Áron
-2 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Márk

MARK2
2020.02.22. 08:29

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

Kimentem cigizni a kocsma elé, és amikor a járdáról visszanéztem az ablakon át, megláttam, hogy ott áll a pultnál. Érdekes, hogy odabent nem vettem észre. Mintha egy akvárium lett volna a kocsma, és amíg benne voltam, a többiek kitakarták előlem, de ahogy kiléptem, váratlanul feltárult a látvány a maga teljességében. A hatalmas üvegtáblán át meredten néztem, ahogy a pultot támasztva beszélget valakivel.

Évek óta nem jutott eszembe, vagy ha mégis, már nem azzal a nyomasztó gomolygással, mint korábban. Ehhez persze kitartó felejtésgyakorlatokra volt szükség, már ha annak lehet nevezni, hogy az ember az életének bizonyos pillanatait lassú, szisztematikus munkával megpróbálja eljelentékteleníteni. Nem tagadom le, de igyekszem komolytalanná tenni, a partvonalra tolni, nélküle berendezni a múltam skanzenjét. Hiszen tényleg, az egész szóra sem érdemes.

Mégis, ahogy váratlanul ott állt előttem ismét,

valamiért görcsbe rándult a gyomrom. Hát ezért győzködtem magam annyit, hogy most egy másodperc alatt lelepleződjek? Ráadásul csak magam előtt lepleződhetek le, hiszen nem meséltem senkinek, és ez is most milyen átlátszó megoldásnak tűnik. Ha nem mondom el, nincs is, gondoltam, most pedig már hiába mondanám, nincs rá idő, itt van az egész előttem, csak egy üvegfal választ el tőle.

A barátaim már integetnek is bentről, röhögnek, gondolom azt látják ennyire viccesnek, amilyen sápadt fejjel bámulok befelé. Foszlányaiban én is felfedezem az arcom a kocsma üvegében, de túl erős a benti fény, hogy egészében is felismerjem a tükörképemet. Mutatom nekik, mindjárt megyek, csak elszívok még egyet. Semmi kedvem visszamenni. Mi lesz, ha ő is észrevesz? Úgy szívom a cigarettát, mintha lelassíthatnám vele az időt.

Nem én voltam a felbujtó, ennyit mindenképpen elmondhatok. Nem, nem akarok ezzel takarózni vagy úgy tenni, mintha ellenálltam volna, szó sincs róla, de akkor is tény, hogy nem én álltam elő a dologgal. Pontosan emlékszem, egyik délután kint fociztunk az iskolaudvaron. Csattogtak az olcsó, vékonytalpú kínai tornacipők a recés aszfalton. És a hangot, ahogy a háló nélküli kapun átszáguldó labda a pálya végén felhúzott drótkerítésen csattant, még most is hallom. Mintha azóta is ott csattogna az a foszlott bőrlabda, pedig nem csattog semmi már, a vérnyomásom zörgeti legfeljebb a dobhártyám hajszálereit.

– Halljátok, ez az új gyerek tök aberrált

– mondta Gyuri, az egyik osztálytársam, miközben lihegve szünetet tartottunk a meccsben. Nemrég szedhette fel az aberrált szót, mert egy ideje mindenre ezt használta.

– A Márk, mi bajod van vele? – kérdezte Zsolti, aztán nagyot szívott a biciklis kulacsába.

– Nem tudom, totál aberrált. Nem vettétek észre?

Úgy emlékszem, csak a vállamat vonogattam, de attól fogva mégis úgy figyeltem az új srácot, hogy azt kerestem közben, mi lehet benne aberrált.

Hatan voltunk fiúk az osztályban, szemben húsz lánnyal, meg a tantestület nagyrészt női állományával, szóval kicsit úgy éreztük, magunkra vagyunk hagyva. Nem tudom, ennek van-e köze a dologhoz, de tény, hogy volt valami kimondatlan fenyegetés ebben a női fölényben, amivel szemben meg kellett védeni a magunk fiús szokásait. Hatan voltunk tehát, ami épp elég kevés ahhoz, ha egyvalaki különcködni kezd, az rögtön feltűnjön, sőt, a legaljasabb árulás legyen, ami csak elképzelhető.

Az új srácot Márknak hívták, és év közben került az osztályba, miután a városba költöztek az anyjával. Hogy honnan jöttek, nemigen derült ki, ő legalábbis nem volt hajlandó erről beszélni.

Mondanom sem kell, ezzel rögtön gyanús lett.

Igazán kitalálhatna valamit, bosszankodtam akkoriban magamban, mindegy, hogy mi igaz belőle, hazudhat nyugodtan, mindenki vetít, ez szabályos, de az, hogy szóba sem hozza, az tényleg valahol aberrált, ismertem el végül.

Az sem volt jó döntés a részéről, hogy sosem akart velünk nyomulni. Végül is ő volt az új tag, neki kellett volna tepernie kicsit, igazán nem vártunk sokat, de az első lépéseket mi mégsem vállalhattuk át tőle, ez nyilvánvaló volt. Csakhogy Márk nem igyekezett, szünetekben, amikor mi kirontottunk az udvarra, mint egy megvadult bölénycsorda, ő leült a bejárathoz legközelebbi padra, és a szünetvégi csengőig fel sem állt. Tanítás után mi minden nap kint maradtunk még egy kicsit focizni, de Márk egyetlen alkalommal sem állt meg a pálya szélén, vagy a labdafogó drótkerítés túloldalán, ahol pedig mindig várakozott egy-egy alsós, hátha jut neki hely valamelyik csapatban. A labda Gyurié volt, és ezzel bizonyos fajta előjogok is jártak természetesen, hiszen rajta múlott, lesz-e játék vagy sem. És ebből lassan egyfajta vezérszerep bontakozott ki. Már nem csak azt döntötte el Gyuri, hogy játszunk-e aznap, de azt is, hogy ki játszhat és ki nem, ki melyik csapatba kerül, és hogy a pályán mi szabályos, és mi szabálytalan. A góloknál is az ő szava döntött, de amíg ezt elfogadta mindkét csapat, márpedig elfogadta, addig ő a legkörültekintőbben járt el. A Márk ott követte el az első nagy hibát, hogy Gyuri hívására sem reagált.

– Bazdmeg, én mondtam neki, hogy jöjjön, de le se szarta – dühöngött Gyuri az egyik alkalommal. És dühöngtem én is magamban, mert ez a hülye legalább annyira megerőltethette volna magát, hogy beáll pár percre, de oda se tolta a képét.

Onnantól kezdve egy lassú spirálmozgás indult be köztünk, egy nehéz ereszkedés, valami megállíthatatlan erózió. Ha szembe jött a folyosón, kiröhögtük, vagy a háta mögé lopóztunk, és majompofát vágva huhogtunk utána. Ha szünetben a szokásos helyén ült, úgy rúgtuk a labdát, hogy direkt felé pattanjon. A fogasról sunyin mindig a földre löktük a kabátját, a padja mellé letett táskájába jártunkban-keltünkben jó nagyokat rúgtunk. Ha nem figyelt oda, a tízórais szendvicsét kiütöttük a kezéből, aztán alaposan meg is tapostuk. Szabad préda lett Márk, a lányok pedig olyan jókat nevettek a piszkálódásainkon, hogy már csak ezért megérte folytatni. Egy idő után híre ment a többi osztályban is a dolognak, szünetben néha már idegen srácok is őt vették célba, öt lökdösték sorbanálláskor, az ő bokáját igyekeztek összerúgni, ha vonultunk valamerre.

És a Márk még ezt is tovább tudta rontani.

Ha bevállal egy-két ártalmatlan verekedést, visszaáll a megbecsülése, de ő sajnos árulkodni kezdett. Ahogy lenni szokott, az elején a tanárok komolyan is vették, kiosztottak néhány figyelmeztetést miatta, de a végtelenségig nem tudták ők sem megvédeni, ha ő maga nem tett ezért valamit. Csakhogy a Márk nem csinált semmit, azon kívül, hogy még kevesebbet beszélt, és még magának valóbb lett.

Gyuri is kapott egy osztályfőnökit, mert épp rossz helyet választott az egyik poénjához, és Judit néni, az osztályfőnök előtt öntött bele egy fél kancsó vizet Márk iskolatáskájába. De ez is csak olaj volt a tűzre, hiszen már mindenki belátta, hogy ez a gyerek tényleg full aberrált, hamarosan elkezdtük a délutánokat is rászervezni. Foci helyett falkában követni kezdtük, eleinte távolabbról, aztán vérszemet kaptunk, és néhány napon belül egész közel merészkedtünk hozzá. A nyomában voltunk mindig, pár lépésre lemaradva csaholtunk utána. Ekkor már láttam hogy fél, idegesen kapkodja hátra a fejét. Nem kellett sok idő, hogy utolérjük. Volt, hogy megpróbált táskát, kabátot eldobva elmenekülni, de ez volt a rosszabb eset, mert úgyis elkaptuk a végén, csak ilyenkor még jobban elláttuk a baját, mert a plusz méterekért is fizetnie kellett. Arra ügyeltünk, hogy ne legyen nagy baja, de annyira már precízek voltunk az erőszakban, hogy kis ütésekkel is elég fájdalmat okozzunk neki.

A vége az lett, hogy délutánonként az anyja jött érte az iskola elé. Ennél kevés megalázóbb dolgot lehetett elképzelni, valamilyen értelemben még a verésnél is rosszabb volt. Szánalmassá vált Márk, ami az aberráltnál is alávalóbbnak számított. Amikor ott volt az anyja, természetesen nem követtük őket, de az anyja sem tudott minden egyes nap eljönni érte, és amikor nem jelent meg, kétszer olyan veszettül vetettük rá magunkat. Nem tudom, mi lett volna a vége, de egyszer csak nem volt ott többé, és egy sötét hangulatú osztályfőnöki órán Judit néni bejelentette, hogy

Márk ezután máshol folytatja a tanulmányait.

Amikor a kocsma előtt elnyomtam a harmadik cigarettát is, és a többiek már nem is röhögtek rajtam odabent, csak értetlen fejeket vágtak, és a karjukat széttárva kérdezték tanácstalanul, lassú szájmozgással, hogy az üvegen keresztül is le tudjam olvasni: „mi a fasz van?”, szóval ezután nem halogathattam tovább, lehajtott fejjel beléptem ismét a zajos kis helyiségbe. A pulthoz léptem, hogy kérjek egy italt, és ahogy arra számítani lehetett, pár másodperc múlva egy kéz finoman megütögette hátulról a vállamat.

– Tamás, szevasz, te vagy az?

– Aha, szia.

– Felismersz?

– Persze.

– Te is itt vagy Pesten?

– Igen, már egy pár éve.

– Én nemrég költöztem fel, tudod, munka.

– Mit dolgozol?

– Logisztikában nyomulok, de ez nem túl érdekes, te biztosan valami izgalmas dolgot csinálsz, nem?

Erre csak legyintettem, és valami neutrális kérdéssel próbáltam tovább görgetni a beszélgetést. Egyszerűen nem értettem, hogy mitől ilyen felszabadult, olyan volt, mintha tényleg örülne nekem, és erre végképp nem voltam felkészülve. A mellette álló két srácnak is úgy mutatott be, hogy egy kedves volt osztálytársa vagyok. Mégis mire gondolhatott? Talán ő is úgy volt vele, mint én, hogy nem rajtam múltak a régi dolgok, és emiatt engem egy elviselhetőbb alakként jegyzett meg magának? De hát mégis, én is ott voltam,

én is részt vettem mindenben.

Vagy fél órán keresztül faggattam, nem mintha érdekelt volna az élete meg a karrierje, de úgy voltam vele, hogy inkább ő beszéljen, mint én. Aztán a barátai jelezték, hogy mennének tovább, amit, mondanom sem kell, nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam.

Márk is magára húzta a kabátját, és egy vékony, átmeneti sálat a nyakába kötött egy laza mozdulattal. Ahogy elnéztem, bizonyára sportolt valamit, egészen atletikus alakja volt, és habár nem tűnt sokkal magasabbnak, mint az emlékeimben, az egész megjelenésében volt valami rendezett, már-már harmonikus.

– Tudod mit akartam még mondani neked? – kérdezte váratlanul, már a kezemet szorongatva búcsúzás közben.

– Mit?

– Sokat gondolkodtam mostanában ezeken a régi dolgokon…

Itt egy pillanatra elhallgatott, és én közben éreztem, hogy tenyerem izzadni kezd a keze finom szorításában.

– A szüleim válása után – folytatta – volt egy ilyen szörnyen kiállhatatlan korszakom. Ti sajnos pont azt kaptátok el…

– Lehet – bólintottam zavartam.

– Azért remélem, nem csak rossz emlékeid vannak rólam!

Bal kezével férfiasan megveregette a vállam, aztán hátat fordított és kilépett a kocsmából a barátai után.

A pult szélében megkapaszkodtam egy pillanatra, mintha szédülnék, csakhogy nem szédültem, ez valami más volt. Lehajtott fejjel a padlót bámultam néhány másodpercig, mint aki nem akar utánanézni a távozónak, nehogy még egyszer találkozzon a tekintetük. De én, jutott eszembe, én utána akarok nézni. Felkaptam a fejem, de hiába kerestem a tekintetemmel, akkora már eltűnt előlem.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)