A kellékes

Nem, ez már nem az az életkor.

Ilyenkor az ember még borotvahabot se, nem hogy férjet vagy feleséget. Legfeljebb a nagyon hülyék, akik nem néznek bele a tükörbe és arra a képre emlékeznek, amilyenek húsz évvel ezelőtt voltak, pedig már akkor sem voltak érintetlenek. Ezt a korosztályt már a reklámipar sem veszi számításba, kár bele pénzt ölni, semmit nem lehet már rájuk sózni. Egyáltalán nincsenek olyan reklámok, amelyeket ez a korosztály képileg értelmezni tudna, vagy amelyekben ennek a korosztálynak megfelelő zenék lennének. A reklámok zenéje eleve borzalmas és még kibírhatatlanul hangos is, a képek pedig olyan gyorsan váltanak, hogy összekeveredik a kutyatáp a gyümölcsjoghurttal és az intimbetéttel, amit az ehhez a korosztályhoz tartozó feleségek és elhagyott feleségek már jó ideje nem használnak.

Ha elalszik az ember egy sorozaton, mert végre talált egy olyat, amiben nincsen például autósüldözés, sem gépfegyveres tömegmészárlás, a film elején van egy lövés, meg egy sikoly, és onnan kezdve szinte suttogva beszélnek a szereplők, még a nyomozó is. Ha ezt végre megtalálta az ember, akkor tízpercenként biztos felébred, mert jön a reklám, ami nem neki, hanem a gyerekeinek vagy az unokáinak szól. Na jó, ott van az a néhány gyógyszerajánlat, meg inkontinenciát korrigáló készítmény, meg azok a fájdalomcsillapítók, amelyektől az ember nem csak a gerincét nem érzi, hanem azt sem, hogy a világon van.

Hiába váltottam, mondta a férfi, másik sörre, mert amit szoktam, az épp kifogyott, hogy is fogyhat ki különben egy sör, pláne nyáron, amikor ugye, az ember még többet iszik. Amit vettem, az se volt másmilyen, ott volt benne pont az a keserű íz, ami minden sörben ott van. Kár próbálkozni. Az ember ilyenkor már rég tudja, hogy ami más, az se más, és nem hülye, hogy cserélgesse, amit már megszokott. Nem rohan ki az életéből, mint egy sértődött színésznő a próbáról, amikor beszól neki a rendező, hogy ne te érezzél már, mer én vagyok a közönség, nekem kell érezni, azért vettem jegyet.

A férfi telefonba beszélt, nem lehetett tudni, hogy mit mond a nő, mert nem hallatszott, csak az, amit a férfi mondott. Volt egy szünet, amikor nem ő beszélt, amit úgy szoktak megoldani a színházban, pláne filmen, hogy valahol mutatják a másik embert is, és olyan, mintha mindketten egyszerre jelen lennének, holott épp az a telefonbeszélgetésnek a lényege, hogy ha az egyik jelen van, a másik pont nincs, de senki nem merné vállalni, hogy a nézők percekig üljenek csendben, és ne hallják, amit a férfi hall. A legnevetségesebb, na, az tényleg mindennek az alja, amikor felvételről bejátsszák a másik beszélőt, ráadásul olyan telefonosra torzított hangon, amilyennek a rendező elképzeli, hogy hallatszik a hang a telefonban.

De ez nem színpad, ahol a férfi van, csak a lakás, ahol épp nem hallatszott, amit a másik ember, történetesen a nő mondott, immáron messze a valahai otthonától. Talán fontos dolgokról beszélt vagy újra elmondta, mintegy bizonyítandó a lépése helyességét, hogy amikor az osztálytalálkozón találkozott, a - és itt megnevezte azt az osztálytársat, akivel már annak idején is volt egy mély kapcsolata.

Ez persze nem volt igaz, mert csak annyi volt az a kapcsolat, hogy egy buli után végülis a fiú lakásán kötöttek ki, mert a fiú - mármint akkor még fiú - szülei elutaztak, szóval épp üres volt, és megtörtént az, aminek meg kellett történnie. De ezt az eseményt nem követte semmi, vagyis valami mégis, mert ott volt egy barát és akkor már egyfüst alatt vele is megvolt. Ám az a barát sajnálatos okokból, mert rákot kapott, és meghalt ezelőtt az osztálytalálkozó előtt, szóval ő nem jöhetett számításba, mint régi emlék, esetleg valahai mély érzelmi kapcsolat, csak az az akkor még fiú, aki az első volt ott a sorban, mert mégiscsak övé, vagyis a szüleié volt a lakás.

Az osztálytalálkozón a valós történéssel szemben arra emlékeztek, hogy egy nagyon mély szerelem indult el közöttük, ami máig kitartott, s most néhány éve, hogy a férfi elvesztette a feleségét, fel is erősödött. Legalábbis ezt állította a volt osztálytársnőnek, s nem tett említést azokról a próbálkozásokról, amelyek az elmúlt években zajlottak főleg az internetes párkeresők segítségével. Az osztálytárs, aki az elmúlt években megtapasztalta, mennyi elhagyott és özvegyen maradt nő van, most ennek a nemelhagyottnak, akit megszerezni mégiscsak nagyobb érdem, mint olyat, akinek már se kutyája, se macskája, szóval ez az osztálytárs csak mondta, teljesen úgy, mintha hinne benne, biztos az internetes randikon már begyakorolta, hogy kell lelkesen beszélni, hogy nagyon eleven még benne a valahai szerelem emléke. Ugyan kellett ez az osztálytalálkozó, a negyvenötödik különben, hogy realizálódjon is a kapcsolat, hogy végre helyükre kerüljenek a dolgok, amik elmozdultak a helyükről annak idején, mert a férfi is és a nő is mással indított kapcsolatot, természetesen helytelenül.

Az osztálytalálkozó, mondta a nő a telefonba, helyesebben talán mondta,

amire annyira kértelek, hogy gyere el, mert utálok egyedül menni mindenhová, de neked elég volt, hogy otthon döglesz a sorozatokon a tévé előtt. Szóval hiába kértelek, nem jöttél.

Ezzel a számonkérő mondattal sikerült a férfit felelőssé tennie a történtekért, mert nem szerette volna egyedül vállalni annak a súlyát, hogy felmond egy negyvenéves szövetséget.

A férfi nem szólt semmit, csak hallgatta a nőt, persze kívülről nézve csak olyan volt, mintha hallgatagon ülne a széken a konyhában, mert más nem hallotta azt, amit a nő mondott, ha egyáltalán mondott valamit, s nem épp hallgatott, elhallgatta azt, amit vélhetőleg mondhatott volna. Vagy talán kicsit mégis lehetett hallani, hogy beszél valaki a másik oldalon. Mióta annyi idős, amennyi idősen már nem szokás változtatni, amely szokásnak az ő felesége most éppen ellene mond, szóval azóta annyi mindenre szüksége van, hogy eligazodjon a világban. Mindenhol olvasószemüvegek hányódtak, a zsebeiben is tartott egyet, mert azt sem tudta elolvasni nélküle, hogy melyik a sampon és melyik a hajkondicionáló, amit azóta használ rendszeresen, amióta tulajdonképpen a haja nem teszi indokolttá a használatát. És be kell venni egy csomó gyógyszert, hogy működőképes legyen, hopp, jutott eszébe, ma például elfelejtette, de lehet, hogy már tegnap is, ki emlékszik már arra. Vagy lehet, hogy már ma is bevette? Ennek az új rendnek volt az is a része, hogy teljesen fel volt hangosítva a telefon, hogy valójában, ha valaki más korú lett volna a lakásban, olyan korú, aki még hall, akkor hallhatta volna, mit mond a nő a telefonba, de ilyen ember nem volt ott.

Mennyi szarra van szüksége az embernek, hogy tudjon élni,

mondta a haverjainak a Tikk-takkban, és belenyalt a sörbe. Hát annyira, mondták a többiek. A saját életem kellékese lettem, folytatta a férfi, mert valaha kellékes volt egy színházban. Ő készítette össze a színpadon a cuccokat. És hát volt, hogy annyi minden kellett, hogy lefelejtett ezt-azt, különösen a vége felé, vagy nem emlékezett, hogy pontosan hol is volt az a dolog. Mondta is egyszer az egyik színésznő, aki neki mindig is nagyon tetszett, de egy színházban a kellékesnek nem jut színésznő, a rendezőnek igen, meg az igazgató úrnak, esetleg a főszereplőnek, de kellékesnek az teljesen elképzelhetetlen.

Mondta ez a neki tetsző színésznő, hogy figyeljen Lacika, ha még egyszer nem oda teszi a sótartót, ahová kell, én tényleg jelenet közben kirohanok a színpadról, mert most, hogy a picsába, így beszéltek a színésznők, a színpadon kívüli szöveget nem Shakespeare írta nekik, hanem tényleg az élet, hogy a picsába lehet egy szerepet hitelesen képviselni, ha az ember közben a sótartót keresi az asztalon, és markolászik a levegőben, mert pont nem ott van, ahol szokott lenni.

A hűtőhöz ment, kivett egy doboz sört. Rossz volt hallani azt a hangot, amikor bontotta, amit régen jó volt. Vajon mit rakott rossz helyre, gondolta, akkor, amikor még otthon volt a felesége. Ivott. Keserű.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)