Mese a puliról

A helyzet az, hogy tehetséges vagyok. Ezt Szilágyi tanár úr árulta el a szüleimnek fogadóórán, ő pedig soha nem beszélt mellé. Komoly embernek ismertük, aki fegyelmezetten sziporkázott, ha kedvenc Adyjára terelődött a szó, és minden óra előtt úgy közeledett a termünk felé, akár egy munkásőr, aki a következő pillanatban kész szétkapni bármely keze ügyébe kerülő hatodikost. Első igazi fogalmazásomat, egy személyes hangvételű visszaemlékezést az ő óráján írtam: a mindössze féloldalnyi memoár láttató erővel mesélte el egy család hétvégéjét, amelyen a szülők és a gyerekek bevásárolnak, majd miután otthon elfogyasztják ebédjüket, pihenni térnek. A tablóképre kívánkozó befejezést ma is fel tudom idézni: „azután ettünk kekszet, majd lefeküdtünk és elaludtunk.” Szilágyi tanár úr nem győzött dicsérni, és ahogy az egy figyelmes tanártól elvárható, folytatásra buzdított. Hálából szintet léptem: a következő beadványom egy család mindennapjaiba engedett betekintést, a szereplőket a nagyszülők–unokák–szülők frontvonalon mozgattam, a megható történet igazi főszereplője azonban új motívumként a nagyszülői porta hűséges házőrzője, Betyár volt. Nemcsak fantáziáltam, de kreatívan loptam is, hiszen a nyolcadikos Olvasókönyvünkben szereplő Illyés Gyula-próza egy részletét sikerült úgy becsempésznem a novellába, hogy az még a jó szemű Szilágyi tanár úrnak sem tűnt fel.

Így nem lettem hivatalosan a lakótelep posztmodern üdvöskéje, ellenben gimnáziumba kerültem, ahol a könyörtelenül rám zúduló újfajta elvárások rövid ideig letérítettek az irodalmi alkotómunka szépreményű útjáról. Soha nem publikáltam például az iskolai lapban – ma már verhetik fejüket a falba az egykori figyelmetlen szerkesztők –, viszont növekvő irigységgel figyeltem a mindenféle rozzant verskísérletekkel jelentkező dilettánsokat, akik sárcipőből és kordbársonyzakóból álló művészuniformisban ácsorogtak a büfénél, abban a hitben, hogy valakik. A bennem rejlő energiák csak az utolsó évben, Ady verseit olvasva – ó, Szilágyi tanár úr! – szabadultak fel, ám szerénységemre jellemző, hogy ekkor írt szövegtöredékeimet nem bocsátottam a nyilvánosság elé, és későbbi műveimben se használtam fel belőlük egyetlen szintagmát sem, noha ki merem jelenteni, hogy az olyan soraim, mint például az „immáron más / csókolja puha szádat” a mai napig kielégítenék az ínyenceket is.

Már egyetemista voltam, amikor az áttörés bekövetkezett. Az egyetemi lap figyelmét nem kerülte el tehetségem, és az alapvetően rendes srácokból álló szerkesztőgárda nem egyszer, nem kétszer számolt velem. Pályázatokon is elindultam, helyi, regionális, valamint országos fordulókon egyaránt megmérettettem, és soha nem vallottam szégyent. Legnagyobb sikerem az előkelőnek számító harmadik hely volt egy azóta megszűnt folyóirat szerelmesnovella-pályázatán. Keblem nem csupán az írói büszkeség dagasztotta, de a hiúság is, hiszen többek között azt a végzős majmot is magam mögé utasítottam, akit akkoriban közmegegyezésesen az írónak neveztek az egyetemen, amiért leküzdhetetlen irigységet éreztem iránta, és akit minden alkalommal előreengedtem a tanszéki folyosón, de ennek ellenére sem méltatott figyelemre, mi több, a köszönésem sem fogadta.

Sose akartam úgynevezett művész lenni, főleg nem az író. Egyszerűen csak így alakult, a tehetségem hozta, és az egyetem végére tekintélyes publikációs listával rendelkeztem. Jobbnál jobb lapok is közöltek, de nem felejtettem el, honnan jövök, szülővárosom kétheti Hírharangját ugyanúgy megszántam, mint, mondjuk, a közgázosok vagy a jogászok lapját, és előfordult ugyan, hogy néha ugyanazt a szösszenetet vetettem oda mindkét orgánumnak – ez kizárólag pályakezdőkre jellemző hübrisz, de leküzdhető –, azért többnyire erőt vettem magamon, és új történeteken törtem a fejem az albérleti konyhában ülve.

Debütáló könyvemre a szakma is fölfigyelt, és bár a Talentum Prima-díjat nem nekem ítélték oda, meghívtak a díjátadó ceremóniára, ahol nagynevű írók között élvezhettem a győztes olajozatlan horgászorsó nyikorgására emlékeztető felolvasását egy csakugyan biztos kézzel megírt, de az enyémnél semmiképpen sem jobb kötetből.

Lettem valaki, egyedül ez számított. Milyen lenni valakinek? Például táborokba hívják az íróembert, ahol nem csupán bemutathatja friss könyvét, de szemináriumot is vezethet a tanulni vágyó palántáknak. A nagy szavakat azonban kerülni kell: egyszer, amikor az ihlet szót említettem, egy tépett hajú srác az arcomba röhögött, nehezen leülepedő zavart okozva ezzel a társaságban. Pedig valahonnan minden elindul, minden valamiből lesz. Emlékeztettem a fiatalokat, hogy én is elindultam valahonnan, méghozzá egy sáros kisváros lakótelepéről, és tessék, meg lehet nézni, hová jutottam. Elismerően bólogattak, szerencsére nem tűnt fel nekik, hogy a meglehetet egybeírva mondtam.

Írtam, dolgoztam rendületlenül, az elutasítások sem szegték kedvem. Ha az egyik lap elhajtott, fogadott a másik. Itt lesajnálták a prózám, ott megsüvegeltek érte. Novellák, tudósítások, novellák. Itt-ott interjút is közöltek velem, és újabb könyveim jelentek meg. Legutóbbi novelláskötetem, Az utolsó előtti lélegzet egészen jó kritikákat kapott a moly-on, 75%-on állok, 18 csillagozás. Négy kuruc címmel összeraktam egy nagyszabású történelmi regényt, nem az én műfajom, megizzadtam vele, de valahogy befejeztem – igazán nem rajtam múlott, hogy a kiadó nemrég csődöt jelentett. Közben napvilágot látott két kritikagyűjteményem is, a Belső perspektívák és a Külső perspektívák, állítólag az utóbbit elég jól fogadták, de azért halkan felteszem a kérdést: ki vesz ma szekunder irodalmat? Egyszóval eljutottam oda, hogy ismernek, van nevem, és viszonylag jó kapcsolataim is. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de meggyőződésem, hogy írásaim színvonala alapján simán benne vagyok az első százharminc-száznegyvenben.

Egy dolog azonban nem hagy nyugodni. A közelmúltban egy neves közéleti lap felkért kisprózák írására. Madarat lehetett volna fogatni velem, mert bár nem vagyok olvasója, nagyszámú előfizetője van, és valóságos tömegek követik a Facebookon is. Ihlet nincs, munka van: mindjárt a felkérés utáni napon fölrajzoltam egy sztorivázlatot, amit egy hét leforgása alatt pompás kis novellává csinosítottam, élet volt benne, humor, de nem holmi rádiókabarés komédiázás, hanem elgondolkodtató, bölcs humor – és persze zárlatnak egy ütős fordulat, felemelő, de megrendítő vég. Ügyes fogalmazás, gazdag publikációs lista, könyvek: mi jöhet még? Új és új olvasókat akartam. Mivel a lap megosztásai látványos érdeklődést váltottak ki, egyes cikkek alá százával özönlöttek a lájkok, mások alatt szórakoztató lovagi tornák zajlottak a zavarba ejtő intellektuális párbajoktól a legközönségesebb pocskondiázásig, várakozásom, hogy közönségem létszámát az új publikációs felülettel jelentősen gyarapíthatom, nem tűnt alaptalannak.

Három nap elteltével vettem egy mély levegőt, és szokásommal ellentétben magamra kattintottam. Huszonnégy lájk. Egy nap huszonnégy órából áll, így jegyeztem meg a számot. Huszonnégy. Egy olyan novellára, amely – de nem részletezem. Huszonnégy, az nem négyszázötvenhat. Ez lett belőlem, aki az egyetemen szárnyaltam, és aztán is: huszonnégy lájkos író. Ikarosz, a tiszavirág.

Én tényleg nem tudom, mi kell a mai olvasónak. Jófajta humor, ezek szerint, nem. Szellemes mondatok az élet hiábavalóságáról: szintén nem. Hol hibáztam? Mit csináljak másképp? Nyelvem színes, történeteim fordulatosak, és le se szarnak. Toljam magam a közösségi oldalakon? Ízlésem ellen való lenne, óvatos duhaj vagyok. Valaki talán azt mondaná: középszerű. Én meg erre azt: Szilágyi tanár úr nem tévedhet. Egy barátom, jó nevű főszerkesztő, azt tanácsolta, ragadjam meg az Ismeretlen Olvasó figyelmét rögtön a címmel. Növeljem a cukiságfaktort, vagy írjam bele, hogy… nem, szó se lehet nácikról. Esetleg mozduljak a gyerekirodalom felé. Most ez kell. Ugyan! Átverném az olvasóimat – bevallom, elszomorodtam, amikor ezt a szót ideírtam –, parasztvakítás volna, valódi művészhez méltatlan szemfényvesztés. Vagy nem elég jó cím az, hogy Csengery végül meghal? És a Rosálás? Térdeplő fűzfák? Mi a baj ezekkel? Háború és béke – őszintén, ez jobb? Tényleg köpjem magam szembe, csak mert a fogyasztói akarat azt diktálja? Akkor inkább egy betűt se többet, soha.

Ma reggel befejeztem a neves közéleti lapnak szánt következő novellát. Egy történelmi miliőbe ágyazott szakítás története, a helyszín egy nagyváros, ahol a munkásőrnek készülő fiú és a postán dolgozó lány, miután kénytelenek beletörődni, hogy kapcsolatuk nem működik, a központi postahivatal épületénél örökre búcsút vesznek egymástól, közben a zenélő szökőkút az Adagiót játssza a távolban. A címe: Az utolsó esély. Első blikkre találó, az olvasói érdeklődést fölkeltő cím, őszinte, passzol a témához, ráadásul sehol egy náci. De próbáltam reflektált lenni, és halkan feltettem magamnak a kérdést: kattintana bárki egy olyan címre, hogy Az utolsó esély?

Mikor ezeket a sorokat írom, már el is küldtem a szöveget, szokásom szerint bőven a határidő előtt. A címet azonban megváltoztattam: Mese a puliról, akit fasszal vertek fejbe. Nem tagadom, van bennem szemernyi kétely, még nem látom tisztán, hogyan függ össze jószág, bántalmazás és zátonyra futott kapcsolat, de bízom az olvasó képzelőerejében. És jó érzés, hogy elhagytam a komfortzónámat. Hogy mertem lépni. A kattintásszám emelkedésében pedig még mindig reménykedem.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)