Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók.
Észrevett, mondta a lány a munkahelyén, könyvesbolt a belvárosban, kilencre járt, fel kell tölteni a polcokat.
Észrevett
- mondta megint. Jobban jártál volna, ha nem, gondolta a másik lány, mert olyan volt ez az észrevett lány, hogy a teste nem volt alkalmas, hogy azokat az érzelmeket képviselje, amely érzelmek most ott lobogtak belül. Mint egy parlamenti képviselő, aki csak választások előtt tölt néhány hetet abban a körzetben, aminek képviseletére végül megválasztották, de utána az orra hegyét se dugja oda, hisz egyáltalán nem érdekli, mi zajlik ott azokban a szegény falvakban, ráadásul tele vannak cigánnyal. Nem, ez a test alkalmatlan és méltatlan volt ilyen érzelmek képviseletére.
Tényleg? - kérdezte a másik lány. Igen, az első sorban ültem, mondta, már egy órával az előadás előtt ott voltam és odatettem a táskámat, mert volt ennek az észrevevőnek, aki különben színész volt, méghozzá élvonalbeli színész, egy önálló estje, mindenféle versekkel és dalokkal, s ezt olyan közvetlen, klubhangulatban is előadta egyszerű helyszíneken, amikor nincs az a hatméternyi távolság, mint egy színház, netán a Vígszínház estében. Ami azért marha nagy, és hiába ül az első sorban egy szerelmes lány, hát ott senki nem tudna feltűnni. De itt fel lehet, meg emlékezetessé lehet válni, mondta a lány, s hogy tulajdonképpen már majdnem beszélgettek is, mert épp egyszerre indultak haza.
Hogyhogy egyszerre
- kérdezte a másik lány. Hát itt nincs olyan, hogy művészkijáró, csak kijáró van, és ő addig várt ott a lépcső előtti térben, amíg meg nem látta a színészt közeledni, s mikor mellé ért, ő is elindult, de nem merte megszólítani, a színész meg hát, ő sem tudhatja, hogy akarok-e vele beszélni, meg olyan típus, hogy nem akart tolakodni, de majdnem beszélgettek.
Pakolták a könyveket, ez egy kis könyvesbolt volt, ahol kifejezetten ezoterikus könyvekre voltak ráállva, egy csomó életvezetési szakirodalom, a lány gondolta, azt majd ő fogja megírni, hogy "mit tegyünk, ha halálosan beleszeretünk egy híres" - már el is képzelte a címlapot, hogy a híres után volna egy felsorolás, hogy színészbe, énekesbe, festőbe. Lehet, hogy maradok csak a színésznél, úgyis belőlük van a legtöbb, és majd olyan kép lesz rajta, hogy valami klasszikus előadás, mondjuk a Hamlet, mindenki jelmezben, csak egy lány áll ott farmerban középen.
Na, és ki más lenne a Hamlet, ha nem ő.
Rakosgatta a könyveket. Azt majd én fogom, gondolta. Az egyszerű, de a mindennapi élet szempontjából célravezető könyvek mellett voltak marhára érthetetlenek is. Swedenborg vagy Jacob Böhme, mennyről és pokolról, titokzatos lélekvilágokról, de aki ezoterikus, az mindent elolvas, mert hisz abban, hogy nem csak aggyal történik a megértés, a racionalitás rég lejárt lemez. Van valami mélyebb, ösztönös azonosulás, és ez teszi számára a tudatosság megkerülésével végülis szellemi táplálékká ezeket a nehezen felfejthető könyveket. Ez nem olyan, hogy, na, miről szól, mert hát a lényegről szól, ezeknek nincs olyan témája, hogy valami történet. Ezeknek a témája a lényeg, a lényeg meg olyan, hogy oszthatatlan, egészben van, ami ott írva van, az maga a világ, nem lehet szétszálazni történetre, meg szereplőkre, meg külön gondolatokra. A világ attól romlott el, hogy az egészet megbontottuk és különálló részekre szedtük. Amikor Atlantisz még nem süllyedt el, minden egy volt, azonos volt a világ önmagával. Ezt egy vásárló mesélte annak a lánynak, aki szerelmes volt a színészbe. Hosszasan beszélt, a lány meg mondta, hogy bocsánat, de neki most van más dolga is, a férfi csalódottan ment ki a boltból, egy francia nyelvű René Guénon kötettel (La crise du monde moderne), amit nem azért vett meg, hogy ellenőrizze a magyar fordítás pontosságát, mert egyáltalán nem tudott franciául, hanem hogy lenyűgözze ezt a szívét a testével rosszul képviselő lányt. Kár volt pénzt kidobni, mert ez a lány az egységet valahol máshol látta, s mikor a másik lány mondta, épp a neten vadászott a színészre, hogy annak van valakije, hát nem ingott meg érzelmeiben. Az nem számít, az csak biológia, ott nincs igazi érzelem, én tényleg tudnám őt szeretni és tudnék azért élni, hogy neki jó legyen. Én olyan vagyok, tényleg, én hálás lennék azért a szerelemért, nem úgy, mint az a hülye cicababa, aki csak azért lett színésznő, hogy színészekkel járhasson, nem a művészet miatt.
A színésznő amúgy sokat szenvedett emellett a férfi mellett, mert ezt a férfit önmagán kívül semmi nem érdekelte, soha nem kérdezett semmit, állandóan azokról az alakításokról kellett beszélni, amiben épp ez a férfi benne volt, úgyhogy a fiatal cicababának nevezett nő elhatározta, ha egyszer az életben kikeveredik ebből a kapcsolatból, és soha többet nem választ kollégát, mert elege van már ebből a nárcisztikus működésből, mondta egy idősebb pályatársának, miközben egy öltözőben öltöztek, hogy olyannak érzi magát, mint egy használati tárgy.
Az idősebb színésznő szomorúan visszanézett, szomorú volt a szeme, arra a rendezőre gondolt, aki elvitte a legszebb tíz évét, helyesebben tizenötöt, mert volt ott még öt év kikészülés is, amikor gondolni sem tudott párkapcsolatra, utána meg ki maradt, hát pont olyan nem, akivel szívesen lett volna együtt. Jól teszed Hanna, mondta végül, ne engedd, hogy kihasználjon.
Ettől nem lesz gyereked, azt itt borítékolom. Két év és úgy kirúg, hogy csak úgy porzik utánad a színészbejáró.
Ráadásul a legszemetebb módon, mondjuk egy egysoros esemessel, hogy szerintem ne erőltessük, vagy neked valaki jobb kell, és közben téged hibáztat, hogy miattad nem működik, mert neked máshol tart az életed, holott már régen ott van egy másik nő, úgymond házon belül.
Én más vagyok, mondta a könyvesboltos lány, Hamvas Bélákat pakolt át, jött valami új orosz anyag Jézus tibeti éveiről, amely évekről az evangéliumok hallgatnak, de a tibeti iratok beszámolnak, a könyv szerint elég aprólékosan, de a szerző nem árulja el, melyik tibeti kolostorban őrzik az erre vonatkozó dokumentációt, mert nem akarja, hogy a történelemhamisítók elpusztítsák ezt is, mint annyi mindent az évszázadok során, hogy saját képükre,
a telhetetlen modern ember képére szabják a történelmet.
Észrevett, mondta a lány. Ez egy másik reggel volt. Észrevett, mondta. Ez már egy másik reggel és egy másik kolléganő volt. Észrevett, mondta és teltek múltak az évek. A képviselő csak hájasodott a parlamentben, nem zavarta meg a kiteljesedésben a szegényfalvakban zajló élet, elég sok pénz jött a bankszámlára, volt miből töltekezni. A falvakban meg már odáig jutott ez a szerelem, hogy lakodalomra készültek, álomesküvő készült az álmokban, olyan, amilyet a lány mindig is képzelt magának, az egész szíve fel volt virágozva, a násznép már mind megérkezett, ott voltak a zenészek is. Még a pap be sem öltözött, már mindenki mulatott, mindenki olyan zenét hallgatott, amilyet akart, ezt gondolta ki, hogy fülhallgatós DJ, hogy mindenki arra a zenére tud táncolni, amit szeret. Nincs olyan nagy különbség a zenékben, simán tud a nagymamája, aki Aradszky Lászlót hallgat, táncolni egy olyannal, aki drum and bassra vagy David Guettára ropja.
Minden egy tőről fakad, gondolta a lány, erről beszélt neki az a vásárló, aki francia nyelvű Guénont vásárolt, és majdnem minden nap bejött a boltba, aztán egy idő után elmaradt. Jó, hogy elmondta ezeket, mert tényleg változott a világlátása. Hamarosan elkezdődik a szertartás, gondolta, katolikus lesz, mert az nagyon látványos, meg tényleg katolikus volt, ezért nem lehet pravoszláv, ami még látványosabb. Azért egy pillanatra megfordult benne a gondolat, hogy hív egy papot Moszkvából, meg egy férfikórust, mondjuk a Szent Efrémet Pétervárról, mert nem tudta, hogy ez a kórus budapesti.
Felpróbálta a menyasszonyruhát, azért nagyon szépen néz ki benne, mint azok a kicsit megszélesedett képviselők a parlamentben, a testreszabott öltönyökben, azért azok sem olyanok így, mint meztelenül. A mozgólépcsőn ment le a Gellért térnél, elég szépek ezek a megállók, ezért megérte megépíteni, mert különben tényleg mehetne helyette még két másik járművel is. Épp leért, amikor hirtelen felnézett és ott jött vele szemben a vőlegénye. Első pillantásra ez logikusnak tűnt, hiszen esküvő előtt álltak.
Egy másik nő volt mellette és két gyerek.
Ki ez a két gyerek, mi történt, biztos a lányé, ő meg segít neki, mikor hallotta, hogy azt mondja ez a vőlegény, hogy kisfiam, ugorj egyet, ha a majd mozgólépcsőre lépsz. Így, mondta és mutatta. Színész, civilben is szeretett játszani. Abbamaradt a zene ennek a lánynak a fejében, s mint egy bukott választás után, a felelősségre vonástól megrémült politikus, a szerelmet rosszul képviselő test előrelendült, hiába volt óriási ez a test, nem ő húzta a szívet, hanem a szív a testet, mert most a feldíszített falvak rájöttek, mi az igazság, hol játszották ki őket a hatalom képviselői, hol éltek vissza a szavazataikkal. A géphang bemondta, hogy kérjük, hagyja el a biztonsági sávot. És elhagyta, aki ott volt. A szerelvény fékezett. Nincs vezető a négyes metróban. Senkinek nem fájt. A lánynak sem.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
