Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt.
Olyan volt, mintha egy színdarabban hallotta volna. Ráadásul egy olyanban, amit ő írt, már nem is tudja hány éve. Mit csináljon, ez a munkája, és az ilyen párkapcsolatos dolgokat szeretik a nézők, mert ez történik mindenkivel. Persze, amikor a darabot írta, ő magát nem számította a mindenkik közé. Mindenki mással, ez azt jelentette. Mert amíg nem történik meg, és az ember nem az onkológiát veszi célba délelőtt, addig ugye az mind más, aki követni kényszerül ezt a célt, ő meg bátran rombolhatja tovább a szervezetét, amely rombolás egyébként a színdarabrészlettel, ma még inkább indokolttá vált. Hozzá kell tenni, mindenki, aki iszik, tele van olyan indokkal, ami indokolttá teszi az aznapi alkoholfogyasztását. De most ez mégis olyan helyzet, ami az átlagnál jobban indokolja, gondolta a férfi.
A színésznő hangján hallotta a mondatokat, amikor megkérdezte a lányt, hogy van-e mire építeni a következő éveket, vagy akárcsak hónapokat, aztán végül a napoknál kötött ki, gondolta, egész kicsire húzva az időt, nagyobb esélye van a pozitív válasznak.
Ebben tévedett, mert a lány a színésznő hangján azt mondta, hogy nincs.
Ezt csak úgy ki tudod mondani, ennyi év után, mondta a férfi, hogy azt sem mondod, hogy min változtassunk. Aztán megint jött a színésznő hangja, hogy már mennyit mondta és soha nem volt olyan, hogy bármi is megoldódott volna, minden úgy folyt tovább, mint előtte. Van valakid, kérdezte a férfi. A színésznő hangja azt mondta, hogy nincs. De van valakid, mondta a férfi. Mire a lány a színésznő hangján kicsit hallgatott, aztán azt mondta, nincs. Nem azért, mert van, hanem, mert veled rossz volt. És neked is rossz volt. Azt azért hadd döntsem el én, hogy mi volt nekem rossz, mondta a férfi. És ha én nem akarom, kérdezte. Elég, ha én akarom, mondta a lány a színésznő hangján.
Sokan azt gondolják, hogy az írók olyanok a magánéletben is, mint amikor írnak, hogy simán megoldják a sorsproblémákat, sőt a magánéletben még jobbak is, mint írásban, mert mennyi problémát körülírtak már, és persze ez ad némi gyakorlatot a problémamegoldás terén. Hogy legalább abban nem bénáznak, mint más, hogy pontosan tudják, mit kéne mondani. Holott nem, az írók a magánéletben mindennél ügyetlenebbek.
Épp az a mondat nem jut eszükbe, amit mondani kéne, hogy a helyzet megváltozzon.
Pontosan tudják, hogy persze most mit nem kéne tenni. Hogy például nem kéne ezerrel ráhajtani a lányra, ha azt akarja, hogy még egyszer az életben férfinak lássa őt ez a lány. De egy író pont a legrosszabbat teszi, amit egy szakítás esetén tenni lehet. Elkezd könyörögni, hogy szeresse őt ez a lány, mert volt, hogy szerette és csak gondoljon vissza arra a szeretésre és biztosan menni fog. Aztán, amikor a lány láthatóan hajthatatlan, s épp elkezdett örülni annak, hogy végre kimondta azt, amit hónapok óta kimondani akart, na, akkor a férfi elsírja magát, ráadásul a lány lába előtt térden. Nem hiszem, hogy ezt a jelenetet akárcsak egy romantikus sorozatban is el lehetne még sütni. Már késő, mondta ez a lány az előtte térdelőnek, ahogyan a színésznő mondta a darabban. De nekem ez túl gyors. Nem, mondta a lány a színésznő hangján, ez épp megfelelő sebességű. És hogy akkor most menj el. De én még tudnék mondani valami olyat, amitől…
Nem, már nem tudnál,
mondta a lány.
A férfi pontosan tudta, hogy mi történik a színdarabban, amit ő írt, mégsem tudott úgy tenni, egyáltalán nem befolyásolta, hogy minden más esetben tudja, mit történik, a saját esetében valami mást várt, hogy például, majd a lány újra megszereti, vagy emlékszik azokra az élményekre, amelyeket együtt éltek át annyi év során. Ezért aztán levelekkel és esemesekkel bombázta, amivel elérte, hogy a múltat is összemaszatolta ezzel a mai kosszal, s végül megutáltatta magát a lánnyal, aki a szakítás után néhány hónappal azt mondta a barátnőjének egy kávézóban, hogy én nem is tudom, mit tudtam rajta szeretni, meg hogy bocs most sietnem kell.
Valaki vár.
(Borítókép: Fillér Máté/Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
