Ismeretlenem

Van egy ember. Emberem. Egyébként nem ismerem. Nevét sem tudom. Nem tudom, nő-e vagy férfi. Életkora mennyi. Hogyan néz ki. És különösebb értesítés nélkül megérkezett az ősz. Ezt az eseményt több momentum nyomatékosította, például be kellett fizetnem egy bizonyos adófajtát. Váratlanul hűs lett a lakásban, reggel dideregve csoszog a kávégép felé az ember, és inkább a mérgesebb kapszulát választja. Elpakoltam a fogason lógó rövidnadrágokat. Illetve szeptember 20-án kiálltam az erkélyre, hogy nézzem kicsit a fákat, és az egyik terebélyesebb lombozatban meg is láttam egy sárgás árnyalatot, az ősznek van ecsetje, már befestett a levelek közé. Néhány nap múlva jártam a Börzsönyben, oda még az ősz, nem is értettem, de nem jutott el szeptember végén, sem pemzlivel, sem kis ecsettel. De mi köze ennek egy ismeretlenhez?

Évekkel ezelőtt ugyanis lett nekem egy ember, aki fabrikált egy Facebook oldalt a nevemre. És csak úgy tette, kérés nélkül. Semmi rosszat nem cselekedett. Igazából csak jót tett. Azt is tudatta, hogy az oldalt nem az érintett – vagyis én – működteti, hanem ő, aki egyébként nincsen megnevezve. Én nem igen tudom, hogy az efféle felületeket hogyan kell létrehozni, működtetni, karbantartani, elbíbelődöm azzal, amit látok és érzek. Nekem ennyi elég. Elmegyek fölolvasó estekre és mesedélutánokra, elmegyek színházba vagy moziba, gondolkodom a büfében, az összehányt sarkon, egy árokparton. Megpróbálom megérteni és értelmezni, mi van. Nem mindig sikerül.

Mit nem ért az ember egy utcán. Ilyen egy mondat. Majdnem értem. Nézem a másik ember arcát, ismerős, nem ismerős, igyekszem megérteni őt is. Talán fölfogom, mit akar a világtól. Mit akar tőlem. Az az igazság, sok mindent akarnak, olvassam el, írjam meg, véleményezzem, szeressem, írjam alá, menjek vele kézen fogva, engedjem el, kiáltozzak vele, ne menjek sehová. Álljak vigyázva, kussoljak. 

Amikor élt még az az oldalam a Facebookon, amit egy ismeretlen készített és működtetett, gyakran szóltak, de Ernő, te tényleg ide utazol, meg tényleg ott lépsz föl? Ezek az események ott mind hirdetve voltak. Fogalmam sincsen, hogyan tudhatta ezt az idegen másik. Különben olyan események voltak, ahol regényekből olvastam föl, melyeket akár hat-hét évig is írtam. Ezeken az esteken ilyen tárcákat, akárcsak ez, adtam elő, vagy aztán novellákat hadartam el, melyek az emberi nyomorról szóltak, a remény bonyolultságáról, Magyarországról beszéltek, illetve néha Isten is szóba jött, vagy éppen egy sztaniolpapír, hogyan zenélteti a világegyetemből érkező éji szél. 

Ilyenkor kérdezni is szoktak tőlem. 

Miért. Hogyan. Milyen célból. Meddig. Akarom vagy nem? Komolyan gondoltam-e? Áruljam el. 

Kaptam bólogatást is, és volt úgy is, hogy nem hittek nekem. Kinevettek. Igyekeztem valamit elmagyarázni. Nem sikerült. Magamat okoltam, máskor a hallgatóságot, a közönséget hibáztattam, milyen buták. Néha talán igazam volt, máskor nyilván nem. 

Ezeken az eseményeken láttam nőket. Fiatal nő, az est alatt végig gyűröget egy férfizsebkendőt, néha trombitálva belefújja az orrát, fölakasztom magam, ha nem Hajnalkának hívják (Katalin volt, megkérdeztem). Láttam öreg nőket, folyt az arcukon a víz, elfolyt a szép, ráncos bőrön az élet, ők még vágtak tyúknyakat, spricceltettek vér a kisvájdlingba, tollat is téptek. Komor tekintetű, fiatal férfiak, akinek versei jelentek meg a helyi lapban. Idős, hóhajú úr a hátsó sorban, egy reggel elégette a munkásőr usánkát, most templomba jár, és sokszor mondja, a zsidók, a négerek. Kisrendőr áll a sarokban, néha előveszi a sprayt, a szájába fúj, randevúra készül a szomszéd községbe. Polgármesterek, akik fogadóóra után keresztrímes verset írnak, és majd elpostázzák nekem. Írótársak, akik Tomiban maradtak, kakas és dagadt húgyhólyag költi őket hajnalonta. Ilyen estek voltak ezek, a gyerekek üvöltöttek, de a sarokban a kis szőkének tátva maradt a szája. És hát a gólyák is szeretik a helyet, még a kocsma előtt is fészket vertek a villanypóznára. 

Ilyen esteken beszéltem arról, hogy

Beszéltem a születésemről. A gyerekkorról. Arról ejtettem néhány szót, kik a szüleim, mi van a gyerekkel, és hogyan vagyok a szerelemmel. Megpróbáltam elmagyarázni, mi a novella. A regény. A mese. Egyebek. Egyszóval elég sok mindenről volt szó ezeken az esteken, amelyeknek az eseményeit ez az ismeretlen kéretlenül propagálta nekem. 

Néhány éve megkértük, hagyjon föl a misszióval, mert közben lett egy másik ember, aki mindezt ugyancsak elvégzi helyettem. Neki már nem kell. Hagyja abba, legyen szíves, kérjük szépen, családban marad. 

Nem tudom, hogyan esett neki, nem ismerem az érzéseit és a tulajdonságát, de abbahagyta. Azt hiszem, olyan most az az oldal a Facebookon, mint egy elhagyott űrhajó. Kering még, de már az utasai nélkül egzisztál. Azt sem tudom, bántotta-e a dolog. Hogy így lemondanak róla. De a minap, amikor kiálltam az erkélyre, és értetlenül néztem a sok elfáradt, nyártól meggyötört muskátlit, a sárguló japán akácot, eszembe jutott ő.

Hogy van.

És vajon látja-e, hogyan kezdődik ez a legújabb ősz.   

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)