A merevedés

Ákos csütörtök délelőtt az irodájában ülve arra ocsúdott, hogy merevedése van. Éppen egy feljegyzésen dolgozott, mikor a farka kőkemény lett, szinte fájón nekifeszült a finom szövésű, kissé szűkre szabott öltönynadrágjának. Nem is a szorító nadrágot vette észre először, hanem azt, hogy harmadszor fut neki ugyanannak a mondatnak. Mi van már, gondolta, és akkor érezte meg a lüktetést.

A szobában teljes volt a csend, leszámítva a szórványos egérkattintások és billentyűcsapkodások hangját. A fűtés sem ment, így is húsz-huszonegy fok volt az irodában, a légkondit meg amúgy sem kapcsolhatták be huszonöt fok alatt. Pedig Ákos nehezen bírta a meleget, főleg mióta meghízott. A legmelegebb nyári napokon ki-kijárt a wc-be, lehúzott pár kéztörlőt és a fülkében megtörölte a hónalját, a legutóbbi időben pedig a növésnek induló két férfimelle közötti szőrös részt is áttörölte, majd undorodva lehúzta a lucskosra ázott papírt.

Hogy nézek ki?

- mondogatta magának ilyenkor fejcsóválva.

Az iroda berendezése átlagos volt, három íróasztallal, pár növénnyel, olcsó giccsképekkel a törtfehér falon. A falak elé polcokat szerkesztettek, a polcokra aktákat tettek. A négy falból az egyik a belső kerengőre nézett, ahol kis boxokban az alacsonyabb beosztású munkatársak, titkárnők, gyakornokok ültek. Befele menet épp elkapott egy beszélgetést. Gabi, a túlsúlyos irodavezető mesélt a vakációjáról. Csak olyan hamar véget ért, mondta a rendszergazdának, aki éppen a gépén állított be valamit, és valószínűleg udvariasságból rákérdezett. Na, ezt se baszta meg senki, gondolta Ákos, de amint leperegtek a szavak benne, megundorodott saját magától, istenem, de egy fasz vagyok, gondolta, ahogy lehuppant a nyikorgó irodai székre.

Pedig ki nem állhatta az irodavezetőt, aki literszám itta a kólát és zabálta a csokit, és egyre hízott, amivel elnyomott haragot és passzív agressziót váltott ki az egész irodából. Gabira mindenki neheztelt a kövérsége miatt, azzal a nehezteléssel, amit kifejezetten az elhízott emberekkel kapcsolatban szokás érezni. Szólni nem szólt senki, de ott volt minden köszönésben, minden biccentésben, minden jóétvágyatban. Mintha a nyomtató is értetlenül köpködte volna ki magából a papírokat, hogy hogyan lehet így elhízni, hogy nem lehet végre már lefogyni. És persze ezt a rosszallást Gabi is érezte, de ahogy az iroda elfojtotta az érzéseit, úgy fojtotta el ő is, hogy mennyire mérhetetlenül igazságtalannak tartja ezt az egészet. Az iroda meg mintha ezt is érezte volna, Gabi pedig azt, hogy az iroda ezt is érzi, és így pingpongoztak az elfojtott érzések, mint két egymás felé fordított tükör közé ragadt fénynyaláb.

Ákos begurult a székével az asztal alá, így egy kis zugot teremtett, ahol nyugodtan elmúlhat a merevedése, dolgozhat tovább. Nagyon sebezhetőnek érezte magát, hiszen a gurulós széken ülve mégse közlekedhet, felállni meg nem tud,

Mihamarabb el kellett tehát mulasztani, főleg mert szorította az idő, délre ígérte a kész anyagot Gábornak, az egyik legszigorúbb főnökének. Mérges volt magára, nem volt jellemző rá, hogy a teste így cserbenhagyja.

Két szó után újra elakadt, a szemközti falon az óra kattogott, nem is hallotta eddig, most meg mintha felerősödött volna. És hirtelen mintha az egész iroda erre a ritmusra mozogna: látta a plexin keresztül, ahogy István, az egyik vezető partner, tik-tak, lépkedett, és mintha a szíve is erre a ritmusra pumpálta volna a vért a farkába. Edit a bérszámfejtő is így dobolt a világos rózsaszín műkörmével, de ezt csak látta, hallani nem hallhatta a csukott ajtón át. Így pedig olyan volt, mintha Edit diktálná a másodperceket a műköröm kopogásával. Mintha annyira megunta volna a munkát, ezt a nagyrészt azért értelmetlen, betanított alig-szellemi tevékenységet, hogy unalmában átvette az idő irányítását.

Abbahagynád?

Felkapta a fejét, Gyuri volt az, a szobatársa. Ákos most vette csak észre, hogy a nagy nézelődésben a ceruza radíros végével az asztallapon üti a másodperceket. Már csak ez a fasz hiányzott. Gyuri kicsit idősebb volt nála, harminc körüli, vékony, valamennyire jóképű, de erősen kopaszodott. Ákos talán ezt utálta benne a legjobban, ahogy átütött a fejbőre a gyéres haján, egyre kopaszabb, gondolta. És valahogy a kopaszság mintha terjedt volna az utóbbi időben az emberek között, mint valami kórság, a boltos néni, a buszsofőr, az államtitkár, mindenki kopaszodott, és ez rettentően idegesítette. Nagy holdvilág tonzúrák és átsejlő fejbőrök néztek vissza rá mindenhonnan, az elmúlás sunyi hírnökei.

Ilyenkor mindig arra gondolt, hogy lehet, hogy a helytelen táplálkozás miatt van, de persze ő nem értett ehhez, meg igazából bármi miatt lehet, végtelen változó van lényegében, sőt, az se biztos, hogy egyre több a kopaszodó ember. És mikor idáig jutott a gondolatmenetében, mindig nagyon elkeseredett, hogy még egy ilyen abszolút banális problémát se lehet egyértelműen észlelni, hogy az emberek kopaszabbak-e. Hirtelen az apja jutott eszébe, mikor tizenegy évesen először kérdezte meg tőle, hogy miért kell atlétatrikót húzni a póló alá, az apja meg kérdőn nézett rá, szinte tanácstalanul. Sose nézett ilyen kérdőn és tanácstalanul addig, aztán feleszmélve, gyorsan rendezte a vonásait, mert úgy kell, mondta, és Ákos tudta, hogy a kérdés le van zárva. De azt is tudta, hogy ezzel a kérdéssel, ezzel az atlétafirtatással egy repedés futott végig a földön, az egyik oldalon az apja, a másikon ő, és hogy másnap már nem fog atlétát venni a póló alá.

Bocs

- mondta. Gyuri még pár másodpercig mérgesen nézett rá, aztán újra a monitorra tapadt a tekintete. Ákos még nézte egy kicsit, nézte a vékony és elegáns orrát, a finoman ívelt ajkait, tényleg egész jóképű, gondolta, kár, hogy egy sótlan fasz. Röviden nézte csak, ameddig valaki mást nézni lehet. A merevedése továbbra is kitartott, állatiasan lüktetett és domborodott, ami sehogy sem illett az iroda absztrakt és letisztult síkjaihoz.

Gyurival már évek óta szobatársak voltak, de mégse jutottak mélyebbre valamilyen egészen nevetségesen sekélyes kapcsolatnál. Ha közösen ebédeltek, akkor vagy az volt a téma, hogy ki mit eszik, vagy az, hogy ki mit evett tegnap, vagy, hogy holnap mit fog. Az egésznek pedig az a végtelenül modoros néptánc-szerű mozdulatsor adott keretet, ahogy a konyhában egymást kerülgették az emberek. Túlzottan tágas mozdulatokkal léptek hátra a mikrótól, hogy az, aki a dobozából már kikotorta az ételt, oldalt sasszézhasson ugyanabban a pillanatban, követve az udvariaskodás által diktált ritmust.

Ákos gyűlölte ezeket a konyhai ebédeléseket, hogy a drága idejét ilyen faszságokkal kell töltenie. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy érezte, Gyurinak vannak rejtett mélységei, valamilyen életuntság, ő is unta ezt a semmit. Néha látott is rá jelet, hogy ő is látja, hogy mennyire sekélyes ez az egész. Mert ha Gyuri szimplán ilyen sekélyes lenne, akkor mulattatná a középszerűségével, de így csak két ember voltak, akik

Maga elé húzta a monitort, és elkezdett gépelni valamit, de nem ment, lüktetett, ágaskodott, terpeszkedett lent a farka. Teltek a percek, negyedórák, órák. Az idő pedig sürgetett, azért kellett délre anyag Gábornak, hogy ebéd előtt még át tudja olvasni. Mindjárt bejön, kérdezi, hogy áll, de nem állt sehogy. Az idő meg mintha meglódult volna, tizenegy volt már, kint pedig ragyogóan sütött a nap. Szép őszi nap van ma, gondolta, de nem így szó szerint, csak egy érzet volt, az ilyesmiket nem mondta ki magában sem, mert úgy színpadiassá meg mesterkéltté vált volna. Szép őszi nap van ma, ezt nem gondolja így az ember, gondolta, csak érzi, bár, gondolta, van olyan embertípus, aki ezt kimondja magában, megformálja, szavakba önti, és mint valami giccses fotót kiakasztja a lelkében. Azt hiszi, akkor valódibb lesz, pedig akkor lesz igazán őszintétlen. Viszont azt, hogy merevedése van, azt kimondta magában, merevedésem van, gondolta, áll a faszom, üvöltötte magában. De talán valami olyan ősi dolog volt ez, hogy a fogalmi rendszerbe helyezés és szépen artikulálva kigondolás sem tudta zárójelbe tenni a valódiságát, a merevedés továbbra is megmaradt.

Kinyílt az ajtó, és Gábor lépett be rajta. Ákos, mondta,

hogy állsz az anyaggal, mi jött ki a végére?

- kérdezte. Ákos arcáról eltűnt a mosoly, készületlenül érte a kérdés, kellett volna még idő neki, hogy kigondoljon valamilyen kerülő választ. Öhm, mondta, még nem értem a végére... Látta, ahogy Gábor arcáról lehervad a mosoly. Délre kértem, mégis hogy gondolod, kezdte. Ákos az öltönyét nézte, ami drága volt, de nem lehetett annyira drága, hogy ne álljon rosszul a meglepően nagy hasán. Milyen hülye alkata van, gondolta, és furcsállta, hogy ez sose tűnt még fel neki, legalábbis ilyen pőre nyilvánvalóságában még sose látta. Meglepetten, centiről centire végigment Gábor testén, mintha most látná először. Ahogy végigtallózott rajta, minden testrészét leválasztotta a testéről. Nem Gábor arcát látta egyben, hanem egy pillanatra Gábor orrát, de csak azt, kinagyítva, látta az összes mitesszert és kilógó orrszőrt, milyen nevetséges és gusztustalan, gondolta. Utána pedig a száját, egy szájat önmagában, ahogy nedvesen és puhán mozgott, kicsücsörített, aztán visszanyúlt, mint két szinkronúszó meztelen csiga, ez jutott eszébe.

Figyelsz te egyáltalán, kérdezte Gábor, most már komolyan feldúlva. Ákos felocsúdott, igen, mondta, persze, persze... mormolta. Az irodámba. Most, mondta Gábor, odalépett az ajtóhoz és kitárta, kezét a kilincsen tartva. Ákos csapdába került, hiszen a merevedésével nem állhatott fel, de ahogy ülve maradt, ahogy Gábor fogta a kilincset és teltek a másodpercek, egyre fokozódott a feszültség és az azzal járó figyelem. Gyuri is abbahagyta a munkát, és kérdőn nézett rá, a belső kerengőben pedig ketten fel is álltak a boxban és a jelenetet figyelték. Ákos tanácstalanul ült, teljes mértékben tudatában annak, hogy a helyzet minden másodperccel romlik. Végső elkeseredettségében benyúlt az asztal alá és körmeit a nadrágon keresztül megpróbálta a farkába mélyeszteni, de csak futó fájdalmat érzett. A merevedés kitartott, fokozódott.

Az irodámba, Ákos, nem hallottad?! mondta, most már szinte üvöltve Gábor.

Állj már fel, légy szíves!

Már egyre többen nézték őket, három titkárnő megállt közvetlenül a plexi előtt, és leplezetlen kíváncsisággal élvezte a jelenetet, a rendszergazda pedig lábujjhegyre állt, hogy átláthasson felettük.

Gábor mondott még valamit, de csak távoli, mély búgásnak hangzott. Ákos kívülről látta az irodát, Gyurit, a plexi előtt állókat, Gábort és magát, ahogy ül ott, betolódva az asztal zugába, ahogy ijedten néz, mint valami csapdába esett vadállat. Nem gondolt semmire, szokatlan csend volt a fejében. És mintha először látta volna a dolgokat a maguk pőre voltában, a billentyűzetet, ami csak sok darab műanyag egymáshoz illesztve, a monitort, a ruhákat, mindent, az anyag meztelenségében, máz nélkül.

Ekkor hirtelen megmozdult, de még mindig mintha minden lassítva történt volna, és az emberi zajok távolinak, a tárgyak zajai pedig közelinek és erősnek tűntek, a gurulós szék kerekeinek csikorgása, a nadrág és a szék szövetének dörzsölődése. Ákos lassan elemelkedett a székről, centiről-centire. Lábszára és combja derékszöge kinyílt, kezei majdnem ökölbe szorítva teste mellé kerültek. Lassan teljesen felállt, kihúzta magát. A nadrágja háromdimenzióssá vált szövete elárulta addig titkolt merevedését. Először csak a plexi mögött álló egyik titkárnő vette észre, lassan elkerekedett a szeme, mintha először tudatosulna benne, hogy

Utána sorra mindenki és végül Gábor is, elképedt, láthatóan szóhoz sem jutott, meredten nézett Ákos ölére. Az iroda mint valamilyen kollektív tudat, egyszerre észlelte, hogy Konrád Ákos huszonnyolc éves könyvelőnek merevedése van, itt, az irodában, munkaidőben.

Ákos tett egy lépést, először tétován. Megállt egy pillanatra, és meglepődve felpillantott, mint aki most ébred, körbevezette tekintetét az irodán, majd le a merevedésére. Úgy érezte, mintha egy idegen planétán járna először, ahol még szoknia kell a megváltozott gravitációs viszonyokat. Minden olyan valószerűtlennek tűnt, a szoba, az emberek, a padlószőnyeg síkja, egyedül a merevedése tűnt valódinak. És Ákos ekkor elnevette magát, szinte maga sem tudta, hogy miért, csak az öblös, mélyről jövő nevetését hallotta. Elmosódottan látta csak a döbbent arcokat, a megrökönyödött és rosszalló tekinteteket. Odasétált a kabátjához, kilépett a szobájából, ki a bejáraton, majd finoman becsukta maga mögött az iroda nehéz tömörfa ajtaját.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)