Milyen életünk lehetett volna

Visszacsukja a kredencet. A kredencről hámlik a tojásfehér lakkréteg, az ajtaja szorul, a fogantyúnál meg kell emelni, hogy becsukódjon. Ha kattan a mágneszár, akkor van biztosan bezárva, akkor nincs hézag, nem repül bele a moly, nem szárad ki benne a kenyér. Két feles poharat rak ki az asztalra, a hálószobában a nagyszüleim alszanak. Odakint felhorkan a malac, mintha érezné a sorsát. Elrendezem a poharakat az asztalterítőn. Épp beférnek a színes minták négyzetrácsaiba, anélkül, hogy a vonalakhoz érnének.

Éjszaka kimentünk az erdőbe, és zseblámpákkal követtük a baglyokat a fák között, egészen az istállókig. A moslék illata és a marhatrágya szaga a bőrünkbe ivódott. Délelőtt felmásztam a kedvenc fámra, nekidőltem a vastag törzsnek, és elképzeltem, hogy az erdő a dzsungel, a rét a szavanna, a vízelvezető árok pedig a Zambézi. Itt nem éltek krokodilok, csak gyíkok. Ha fociztunk a réten, akkor az volt a Népstadion, én Hannich Péter voltam, a testvérem pedig Garaba Imre. Focizni akkor lehetett, ha a réten megszáradt a fű. A fű akkor száradt meg a réten, amikor apám azt mondta, hogy megszáradt.

Anyám felültet az ablakba, a radiátor fémrácsára, ahonnan később fejest akartam ugrani a sövénybe. Első emelet négy, fehér ablakkeret, narancssárga sötétítőfüggöny, itt lakunk. Bármerre nézek, panelházakat látok, kockákat, dobozokat, minden egyforma, egyenszürke, fémhinta, betonpad, üvegszemét. A negyediken lakik Csuti, iskolából hazajövet mindig felnézek az ablakra, hátha engem figyel. Kihúzom magam, úgy megyek. A hetediken Robi, akinek nem volt pénze boxerre. Köveket rakott az öklébe, úgy ütött. Az űrhajótól tíz másodpercre volt a lépcsőház bejárata, ha futni kellett. Sokat csörgőztünk, a pinceablak fémhálójára céloztuk a labdát. A nyolcadikon Zoli, vele hallgattam először Pokolgépet a kétkazettás magnón. Anyám keze puha és meleg, nekidőlök, nézem az utcát, várom, hogy az autó feltűnjön a házak között. UL-67-77. Az otthon az, ahol apámat várjuk haza a GMK-ból. Amikor az autó megjelenik a parkolóban, anyám keze megremeg. Kicsi vagyok, nem tudom, mi az a GMK, nem tudok semmit.

A vonat minden faluban megáll. Kívülről tudom az állomások nevét. Az állomások egyformák, a mellékvágányokon elhagyott vagonok vesztegelnek, a bakterek poliészter nadrágban tisztelegnek a személyvonatnak. Muskátli és sártenger. Minden lapos, sehol egy domb vagy mélyedés. Amikor legutoljára voltam disznóvágáson, majdnem meghaltunk. A gázpalack lángolni kezdett, de nem robbant fel, mert a böllér benyálazta az ujjait, majd eloltotta velük a tüzet. Közben hangosan röhögött. Nézzük a szürke januári tájat a zsíros vonatablakon keresztül.

lassan beszélt, fáradtan, szótagolva. Nem értettük a motyogását, csak bólogattunk. Az orvosok szerint meg kellett volna halnia. Örült, hogy a brazilok végre megnyerték a focivébét, de egyetlen játékos nevére sem emlékezett. Nevetni próbált, de csak köhögni tudott, kapkodta a levegőt, anyám azt hitte, megfullad. A felvonóig kísért bennünket, megvárta, amíg a liftajtók becsukódnak. Nem tudom, mennyi ideig állt még ott egymagában.

Másképp zörgött a kulcscsomó, amikor apám zárta be maga után a kaput. Fenyegetően nyikorogtak a zsanérok. Apám zsebre tette a kulcsot, a függöny mögül néztem. Birkabőr kucsma, zöld ballonkabát, fekete válltáska. Három dolgot tartott a válltáskában, pénztárcát, vászonzsebkendőt és egy palack fehérbort. Szomorúan néztem az arcát, a finom vonalakat a bőrén, amikor rájöttem, hogy nem azért járunk kocsmába, hogy málnaszörpöt igyak a meccs után. A kocsmáros merőkanállal mérte ki a bort az alumíniumpultból. Műanyag palackok az élelmiszerboltok alsó sorából, benne vérvörös, húgyszínű folyadék, Pajtás, Koccintós, Dínom-Dánom.

Jó ez a bor, csak kár, hogy ilyen gyorsan fogy

- mondta apám.

A testvérem mindent feljegyzett a füzetébe, titokban mutatta meg nekem, mert nem beszélhettem vele. Apám eltűnt a ház takarásában, a veranda felé indult, három lépcső, tíz lépés. Csattogtak a léptei, megszorította a kilincset, ott állt az előszobában. Egy vékony fal választott el minket egymástól. Cigarettára gyújtott. A füst egészen a szobáig hatolt, mint amikor elégette a kakaspörköltet. Füstben állt az egész lakás, az utcáról láttam. „Csak szundítottam”. Apám kába, vizenyős tekintete, egymásba csukló félszavak, a fogszívás sziszegő hangja. A fazék szétégett, a kakasból négy széndarab maradt. Apám elaludt a sufni kövén, a fürdőkádban, a kukoricatárolóban, az árokparton, a metrón. Szerettem volna később felnőni.

Koccintok a testvéremmel, megiszom az ötödik felest, apám mosolyog. Meggyszörpöt iszik. Áll a füst a konyhában, egyik Priluki jön a másik után, egyetemisták vagyunk. Röfög a malac. Néhány óra múlva a darabjai ott sorakoznak majd a verandán, a belét kimosom a trágyadomb mögött, aztán a böllér visszatölti bele a saját húsát. Remélem, kapok velős kenyeret, sült vért, és a végén egy kiló darált húst. A testvérem hallgat, és a hazaúton sem fog megszólalni. Apám sajnálja Oliver Kahnt, aki szerinte jobb társakat érdemelt volna, mint Frings vagy Bode. Én nem vagyok hajlandó arról a vébéről beszélni, ahonnan kicsalták az olaszokat. Minden kezd összemosódni. Nézem az apró szénsavbuborékokat a meggyszörpös palackban, a folyadék halvány színét, az összetevőket a címkén.

Ez sokkal ártalmasabb, mint az alkohol

- mondom apámnak, aztán eszembe jut, hogy pár évvel ezelőtt a lefolyóba öntöttem két liter kannás bort, amit a szomszédjától vett. Akkor nekem támadt, de most csak mosolyog, mert a következő delirium tremensbe már tényleg belehalna. A testvérem újratölti a poharakat, legszívesebben átaludná ezt az egészet. Megszólal a kakas, a függönyön keresztül látszik a hajnali derengés, aludnunk kellene legalább egy órát, mielőtt megjön a böllér. Nagyapám vijjogni kezd a nejlonlepedőn, nagyanyám kisántikál a szobából, apám besegíti a mosdóba. Szokatlanok a léptei, határozottak, ismeretlen az a nyugalom, amit maga után hagy a konyhában. Nézem a karját, amivel finoman körülfonja nagyanyám derekát, hogy átemelhesse a küszöbön. Beleszagolok apám poharába, tényleg szörp van benne.

Negyedévente át kellett rendeznünk a hátsó udvart. Semmit nem dobtunk ki, valamire jó lesz még az olajfoltos linóleumlap, a meghasadt ásónyél, a lyukas vizeskanna. Apám szerint. Cserepek végeláthatatlan sorai a sufni mögött. Tizenötemeletes téglaoszlop, amit időnként három méterrel odébb kell költöztetni. A téglák között százlábúak és hatalmas, szőrös, fekete pókok. Rémálmok. Apám locsolt, metszett permetezett, hogy legyen elég cigánymeggy, én fejszével és kézi fűrésszel vágtam el a diófa gyökereit, hogy kiszedjem a tönköt a földből. A gödröt nem temettük be, a kutya pont belefért. A téglaoszlop mindenhol útban volt, megint el kellett költöztetni. Amikor apám lefeküdt aludni a sufniban, porrá zúztam néhány téglát, hogy kevesebb maradjon belőle. A testvéremmel elkísértük, ha másodállást vállalt Budán. Megivott két pálinkát, a bort bebugyolálta egy törölközőbe, hogy ne melegedjen fel. Kiosztotta a feladatokat. Láncfűrésszel imbolygott a cseresznyefa tetején, nyolc méter magasan. Sercegett a rádió, a Békéscsaba egymás után kapta be a gólokat a Tyeksztyilscsik Kamisintől, a vége 6:1 lett. „Mennyi?”, kérdezte meg néha apám a fa tetejéről. Négy, öt, hat, válaszoltuk. Elképzeltem, mit éreznék, ha lezuhanna.

Apám felveszi a világoskék munkaköpenyét, pálinkát tölt a böllérnek, majd nekünk is. Lehúzom az italt, és közben arra gondolok, milyen lenne, ha apám soha többé nem inna. Hat hónapja tiszta, de azóta csak telefonon beszéltünk, szoknom kell, amit látok, összefolyik a kép a negyedik, ötödik, hatodik pálinka után. Ki számolja. A malac visít, a fülénél fogva vezetik ki az ólból, lefogjuk, enyém a jobb hátsó lába, rúgkapálna vele, de erősen tartom. Még visít egyet, utoljára, aztán eldördül a szögbelövő, a koponya közepébe, a malac az oldalára dől, tompán puffan az esőtől és ürüléktől felázott betonon. Azonnal vége. Egyenletesen csobog a vér a nyakából a bádoglavórba. Apám mosolyog, a következő pálinkából nem kérek, a testvérem eltűnik. Mi már városiak vagyunk. A böllér segédje beállítja a perzselőt, előkerül a lapát, amivel lekaparják a szőrét, aztán lánccal felhúzzák, végigmetszik a hasát, kiszedik a belső szerveit, feldarabolják. Ezt soha nem lehet megszokni, ez egyszerre ámulatba ejtő és barbár. Kavarog a fejem, szédülök, képfoszlányok. Apám kockákra vágja a zsírszalonnát, a húsdaráló berreg. A kukoricadaráló hangosabb. Csipognak a kiscsibék. Piszmog a nyuszi. A ház előtt mentőautó áll, apámat egy mentős kíséri ki a házból, a keze be van bugyolálva. Elbújok a verandán, nem akarom tudni, mi történt, nem érdekel, mi van vele. Megszorítom a fejszét, majd újra és újra lecsapok, hogy szétkergessem ezeket az emlékeket. Ez itt a böllér, elektromos fűrésszel. Ez itt az apám, mosolyog, olyan vicceket mond, amiken lehet nevetni, és közben nem bánt meg senkit. Újra és újra lecsapok a fejszével, felreped a csont, előbukkan az agyvelő. Végre nem belet mosok, a farönkön a malac feje, ketté kell vágnom, apám azt mondja, két egyenlő részre.

Állok a kredenc előtt, tizenhat év után ennyi maradt, néhány lakkfolt, a mágneszár kiesett a helyéből, az ajtó már nem csukódik. Apám a dohányzóasztalnál ül fehér alsónadrágban és atlétatrikóban, reszkető ujjakkal tölti meg a következő cigarettát. A nagyszüleim halottak.

Anyámnak soha semmi nem volt jó, a fakanalat mindenhová magával vitte, nagyapádat meg inkább hagyjuk

- legyintett apám azon az éjszakán, amikor annyi mindent elmondott magáról. Ült velem szemben egy ember, akihez közöm volt, akiben megláttam önmagamat. Milyen életem, milyen életünk is lehetett volna. A disznóvágás után három hónapig bírta ital nélkül, aztán minden kezdődött elölről. Kilenc tiszta hónap, egy találkozás. Tizenhat éve nem hagy nyugodni a gondolat, törődnöm kellett volna akkor vele, beszélni, beszélgetni. Húsz perce várom, hogy felöltözzön, de csak bámul rám és motyogva magyaráz valamit. Kigúvadó szemek, csontsovány lábak, püffedt has. La Fiesta, üvegből. A síkképernyős tévét tavaly karácsonyra vettük neki, nem sípol úgy, mint az előző. A tetején nipp őzike, a koszos falon naptárak, subák. A vitorlás hajót ő készítette húszéves korában. Mert akkor subákat készített, megyei futóbajnok volt, a szakszervezeti kvízversenyeket sorra megnyerte. Ezeket anyámtól tudom, de mintha valaki másról beszélt volna.

Apám. Ízlelgetem ezt a szót, és közben vissza kell fognom magam, hogy ne nyomjam meg jobban, hogy ne fenyegetőzzek. Félórája el kellett volna indulnunk a karácsonyi vacsorára, ahol ott lesz a testvérem és az anyám is. Mindenki megbocsájtott mindenkinek, azt hiszem. Apám a fémtálcára szórt dohányban kotorászik, a távkapcsolót keresi, nekem akar adni egy ceruzát. Nem kérem. Amikor meg akarja gyújtani a következő cigarettát, nem bírom tovább, felcsattanok. Zavartan néz rám, nem ezt szokta meg, de már nincs ereje. A szekrény tetején ott a kucsma, amit azon a disznóvágáson is viselt. Leesik a fejéről, miközben megpróbál beszállni a kocsiba. A csípőjében rögzítőcsavarok. A tetőszerkezet alatti, nyárról megmaradt fecskefészek maradványait mutatja, mások partvissal verik le, „hülyék, mint a barom”. A kocsiban veszi észre, hogy nem húzott zoknit, és a fekete válltáska is üres, hiába lapogatja, nincs benne bor. Mindketten tudjuk, hogy azért, mert sürgettem, de nem szólalunk meg.

Egyszer beszélgettünk, ennyi jutott. Ül mellettem egy ember, ráncos, töpörödött, az izmai helyén bőrlebernyegek. Egy ember, akihez a legtöbb közöm van a világon, mégsem ismerem, és már nem is fogom megismerni. Egy ember, aki az apám.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)