Emberléptékű légycsapók

A mérnökök manapság barátságos, emberléptékű, ugyanakkor mind szerényebb belmagasságú lakóházakat építenek. Ez köztudott. Ha viszont a lakások húsz centivel alacsonyabbak, akkor a légycsapók szükségképpen megrövidülnek. Hosszú nyelű légycsapóval ugyanis kis lakásban boldogulni nem lehet. Nem mindenből jó a nagy, ezt mindenki érti. Ha ugyanakkor a légycsapók rövidebbek, akkor munkára fogott szorgos kezünkben a partvis öt-hat centivel máris hosszabbnak tűnhet a kelleténél.

És alaposan továbbgondolva a dolgot: mióta a légycsapók, partvisok és felmosó rudak ekképpen megrövidültek, nincs mit csodálkozni, hogy üzemeinkben a háztartási létrákra is egy-két fokkal kevesebbet gyártanak. Minden mindennel összefügg, a tudósokat pedig azért fizetjük, hogy a rejtett összefüggésekre – megkésett fogékonyságunkra tekintettel – akár akaratunk ellenére is rávilágítsanak. S ha már világítás: kétségtelen, hogy ilyen viszonyok közt az általunk használt fényforrások hatósugarának is csökkennie kell. Mióta ezekben az emberléptékű otthonokban adatik élnünk,

Nem sok értelme volna a heverő alatti sötét zugokat reflektorfénnyel vizslatni, ha egyszer a gyerek matchboxát immár szabad szemmel is megtaláljuk. Aztán ahogy így sorra vesszük a dolgokat meg ugyanezen dolgok óhatatlan következményeit, azonnal megértjük, hogy miért kurtább most már a virágkaró, a redőnygurtni meg a porszívók elektromos kábele. Az öntekercselés okafogyottá vált, igen. Mégsem ágál senki, hogy így meg úgy, ez a kalmárszellem ügyeskedése. Születésnapi gyertyák a tortán? Biztonságosabbak, mert rövidebbek – így pedig kevésbé tűzveszélyesek. Ha függönyeink szegélye duplán vagy triplán van beszegve, akkor még ezekben az emberléptékűbb otthonokban sem lógnak porba, macskaszőrbe. Tudjuk, hogy az ünnepi terítők összezsugorodtak, s ezért a családinak nevezett kurta lábú étkezőasztalokról – persze mit jelent most már a családi kifejezés – elhagyható a vendégoldal, anélkül méghozzá, hogy az áruházban kevesebbet fizetnénk érte. Mert hisz mindenki örömmel fizet a hiányért, ha egyszer az a többlet. A női cipők sarka laposabb, ezt mindenki látja.

Miért állna másképp a cipők dolga, mint az emberléptékű légycsapóké? Ha pedig ezekben a laposabb, vékonyabb talpú lábbelikben mi magunk is alacsonyabbak vagyunk, akkor miért maradnának a kilincsek ott, ahova újabban a szánk esik? És az ég szerelmére, minek annyi élesztő a süteménybe: hogy feljöjjön magasra, ahol már nem látja senki? És a szájunk: nem lett-e kisebb, a fogaink nem apróbbak? Az étel, amit megeszünk, nem kevesebb-e. Minden mindennel összefügg, és csak valami ósdi, felül nem vizsgált beidegződés lehet, ha emberléptékű légycsapóinkhoz méretezett pici hangunkon néha mégis arasznyi hiányokért pörölünk a boltban. De azon ilyenkor sem csodálkozhatunk, hogy mostantól maguk a panaszkönyvek is szerényebb, szabad szemmel épp hogy csak látható damilon lógnak. És akkor tovább, ezt mindenki érti: ahol kevesebb panasz, ott kevesebb tinta, rövidebb toll, csökkenő szén-dioxid-kibocsátás.

Ha ugyanis a légycsapónk emberléptékű, mint ahogy a bútoraink, minden egyes dísz- és vagyontárgyunk emberléptékű, nem utolsó sorban pedig végre mi magunk is emberléptékűek vagyunk, akkor ugyan miért élünk még mindig ezekben az istállónyi hodályokban, amelyek álmennyezetes, galériázott földhivatalainkban puszta megszokásból lakásként vannak bejegyezve? Eljön az idő, el kell jönnie, hogy a tervezőirodák még barátságosabb otthonokat, még szerényebb belmagasságú lakóházakat, mögöttük laposabb – emberibb – kutyaólakat és istállókat építsenek. S akkor a légycsapók? Újra megrövidülnek. Hosszú nyelű légycsapóval kicsiny istállóban boldogulni ugyanis nem lehet. És ha így lesz: akkor már miért pipiskednénk a szüleink nevetséges, levitézlett tollseprűivel, ásatag, lakli létráinkon minek indulnánk bárhova?

Egyáltalán hova mennénk föl most már azokon a fokokon, ugyan hova.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)