Amióta a tavasz beköszöntött

Amióta a tavasz beköszöntött, idekint élem a mindennapjaimat. Mögöttem a lakásban nyugalom és béke honol, a férjem a csíkszobában bámulja a plafont, a fiam csicserimuffint süt, a lányom fején fülhallgató, kezében elektromos gitár, a tükör előtt állva gyakorolja a Sweet Child O'Mine szólóját. Az erkély az én birodalmam. A rácsról tavaly nyáron esett le a gyékény, azóta belátom a házak által körbezárt füves területet. Ülök a jógaszőnyegemen, és miközben átlélegzem az ászanákat, elidőzik a tekintetem egy-egy padon, fán, ablakon.

Épül, szépül az atombunker

– mondja Klári, a szomszéd erkélyen cigarettázó kortalan nő.

Nem tudom, hogy a cserzett bőrű, északi jellegű férfi mióta serénykedik a szemközti ház hátsó udvarán, mert amikor idén először kijöttem, már ki volt ásva a gödör, amibe azóta behordta az udvaron várakozó méretes elemeket, vas, vagy inkább acél, vagy egy még erősebb huszonegyedik századi fém. Most éppen befedi a szerkezetet, aminek az oldalán két helyen olvasható a felirat: ULTRABUNKER.

– Szerinted őrült? – kérdezem Klárit, mire vállat von. Azt hiszem, őt a gyakorlati kérdések jobban érdeklik. Mennyibe kerül. Hány személyes és mennyi ideig lehet benne túlélni. Egyáltalán miért egyeztek bele a lakók az építkezésbe, ha úgysem férnek be mind, amikor úgy hozza a helyzet.

– A fickó megvette tőlük az udvar egy részét, és a pénzből a ház felújítja a tetőt, amihez nyolcvan éve nem nyúltak, mert soha nem folyt be annyi a közös költségből. Win-win – mondom. – Nem tudom, csak spekulálok.

Hallgatjuk a madárcsicsergésen mérsékelten átszűrődő utcai forgalom zaját. Szirénáznak. A férfi ledobja a pólóját, mint mindig, ha kisüt a nap. Ilyenkor megáll egy percre a munkában, arcát az ég felé emeli, a szemét lehunyja.

– Minél tovább nézem, annál jobban vonzódom hozzá – mondja Klári. – A kisördög máris azt sutyorogja a fülembe, hogy ha ismernénk, megértenénk egymást. Ő az atomháborútól fél, én a globális felmelegedéstől. Szerinted van családja?

– Az a baj, hogy állandóan őt nézzük. Már én is kétszer álmodtam vele – válaszolom, és átnyújtom a telefonom a másik erkélyre. Rövid előkészítés után felveszem a szetu-bandhászanát, külön ügyelve rá, hogy a mellkasomat ne düllesszem ki túlságosan, amire sajnos hajlamos vagyok.

– Nekem is volt egy oldalam, de ezt már biztos meséltem – mondja Klári, miközben megörökíti az ászanámat. – Mondjuk az nem szólt semmiről. Többnyire a lábamat fényképeztem, ahogy állok valahol. Vagy a kezemet, ahogy tartok valamit. Például egy könyvet. Esetleg egy kávét. Akkor hagytam abba, amikor bejöttek a hashtagek. Akkor végre ráébredtem, hogy szánalmas kis képeimmel nemcsak magamat járatom le, hanem bizony én is vastagon felelős vagyok a narcisztikus középszerűség jelenkori diadalmenetéért.

Túl szigorú vagy magaddal

– suttogom.

– És én még büszke voltam rá, hogy soha egyetlen képet sem posztoltam a fejemről. Büszke voltam rá, hogy én nem gyönyörködöm nyíltan önmagamban. Annál jobban irritált, hogy az internet társadalma nem veti ki magából azokat, akik nem szégyellik a saját hiúságukat, akik mindennap mindenkinek megmutatják, ahogy szerelmesen saját magukat nézik. Hiszen mi más a szelfi, ha nem ez a debil öntetszelgés, ez a cenzúrázatlan bájolgás...? – kérdezi Klári, és visszaadja a telefonom, miután kijöttem az ászanából. – Gyűlölöm az influenszereket.

– Kár, mert én is influenszer vagyok – mondom. – Influenszer Anyuka Önmagát Vállalja. Ez a nevem.

Újra megszólalnak a szirénák. Ezúttal nem csak egy. Talán egy baráti ország küldöttségét furikázzák ide-oda a városban rendőri fel- és levezetéssel.

– De te legalább megpróbálsz szembemenni ezzel az évek óta tomboló jóléti wellness esztétikával, amit már rég nem csak az egészséges ételeket, a rövidtávú kiadásra alkalmas lakásbelsőket és a különösen hajlékony testeket ábrázoló fényképeken lehet tetten érni! A te képeiden a világ tökéletlen, a kávébögréd csorba, a lábad szőrös!

A férfi odalent eltűnik a gödör mélyén, és percekig nem kerül elő.

– A családtagjaimmal egy ideje külön utakon járunk – mondom. – A férjem mindenhol deaktiválta magát, és azóta csak fekszik, mint valami sápadt hal az akvárium alján. De nem erről akartam beszélni.

Sarokülésbe ülök, beállítom a vállamat, a mellkasomat, finoman korrigálom a medencémet. Aztán az utóbbit lassan ringatni kezdem, kilégzésre hátradöntöm, belégzésre előre. Egy kósza kis szellő egy szippantásnyi orgonaillatot hoz felém. Ez most nagyon jól jön, egy kis melegség járja át a szívemet. Úgy döntök, egy pillanatra megállok, hogy feltöltsem az oldalamra a szetu-bandhászanás képet. Klári többet is csinált, hezitálok, hogy melyiket válasszam. Aztán amellett döntök, amelyiken a leginkább zsírosnak tűnik a hajam. Miután megvagyok vele, félreteszem a telefonomat, és ismét a medencémet ringatom. Szaglászok, hátha megérzem az orgonaillatot. Megfigyelem, hogy a kert fáin egyre több a levél, ilyenkor néhány nap alatt az összes fa kizöldül, kivéve a tulipánfát, aminek a levelei már tavaly nyáron elfeketedtek. Klári hosszan fújja az orrát. A férfi kimászik a gödörből. Most veszem észre, hogy ma először rövidnadrágot visel. A lábszára fehér, a felsőteste barna. Vajon ő lát minket?

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)