Évfordulók

Veréb apjának Kutya volt a csúfneve, onnan a Veréb. Dabas mellett nőtt fel, az ötös út lármás tanyavilágában, a galambketrecek mögötti kukoricásnál gyakran megálltak a Pestre vagy Balatonra tartó buszok, és a nénik kuncogva iparkodtak a gazosba. Veréb hamar megtanulta a bátyjától, KisKutyától, hogy a postagalambok dúca mögül lehet meglesni a guggolást, ahogyan felhúzzák ropogós kartonszoknyájukat a nénik, még egyszer körbenéznek, mintha az bármitől is megóvná őket, aztán lesodorják a harisnyájukat, és már csorog is a dús szőrzetből a vastag sugár.

a bátyjától mindenki félt, ezért nem bántották, de nem is igen szóltak hozzá, és ő sem erőltette a társalgást, némán kullogtak el az elemi iskola szürke évei. A szakiskolában több sikerélmény akadt, műszakban fogták, fürge volt a keze és ügyes, ráadásul egy májusfa-mászáson az is kiderült, bírja a magasságot. Később azért nem bukott meg valamennyi közismereti tárgyból, mert már teljes állásban dolgozott a Kiss és Társa Baunál.

Ahhoz képest, hogy előtte semennyit sem keresett, megfizették. Éppen egy esztendeje már, hogy nyolc gürizős munkaév után összekuporgatott annyit, hogy elviselhető törlesztőrészlet mellett vehessen egy szűk szuterént a nyolcadik kerületben, a vécé ugyan kint a folyosón, de a lépcső alatti retyót csak ő használja, és a pinceszintre is ritkán jár le a lakó. Veréb nagyjából elégedett volt a sorsával, csak a magány nyomasztotta, előbb az apja halt meg, aztán tavaly ilyenkor, a bátyjáról jött egy távirat valami bajor hivataltól.

Ismerkedni nem sikerül, mikor is: heti hat nap, 12 órában a tetőn, vagy az irodaházak üvegfalán lógva, kevés nő jár arra, csak az ablakon át látni őket, ahogy undorodva figyelik a munkásruhások lebegését.

Klári egy éve költözött el a vőlegényétől, időtlen idők óta gyűrűs menyasszony volt, ami nem jelentett sokat, mert Albert nem akarta elvenni, és a lánykérést is Klári erőltette, így aztán, amikor egy elmaradt esküvő miatt Klári órákkal hamarabb ért haza a műszakból, hűtőtáskájában a felszolgálók között szétosztott lazac, harcsapörkölt, hátizsákjában hét doboz drága sör és egy pezsgő, igazából meg sem lepődött, hogy a dadogós Rebeka a Nemzeti Dohányboltból ott bambul az ágyában. Albert, szokás szerint, zuhanyozott, és mivel előrehaladott kényszeres volt, Klári tudta, van ideje összepakolni. Rebeka bólintott, elnyomta a blázt és magára húzta a takarót, Klári nem gondolta volna, ilyen nagy melle van, felöltözve nem látszott. Csak az esett rosszul, hogy milyen hamar végzett. Ilyen kevés tárgy az élete, bő húsz perc alatt elkészült. Az utcán jutott eszébe, hogy a hűtőtáska, a sok finomsággal fent maradt a lakásban, de szerencsére a hátizsák az italokkal nem.

Egy évvel azelőtt, hogy Daru egy belvárosi kórház főbejárata előtt tördelte a kezét, egy másik ispotály udvarán sétált keresztül. Dél-Pest dermesztő környezetéből akár ki is ragyoghatott volna a rendelő felsöpört udvara, és még inkább a kórház sápadt kertje, de pizsamás és köpenyes emberek botorkáltak benne. Reménytelenül keresték a reményt. Tűzött a nap. A bejelentkezés kálváriájára – Daru ezt már megtanulta – nem lehet felkészülni. Másfél lusta óra párolgott el az alig elviselhető hónaljszagban. A „fül-orr-gége” vizsgáló felé úgy indult, mint egy kiválasztott, pedig a GDPR már el is vette a nevét. A másodikra már Negyvennégyes ért fel, így kockázatos az érzéseiről mesélni, mert bár Daru én vagyok, Negyvennégyessel, hiszen próbálom tudat alá taszítani,

Negyvennégyes még egy renyhe órát morzsolt el várakozással. Azt hitte, siet, fontos, elfoglalt ember. Irritálta a kiabálás. Kövér, vékony hangú nő rikoltozta a számokat, ritkán reagált valaki, vagy, mert nem hallották, vagy, mert nem tudtak felelni. A vékony hang a harmadik szólítás után általában feladta. „Bereczki Józsefné!”, sisteregte éppen. Erre sem reagált senki. Az emberek körbenéztek, a Negyvennégyes mellett ülő férfi megrázta a kerekesszékben alvó idős nő vállát. „Maga Hetvennégyes?”, ripakodott az asszonyra a nővér. „Nem tudom”, felelte az. A Negyvennégyes mellett ülő férfi tovább morgott, „ő az, ki lenne más”. „Bereczki Józsefné?!”, méltatlankodott a nővér. Az asszony erre fölemelte a fejét, és alig észrevehetően elmosolyodott. A Negyvennégyes mellett ülő férfi a saját fülére mutatott, és azt krákogta, „maradandó”. Hosszan részletezte, milyen sérülései okoznak majd neki örök életére bosszúságot. Derű bujkált rekedt hangjában. Aztán valahogy kiszaladt a száján, hogy Csepelen verték meg. Ettől váratlanul megtelt könnyel a sötét, véreres szeme.

Veréb tükörtojásai abban a pillanatban csúsznak át a serpenyőből a viharvert műanyag tányérba, amikor csöngetnek. Kevés dolog lehetne meglepőbb. Az első szabad reggel a saját lakásban, tömött dobozok és szemeteszsákok között, a rezsón ott serceg a szalonnazsír, lassan fekete keret pirul a tojás elfolyt kontúrjaira, a szeletelt zsúrkenyér szikkadt, de ehető, egy harapás paradicsom is akad, és ekkor valaki megzavarja az idillt. Ki tudja, hogy ő itt lakik? A szuterén sötét ajtajában a postás állt. „Ebesi István?” Veréb meghökkent, évek óta nem szólította így senki, ösztönösen bólintott.

Távirat

- közölte komoran a férfi és el is tűnt a lépcsőházban. Veréb szerette volna megkérdezni, hogyan találta meg, de mire utána trappolt, a postás már nem volt sehol. Elment a kedve a reggelitől. A szöveget németül írták, nem értett belőle egyetlen szót sem, de a bátyja nevét kiszúrta, és az éppen elég volt. Nyilván nem arról írtak neki, hogy jól van, ha pedig nincs jól, az csak egyet jelenthet. Sosem hiányzott a bátyja, de most látta magukat, ahogy a kukoricásban leselkednek, és mintha sohasem lett volna olyan boldog, mint akkor.

Klári egy irodaházban kezdett, minden hónap utolsó péntekjén fel kellett adni egy 120 fős komplett asztalt, ha legkésőbb tízkor nem kezdték el, akkor a pomádés férfiak és a kifent, gyönyörű nők már ott toporogtak a tágas tárgyalóban, és elkezdtek lopkodni a félkész asztalról. Az irodaházak a legrosszabbak, úgy esznek, mintha nem kapnának fizetést, mintha nem olyan kosztümben várnák a szalámis bagelt, ami neki háromhavi bére. Klári aznap is a legrosszabbra készült, de a legrosszabbra nem lehet készülni, azért a legrosszabb. Tolongás volt, egyig végezniük kellett az ebéddel, akkor kezdődik a kultúrprogram, általában valami énekessel vagy színésszel diskurálnak. Aznap egy görbehátú, szakállas, véreres szemű férfi ült fel a bárszékre, koordinálatlanul gesztikulált és hadart. A műsorvezető azt mondta róla, író. Ez meglepő volt, Klári nem tudta, hogy olyanok mostanában is vannak. A férfi arról magyarázott, hogy egy örökbefogadott kislányról írt könyvet legutóbb.

Klári ettől kezdve nem tudott rá figyelni, arra gondolt, milyen sok ideig gyanakodott, hogy talán őt is, és mintha kicsit szerette is volna, hogy úgy legyen, hogy legyen valami meglepő, dermesztő, különleges az életében, hogy történjen végre valami, legalább egy rejtély, ami fáj. De erről is kiderült, hogy csak egy szokásos gyerekkori szorongás, mindenki ezt képzeli rövid ideig, de nem mindenkit fogadtak örökbe.

tetőtől-talpig csupa por volt: a ruhája, a haja, a füle, mindene. Mintha porba mártották volna. Klári ösztönösen fintorgott egyet, próbált uralkodni magán, de ez sohasem sikerült, Albert is mindig ezt mondta, ne fintorogjon szeretkezés közben, mert úgy nem megy, de ha egyszerűen nem lehetett szeretkezésnek nevezni azt az ügyetlenkedést, akkor mit csinálhatott volna.

„Alpinista vagyok”, mondta a férfi mentegetőzve, „elnézést”. Klári lehajtotta fejét, úgy nézte a férfi poros nyomát a szőnyegpadlón, mintha neki kellene feltakarítani. „Nem tud véletlenül németül?”. Klári bólintott, hogy „de, valamelyest tud”, és érezni vélte Schriwanek mama svábkalácsának illatát, ezer éve nem járt Taksonyban, jutott eszébe, milyen rossz állapotban lehet a nagyszülők sírja. „Azt írják, baleset”, mondta a szája, de az egész öntudatlanul történt, ő befelé figyelt, saját magát látta, a loknis kislányt, a szülei még élnek, ő pedig boldog, és azt hiszi, az is marad.

Akkor tényleg meghalt?

- kérdezte valahonnét távolról a férfi. Fujtós porszag volt, mint a taksonyi padláson.

Daru kint áll a keskeny cseléderkélyen, a kávéja kihűlt, jól esik ott állnia, a falhoz lapul, tériszonya van, de egészen más most, felöltöztetett lélekkel bámulni a Thurzó utcai ovit. Mindjárt indulnak az újszülött osztályra. Remeg a keze az izgalomtól, és nem tudja, mit gondoljon, hogyan gondoljon magára, mint apára, hogy van-e benne abból a lélekből, vagy negyvenhárom év alatt már mindene csontos lett és törékeny, és már nem tud nagy érzésekre felkészülni. Az oviból gyönyörű lárma, jajgatás, sikítás és sírás hallatszik fel, egy kislány három perce azt kiabálja, „Feri”.

Daru oldalra néz, mert zavaróan közelről beszél mellette valaki, férfiak morognak, mintha mellé lépett volna valaki az apró erkélyen. Először meg is ijed, keresi az ötödikre felkapaszkodott idegeneket, de ahogy oldalra néz, csak egy szoba intim terét találja, ezen meghökken, nem szokott reggel az erkélyükön állni, nem az a szertartásosan kávézós fajta, este meg mindig redőny feszül a szomszédos, sarki ház ablakán.

De most, tőle alig három-négy méterre egy Ipoly utcai hálószoba intim belvilága látszik. Ebben a pillanatban belép egy nő, fejére csavarva törölköző, teljesen meztelen, finoman párnás, puhány teste van, de kívánatosan ívesek a lankái, Daru zavarában elfordul, amit kicsit megbán, de muszáj valamilyennek maradnia önmaga előtt, és ez a valamilyen azt jelenti, hogy

Most tényleg maga mellől hallja a férfiakat beszélni, ösztönösen és némi reménnyel visszanéz, alpinisták lógnak közvetlen mellette a házfalon, alig egy méterre, mögöttük a melleit takaró nő az ablakkeretben, megalázó, szinte gonosz fintorral néz vissza a három leselkedő férfira, és mintha ítéletet mondana, elengedi a redőny zsinórját.

„Ezért szeretem ezt a munkát”, közli röhögve az egyik alak. A másik nem felel, mély, gyötrő szomorúság van a szemében, ahogy a tekintete beleakad a Daruéba.

Veréb vonszolja magát hazafelé. Máskor sem túl beszédes, de most a kollégái is kiszúrják, hogy valamit letüdőzött. Kétszer fölvetik, aztán ráhagyják. A Gogol utcán, már majdnem a Váci sarkán Veréb meglát egy sötét kiskocsmát. Belül egykor szebb napokat látott rozoga fakazetták, keretek, támaszkodók, mint valami apró Erdély. Vodkát kér a sör mellé, pedig nincs hozzászokva, a korsó magában is megártana. A nő megalázó fintorát látja maga előtt. Legszívesebben visszamenne, üvöltene vele, hogy mit képzel, ő nem akart leselkedni, ő csak a munkáját végezte. Ebesi István nem perverz! Nem tehet róla, ha valaki nyitott ablaknál öltözik. Bugyog benne az indulat, az alkohol sem segít, sőt, mintha rontana a helyzeten, már motyog maga elé, amikor egyszer csak, a semmiből, beugrik neki, talán a fintor gonosz, kegyetlen karaktere segít – honnan ismerős a meztelen nő.

És hogy miért esik ez az egész olyan cefetül rosszul.

Hiszen ő volt az a pincér lány, akit napra pontosan egy évvel ezelőtt, a bátyja halálának napján (pontosabban a távirat érkezésének napján) megkért, hogyha tud németül, fordítsa le, mi van a papíroson. A lány dacosan felelt, mintha a távirat is büdös lenne, eltartotta magát, és Veréb hiába szólt hozzá, próbálta elhívni randira, a lány úgy tett, mintha nem hallaná, mit beszél. Aztán, amikor egyszer végre ránézett, végigmérte: ugyanilyen keserű, csípős fintor ült az arcán.

Daru az esti erkélyen megszisszent egy hideg dobozt. Augusztus elseje van, a bolygók üldözik egymást, és Daru rám gondol, a felettes énjére, aki beszélek róla, ítélkezem, aki csak mondatokban élek. És arra jut, hogy valójában nem vagyok ő. És bár ebben van igazság, mindkét kórházi folyosón ott voltam vele. Láttam, azon az augusztus elsején, amikor hamarabb behívják, mint a pesterzsébeti férfit, akit megvertek Csepelen, és beül a vizsgáló székbe, ahol már többször lepréselték a nyelvét, és bevilágítottak a torkába otoszkóppal. És most az orvos, a nyaralásáról lesülten visszatérve, a jelenlétében nyitja meg a leletet, nem készül fel előre, egyfelől ideje sincs, másfelől, láthatóan ő is biztosra veszi, nincs baj. Daru egészséges, középkorú férfi, sportol, halat eszik meg natúr spenótot, huszonnégy perc alatt mosolyogva futja a szigetkört.

És persze azt is látom, ahogy a feleségével napra pontosan egy év múlva, augusztus elsején egy másik kórházban fertőtleníti a remegő kezét, és a főnővér a párja kezébe nyom egy csomagot, amiből ő egy végtelen másodpercig csak a takarót látja, és az a végtelenség az ő új születés-pillanata, ahogy az apaság szerelme megrepeszti a feldagadt és kérgesre szikkadt egóját.

Ez volt a gyanú, ez volt az ígéret, erről szólt a fáma. Hogy esetleg magától elmúlik. Hogy ezer százalék. Hogy nincs baj. A férfi elsápad, „dehiszen ez már az áttét”, sistergi, aztán egyre ingerültebben arra kéri, üljön vissza, ne rohangáljon zokogva a rendelőben.

Daru felesége, a Vadgesztenye szemű lány, ösztönösen ringatózni kezd a csomaggal, és Daru csak zokog.

Este az erkélyen áll, beleégtek a retinájába a csecsemő vonásai. A gyermeke vonásai. Arra gondol, Isten valóságosan létezik. Egy pillanatra beugrik neki a kora reggeli alpinistajelenet. Az Ipoly utcai lakás ablaka eltakarva, de a redőny résein át látszik, ahogy a nő fölkapcsolja a villanyt.

Klári olyan mélyen magányosnak és tehetetlennek érzi magát, mint még soha. Bár mindig rettegett tőle, hogy kényszeres lesz, mint Albert, mielőtt felgyújtja a lámpát, ötödszörre is megnézi, lehet még engedni a redőnyön. Biztosan mindent takar-e. Kimegy, kiveszi a hűtőből azt az üveg pezsgőt, ami már egy éve ott várakozik, és próbálja végiggondolni, vajon tényleg meglepődött-e, hogy az a rohadék Albert ma annyit bírt írni esemesben, egy évvel az elköltözése után, hogy küldje vissza a gyűrűt. Leteszi a palackot, bepötyögi, hogy „az éjjeliszekrény hagytam”, vessző, „te köcsög”. Az utóbbit végül visszatöröli.

Veréb előtt összefolyik a kocsma, lóversenyt közvetítenek a tévében, többen kiabálva drukkolnak a pult előtt, ő meg látja magát azelőtt a májusfa előtt, amelyikre felakadt az apja postagalambja. Felmászott érte, egészen a tetejére, kiszabadította. Akkor mondták rá életében egyszer, elismerően, hogy tökös gyerek, viszi valamire. Akkor, életében egyetlen pillanatra, szerették, és azt mondta Géza bácsi, a téeszelnök, hogy „Legkisebb-Kutya jó gyerek”. Erre Ottó elvtárs, a párttitkár üvöltve röhögni kezdett, „milyen név már az, hogy Legkisebb-Kutya”. Végigmérte,

legyen akkor inkább Véreb.

Veréb ennél a pontnál kitámolyog az utcára, és látja, hogy a Váci út felől elképesztő tempóban száguldanak be a kocsik, és hogy egy vastag tölgyfa van a kocsma előtt, ami mögött bőven el lehet bújni, egy ilyen vékony férfinak, mint ő, meg főleg. Ahogy átlépi az apró korlátot, és besimul a fa mögé, a lány fintorát látja maga előtt. Aztán, amikor megkapaszkodik a fában – a Gogol utcai jelzőfény lassan zöldre vált –, a halott bátyjára gondol.

Május elseje van Dabason, egy pillanatra végre középpontban volt: ő a hős, figyelnek rá, létezik. „Véreb?”, kérdez vissza féltékenyen a bátyja, „amelyik kutya ugat”, kezdi – a gyerek Veréb arca elkomorul, még a szívében van a dicséretek hozta gyönyörűség, de a gyomra felől már megindul az ismerős rettegés –, csönd lesz, mindenki a poénra vár – a jelenben egy pár fényszóró rohan felé a piac felől –, „akkor már inkább Veréb, nem?”

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)