Harminc évvel ezelőtt

az életet kilátástalannak és tragikusan szomorúnak láttam. Úgy éreztem, hogy az ősz soha nem fog véget érni. Az eső mintha folyamatosan csöpögött volna, nyálkás és ázott szagú volt minden, a cipők talpáról a járdára is átragadt a sár, és a fák lombkoronáiról lehullott sárga levelek, ahelyett, hogy festők ecsetjére illő látványt nyújtottak volna a várost kettészelő folyó két oldalán húzódó ligeterdőben, egy ideig céltalanul zörögtek a földön, a csikkek és a sörösüvegcserepek között, hogy aztán az aszfalt repedéseibe szorulva menthetetlenül rohadni kezdjenek. Az eget kövér és sűrű felhők takarták, amelyek közül, ha ki is bukkant néha mosolytalan arcával a Nap, csupán bágyadt melegre volt képes, ami legföljebb annyira volt elég, hogy még inkább megfacsarja a szíveket. Napról napra érezhetően hosszabb lett a sötétség, és egyre gyakoribbá vált, hogy nem láttam a nappali fényeket. Amikor kora reggel – vagy inkább hajnalban – előbb a síneken, majd a házunk melletti, szeméttel teli bozótoson átvágva elindultam a buszmegálló felé, még javában égtek az utcai lámpák, csak úgy, mint amikor késő délután a gáton baktattam haza, belefásulván abba, hogy kabátomat permetezi az eső, cuppog a cipőm, és friss levegő helyett a városra rátelepedett, heteken át mozdulatlan szmogot szívom.

harmadikos gimnazista voltam, és reménytelenül szerelmes egy osztálytársamba. A kudarc kódolva volt, a gimnazista lányok általában nem tekintik szóba jöhetőnek a velük egyidőseket. Ráadásul nyomorúságomat súlyosbította a váltócipőként hordott klumpám, a kordbársony nadrágom, a kamaszosan izzadtságszagú csíkos ingem, valamint a színes plüss mellényem. (Néhány hónappal korábban a gimnázium igazgatója egy iskolai ünnepségen jelentette be, hogy felfüggeszti a kötelező köpenyhasználatot, és míg ez a többségnek egyfajta felszabadulást jelentett, addig számomra a védőpáncéltól megfosztott külsőm sanyarú lelepleződését.) Nem beszélve a félujjnyi vastag lencsékből és a korabeli televíziók képernyőjével vetekedő méretű keretből álló szemüvegemről, amelynek annyi, meglehetősen kétes előnye volt, hogy elvonta a figyelmet a borostásnak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, pehely borította hegyes államról és a lelapulni soha nem hajlandó hajszálaimról. A lány mindezek ellenére szóba állt velem, és noha egyetlen gesztussal sem biztatott, eleinte nem is hajtott el. Ennek nem az érdeklődése, netán rokonszenve volt az oka, hanem az a veleszületett nyitottság, amely a leglátványosabban az arcán valahol mindig ott játszadozó mosolyban nyilvánult meg. Még arra is hajlandó volt, hogy végighallgassa az udvarlás és a páváskodás vegyes megnyilvánulásaiként előadott ömlengéseimet, amelyek során egyszerre igyekeztem fitogtatni tudásomat, fölkészültségemet, logikámat és az országos ügyek iránti érdeklődésemet.

fontossá váltak a hírek. Az újságok az addigi klisék és szónoklatok helyett valódi tartalommal teltek meg, és alig pár évtizedes hazai története során először érdemes volt esténként megnézni a híradót. A képernyőn korábban nem látott, pulóveres értelmiségiek bukkantak fel, akik lámpalázas és teátrális mondatokban csupa olyasmiről beszéltek, amiről addig nyilvánosan nem lehetett, és lendületük láttán a hatalom egyenöltönybe bújtatott képviselői se bírtak mit tenni, mint merev arccal bólogatni. Én se akartam lemaradni arról az általános lüktetésről, amely mozgásba hozta az országot. A másnapi tanórákra való magolást igyekeztem úgy megoldani, hogy a tévéhíradóból vagy a rádió esti hírműsorából mindig értesüljek az aznapi történésekről, amelyek olyan sebességgel követték egymást, hogy ami egyik nap még újdonság volt, másnapra meghaladottá vált. Ez nem ment könnyen, mivel a pluszórák és a fakultációk okán rendre késő délután érkeztem haza, és akkor meg azzal töltöttem az időt, hogy végtelenre nyúló leveleket írtam a lánynak, amelyeket vagy másnap a kezébe nyomtam, vagy széttéptem, és azon melegében nekiestem egy másiknak. A tanulásra fordítottam számszerűen a legkevesebb percet. Pedig ezen a harminc évvel ezelőtti őszön szülők és tanárok egymást túllicitálva folyton-folyvást arra figyelmeztettek bennünket, hogy nagyon oda kell figyelnünk, mert innentől élesben megy a dolog: gyűjteni kell az egyetemi felvételihez a pontokat, és ebben a két évben dől el, hogy mi lesz velünk.

csupa olyasmi foglalkoztatott, amiből nem értettem semmit. A lány egy idő után éreztetni kezdte, hogy most már terhesnek találja sűrű és izgága közeledésemet. Úgy csináltam, mint aki nem veszi észre a nagyon is egyértelmű jeleket: hogy amikor felém fordul, eltűnik az arcáról az a bizonyos mosoly, amelybe pár héttel korábban egyik napról a másikra beleszerettem, a szünetekben pedig a tanterem legtávolabbi pontjára menekül, vagy a tankönyvbe mélyed, mintha a becsöngetés előtti utolsó pillanatokban is a leckét magolná. Tanítás után meg – legalábbis számomra – kámforrá változva eltűnt az iskolából. A lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy nem arról van szó, hogy most első a tanulás, és gyűjteni kell a felvételi pontokat. Ennek ellenére bambán loholtam tovább. Ha az előző délután nagy műgonddal megírt levelet személyesen nem adhattam át, betettem a lány padjába vagy a cipősszekrényébe. És amikor nagy nehezen mégis csak módom nyílt rá, megszólítottam, és mekegni kezdtem valamit arról, hogy mit láttam az előző nap a híradóban, és mit mondott valamelyik pulóveres a szabadságról, a függetlenségről és a demokráciáról. Csupa olyan dologról, amelyekről addig nem csak én, de föltehetően mások is azt gondolták, hogy maximum a történelemkönyvekben létezik.

változásokat hozott a hosszúra nyúlt ősz, amely olyan észrevétlenül fordult át a télbe, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy a sárból latyak lett, az ágakon ülő esőcseppekből zúzmara, és miközben a köd a reggeleket követően is megmaradt, már nem csak vízpermet volt a füstszagú levegőben, hanem csontig hatoló hideg. Az a világ pedig, amelyben generációk nőttek föl, és amelyekről évtizedeken keresztül azt hirdették, hogy nem csupán örökké fog tartani, de az egész földgolyóbison mindenki számára ez jelenti az egyetlen lehetséges jövőt, hihetetlen sebességgel és menthetetlenül összedőlt. Az utcákat szerte Kelet-Európában tömegek lepték el, akik a valóságot követelték a korábbi porhintés helyett. Volt, ahol vér és fegyverropogás kísérte a változásokat. Egy dolog azonban mindenütt egyformának bizonyult: az addig önmagát rettenthetetlennek gondoló hatalom anélkül, hogy bárki is virágokat tűzött volna a tankok csövébe, visszavonulót fújt, és helyére előbb tétován, aztán egyre bátrabban bemasírozott az addig jószerivel végeláthatatlan szónoklatok lózungjaiban emlegetett nép. 

nálunk a szomszédokhoz képest többé-kevésbé nyugalom honolt. Egy idő után már nem az volt a kérdés, hogy valaminek vége van-e, hanem az, hogy mi következik. Ahogy teltek a hetek, és egyre inkább belecsavarodtunk a piszkosfehér télbe, a pulóveresek már nem a lassacskán teljesen eltünedező egyenöltönyösökkel vitáztak, hanem egymással. A rendezvényeken a nemzeti lobogó és a farmerdzsekikre tűzött történelmi címerek mellett föltűntek a pártzászlók és a pártjelvények, én pedig az ideáknak a hétköznapokba fordított fogalmai helyett azon kezdtem el gondolkozni, hogy ebben az oly gyakran emlegetett pluralizmusban kire is tenném le a voksomat. A feltételes módnak az volt az oka, hogy még nem voltam nagykorú, így az első szabad választásokon nem is vehettem részt. Holott akkor már nagynak éreztem magam, legalábbis olyannak, aki tudja, hogy a szív fájdalma milyen, és hogy ebbe az egészbe bele lehet, sőt bele kell pusztulni. Abból a szelíd és bájos lányból kihoztam azt, amire addig senki és semmi nem volt képes: már nem csupán a mosoly hamvadt le az arcáról, amikor rám nézett, hanem tekintete is haragossá vált, homloka összeráncolódott, és dühös fények gyúltak a szemében. Az egyik pillanatban imádtam, a másik pillanatban gyűlöltem ezért, noha ő erről az egészről az égvilágon semmit nem tehetett. Ráadásképpen úgy éreztem, hogy az efféle, versekben oly gyakran megénekelt, viszonzatlan szerelemtől végre felnőttnek tekinthetem magam. Valahogy úgy, ahogyan az ország is, amely a hosszú és borongósságában is lázas őszt és a latyakos, szürke, vitatkozós telet követően ráfordult a kikeletnek remélt tavaszra.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)