fiktív figurát alakít, Vörös elvtársat, de szerepe hűen mutatja meg a rendszer elnyomó hatalmi embereinek lényegét. Szabó P. hozza megszokott formáját, nagy kihívást nem jelent Vörös elvtárs szerepe, karrierje során több hasonlót alakított, a figura a kisujjában van, ám jelenléte és énekhangja mindenképp jót tett az előadásnak.

Egy másik fiktív karakter is bekerült a történetbe, Klára, Gubik Petra játssza. A második felvonásban az ő jelenetei emlékeztetnek leginkább egy újszerű musicalre, erős és jó dalokat kap. Játékában talán a néha erőltetett agresszív beszédhang a zavaró. Karaktere izgalmas, de a darabban Puskás számára nem jelent nagy kísértést, ezért szerepe vázlatszerű marad.

Szepesi Györgyöt egy sportriporter, Gundel Takács Gábor alakítja. Jelenléte jól kitalált geg. Szepesi ügynöki múltja nem kap hangsúlyt, a darab szempontjából nem is indolt. Ezzel ellentétben Czibor Zoltán besúgószerepe erősen kidomborodik, a leginkább színházi konfliktust neki köszönhetjük. A karaktert Pesák Ádám formálja, van is egy jó dala. Hunyadvári Erzsébetet, Puskás feleségét Kovács Gyopár játssza, Sebes Gusztávot pedig Cseke Péter varázsolja színpadra.

A jelmezek is rendben vannak, bár a kor ultráinak megmutatása, az, hogy ballonkabátban őrülnek meg a fociért, talán túlgondolt. A koreográfia koncepciója viszont szinte értelmezhetetlen, pontosabban abban a dimenzióban érthető, ha a drámaszakkör gálaműsorára gondolunk: a maga nemében akár élvezetes is lehet, ám egy ekkora volumenű előadásnál inkább stílusidegen. 

Az egész előadásra ez a kettősség a jellemző, de mintha úgyis csak a hatás számítana: mert az elnyomásnál jobb a hazaszeretet, a hatalmi elit gőgjénél fontosabb a magyarság érdeke, a szürke polgár példaképe a hős focista, a vereség pedig mindig kudarc, a győzelem meg lételem.

Az előadás végén hosszú a taps. Háromezer ember állva ünnepel. Majd amikor a tömeg megindul, az egyik kijáratnál a mozgó tömeg közepén megtorpan egy hat év körüli kisfiú. Nagy szemét az édesapjára emelve így szól:

Apa, én egy Puskás-mezt kérek a szülinapomra, jó?!

(Borítókép: Éder Veronika)