Poszt

A térde fölött összekulcsolt kezével húzza magához keresztbe font lábait, ekképpen összegubancolódva fordul felém a férfi, hogy feltegye a kérdést, ami őt a leginkább izgatja.

Mégis, hogyan lesz ma valakiből sikeres blogger?

– Pontosabban influenszer – teszi hozzá a nő. Az influenszer szót gondosan artikulálja, hogy azok is értsék, akik most hallják először. Fél szemmel a jegyzeteire pillant, összeráncolt szemöldöke felfokozott koncentrációról tesz tanúbizonyságot, mint aki maga is először mondja ki a szót, sőt az igazat megvallva, nincs is teljesen tisztában ennek a modern kifejezésnek a jelentésével. Ki érti már a mai fiatalokat, üzeni a tekintetében megjelenő csodálkozás, pedig legfeljebb harminc lehet, ami alsó hangon tizenöttel kevesebb, mint amennyi én vagyok. Miközben felém fordul, még arra is marad ideje, hogy néhány gyors mozdulattal összedörzsölje a tenyerét, ezzel világosan jelezve, hogy izgatott és örül, amiért valami újat készül megtudni a világról. A tévé előtt ülve soha nem jutott volna eszembe, milyen komplex alakítást nyújtanak, lám egyszerre figyelnek az arcukra, a testükre, a hangjukra, és közben arra is marad energiájuk, hogy barátságosak legyenek.

Azért azt mondjuk el a nézőknek, hogy egy kétgyerekes anyukáról beszélünk, akinek polgári állása is van

– jegyzi meg a férfi, és most az anyuka szót nyomja meg, egyszerre szótagolja és énekeli, és én bólogatok, hiszen mindannyian tudjuk, az anyukák élete egyszerre nehéz és csodálatos.

A televízió stúdiójában minden meglepően kicsi, ahogy maga a stúdió is annak tűnik. A reflektorok mögé nem látni, a háttérmunkát végzők sötétségbe burkolóznak, a kamerák mögé bújnak, csak egy-két végtagjuk lóg ki, esetleg nyomtalanul eltűnnek, mint például az a lány, aki az érkezésemkor egy villámgyors mozdulattal kicserélte a bögrét az előttem lévő asztalon, hogy aztán soha többé ne lássam őt, fel se ismerjem, ha szembe jönne velem az utcán. Vajon mennyit keres ezzel a melóval? Feltételezem, nálam többet. Az előző vendég bögréje egyébként érintetlennek tűnt, ugyanannyi víz volt benne, mint abban, amit én kaptam. A tévénézők bizonyára azt hiszik, kávét vagy teát isznak a reggeli műsor vendégei, hogy forró Earl Grey vagy kapszulás Nespresso gőzölög a műsor logójával díszített bögréjükben. Nahát, ez víz, mondtam, és a riporterekre nevettem, hogy megalapozzam a jó viszonyunkat, de erre nem volt idő, valaki a háttérből visszaszámolt háromtól egyig, és aztán elhallgatott.

Vajon hogyan férnek el egymás mellett ezen a fehér bőrkanapén? Egy ugyanilyenen ülök velük szemben, és ha egy kicsit is elterpeszkednék, nem maradna sok hely. Nem is csoda, hogy úgy összehúzzák magukat. Közöttünk ragyog az asztal, vibrál rajta a három bögre, három sziget a végtelen óceánon, három kis mentőcsónak a semmi közepén. Azt hiszem, éppen én beszélek.

- Tudjátok, engem néha egészen megdöbbent, ha belegondolok, hogy alig valamire emlékezünk már abból a régi világból, amikor még nem volt internet – szól közbe a férfi, mire én már megint úgy bólogatok, mintha nem lenne holnap.

A bőrük színe is más, mint nekünk, többieknek, a vonásaikat pedig mintha ceruzával emelték volna ki, hogy ne mosódjanak el a képernyőn, a még elegáns, de már nem irodai stílusú ruháikat, gondolom, úgy kapják valahonnan. Nincs sok választási lehetőségük. Ma hajnalban, amint beléptem az épületbe, egy azután nyomtalanul felszívódott illető máris a sminkszobába kísért. Én nem szeretnék arcfestéket, mondtam, majd a kérlelhetetlen arckifejezésüket látva hozzátettem, persze ha tényleg muszáj, akkor éppenséggel rendben van, de kérem, csak a lehető legkevesebbet.

– Vannak például ezek az ősanya típusok, tudjátok. De te nem ilyen vagy, ugye? – kérdezi a nő.

Nevetünk. A válaszomban szeretnék visszakanyarodni az alapkérdéshez, attól félek, még nem sikerült elmondanom, hogy ki vagyok, és mit keresek itt, pedig esküszöm, készültem, egy kis listát is írtam, csak nem szeretném most elővenni itt mindenki szeme láttára.

Alapozó nélkül úgy becsillognál, mint a Salamon töke, mondta a sminkes. Megadom magam, válaszoltam teátrálisan, és leültem a székbe, a szememet is behunytam. Még élveztem is a matatást, hogy az egyik a hajamat süti, a másik az arcomra viszi fel a szükséges rétegeket, tulajdonképpen nem bántam volna, ha tovább tart. A végén csak egy pillantást vetettem a tükörbe, és már indultam is vissza a folyosóra, nehogy lekéssem az adást. A szemhéjam sötétlila, az arcom rózsaszín, a hajamban loknik. Ez a minimum, tárta szét a kezét a fodrász.

Úgy érzem, nem vagyok ura a mondandómnak, folyton elfelejtem, hogy miről beszéltem éppen. Csak kóválygok a szavak között.

– Hogy is van... – mondja eltöprengve a férfi. – Amiről tudjuk, hogy tudjuk, azt tudjuk, és amiről nem tudjuk, hogy tudjuk...

– Amit tudunk, azt tudjuk, és amit nem tudunk, azt nem tudjuk – vág a szavába a nő.

– Tudjuk, hogy mit tudunk – veszi vissza a szót a férfi, még a mutatóujját is felemeli, hogy nyugodtan szünetet tarthasson a mondat közepén, anélkül, hogy közbeszólnánk –, és azt is tudjuk, hogy mit nem tudunk. Nem ez az igazi tudás?

Hogy jutottunk idáig? Miért nem azt kérdezik, amiről úgy volt, hogy kérdezni fogják? Vissza kell szereznem a szót.

A kulcs az őszinteség. Őszintének kell lenni a végsőkig

– mondom végül, de a nyelvembe harapok, hiszen ez túlságosan végszószerű, le fognak keverni. Megragadom a bögrét, és iszom. Hangosan nyelem a vizet, telnek a másodpercek, a vizet nézem a pohár alján, nézem, ahogy fogy. Megiszom az egészet, pedig nem könnyű, valamiért csak egészen aprókat tudok kortyolni.

Ki fogom posztolni ezt az egészet, amint kilépek innen. De mi lesz velem az utcán, a villamoson? Ki járkál reggel nyolckor a városban ilyen fejjel? Érzem, ahogy a festék lehúzza az arcom. Ennyi pornak és krémnek nagyjából akkora lehet a súlya, mint három szelet párizsinak. Vagy még a tévéépület vécéjében próbáljam meg lemosni? Esetleg vigyem el a munkahelyemig? Nem, attól félek, ehhez a víz nem elég, ehhez speciális anyagok kellenek.

– De vajon – kérdezi a férfi, és bár nem látom jól, de úgy sejtem, a mutatóujját ismét a magasba emeli – létezik valódi őszinteség? Képesek lehetünk valóban elfogulatlanok lenni az igazság iránt?

– Nem tudom – feleli a nő –, de ahogy mondani szokás, aki reggel meghallgatta az igazságot, este akár meg is halhat.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)