Gedeon, Johanna
2 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Csak megyek, csak történjen valami

csakmegyekcsaktort2
2020.03.21. 06:58

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

Jéghideg a kocsi oldala, érzem, ahogy nekidőlök, de hát tél van, legalább mínusz négy fok. Vagy legfeljebb mínusz négy, attól függ, honnan nézem. A számítógép érzéketlen ezekre a különbségekre, hogy innen nézem, onnan nézem, egyszerűen csak kiírja, hogy mínusz négy, ezért számítógép. Plusz megjelenik egy ikon, ami olyan, mint egy hópehely, hogy a hülye is értse. A KRESZ szerint ha fáradtnak érezzük magunkat, meg kell állnunk, hogy átmozgassuk a testünket, de én örülök, ha nem fagyok oda a kocsi oldalához, miközben cigizem. Ha elfáradok, akkor nem mozgok, hanem inkább berakok valamit a Mayhemtől, de jó a Thy Catafalque is vagy a Godflesh. Na, jó, Bobafett, ha már unom a gitárt.

Csak üssön.

Szép ez a rohadt pusztaság, ami körülvesz. Szép, fehér csillogás. Szét van fagyva a talaj, hófoltok pettyezik a tájat, mert a hó csak a pusztaságban marad meg, a városokban percek alatt felolvad, átalakul, sárgásbarna, húgyszagú dzsuva lesz belőle, abban lépkedünk. Itt is rohadt büdös van, de ez nem cigarettafüst, és nem is a kéményfüst, ami azokból a házakból száll fel, a szántóföldek melletti elszórt tanyák kéményeiből. Akik itt élnek, azok minden szart bedobálnak a kályhákba, még a saját bútoraikat is felhasogatják, és elégetik, amikor már nagyon fáznak. Elégetik a fát, a gumit, a műanyagot, attól van olyan büdös mindenhol, de ez itt most valami más, valami rothadás, valami penetráns szag, talán a bőré, a húsé.

Rohadt ideges vagyok, mert le kellene adnom egy novellát. Hetek óta ideges vagyok, a fejem gyakran hasogat, máskor a fülem zúg, vagy csak ülök a szobában, és nézem az akváriumot, amiben már egyetlen hal sincs, csak a hínárok lengedeznek. Néha mintha látnám benne az algaevőt, de aztán kiderül, hogy csak egy kavics. Neonhalakkal álmodom, elzúgnak az ablakom alatt az autók, aztán kinézek az ablakon, és az autók pont úgy zúgnak el alattam, az utcán, mint a neonhalak,

neonhalszínű fények villódznak az utcán.

Elnyomom a cigarettát az aszfalton, a zene kihallatszik a kocsiból, hangos, kegyetlen. A túloldalon feltűnik egy ősrégi Suzuki, rácsos utánfutóval, amiben nincs semmi, csak egy szétrágott kutyaház. Egyszer láttam ilyet Pécsen, egy fehér ezerkettes kanyargott üvöltő hangszórókkal a panelek között, hogy megjött a cirkusz, amit mindenkinek látnia kell, mert világhírű bohócok, artisták és veszélyes fenevadak lesznek a porondon. Harmincnyolc fok volt, és a Ladára kötött rácsos utánfutón egy fekete párduc hevert. Ez is milyen rohadt jó novella lenne, ha nem lennék rosszul már azoktól a közhelyes, hatásvadász történetektől, hogy egy fekete párduc liheg az utánfutó platóján, a panelek lábánál, a Szliven áruház előtt.

Elviselhetetlen a bűz, de nem tudom, honnan jön. A szeméttároló üres, a padok és az asztalok is tiszták a parkolóban. Elindulok a bokrok felé, így legalább megmozgatom a testemet. Nehezemre esnek a lépések, a derekam elzsibbadt a vezetőülésben. A bokrok mögött látszanak a házak, ha ezeket a putrikat házaknak lehet egyáltalán nevezni, a kéményekből füst száll fel az égbe, az udvarokon kiteregetett ruhák megfagytak, zörögnek a szélben,

az udvarokon kiteregetett ruhák megfagytak, zörögnek a szélben,

micsoda mondat, ízlelgetem magamban, kezdődhetne ezzel a novellám, amire a szerkesztőség hetek óta vár, az udvarokon kiteregetett ruhák megfagytak, zörögnek a szélben, a kerítés mellett orkánkabátos kisfiú ütögeti a léceket egy vascsővel, még a parkolóból is látszik a lehelete. Milyen szép. Mindjárt elhányom magam a bűztől, egyre erősebben érzem, mintha a bokrok közül jönne, valami lehet a bokrok között, amikor észreveszem, hogy tényleg van ott valami. Fehéres csillogás a sötétben, a vékony ágak között, a fagyott avarban világosbarna hústömeg, fogak, égnek meredő, lecsupaszított bordák. A bordák között megnyúlt bőrlebernyeg lóg, mint egy kiteregetett frottírtörülköző, egy őz teteme a bokrok között.

Csak ezen múlik, hogy ki jut a mennybe, hogy ki jut fel a mennyországba. Onnan is minden másképp látszik, és azok is másképp látnak minket, akik egy másik bolygón élnek. A főút melletti bisztróban ez volt a téma két férfi között, amikor másfél órával ezelőtt megálltam, hogy igyak egy kávét, mert fáradt voltam, mert állandóan fáradt vagyok. Az egyik férfi megállás nélkül beszélt, a másik néha közbeszólt, de nem volt semmi értelme az egésznek, pedig szerettem volna megtudni, hogy ki jut fel a mennyországba és miért. Hogy min múlik ez az egész. Tíz percig hallgattam őket, de csak baromságokat hordtak össze arról, hogy mi felnézünk azokra, akik egy idegen bolygón élnek, miközben ők lenéznek ránk onnan, pedig igazából ők is ugyanúgy felnéznek ránk, mint ahogy mi is felnézünk őrájuk, és a végén már senki sem tudja, hogy mit lát, hogy honnan nézi. A hátam mögött ültek, az arcukat csak az ablakból láttam, amikor kimentem a bisztró elé, hogy elszívjak egy cigarettát. Úgy néztek ki, mint két területi képviselő, pedig hippikre számítottam vagy hittérítőkre. Felírtam a jegyzetek közé, hogy bisztró, mennyország, idegen bolygók, területi képviselők, de már akkor tudtam, hogy ebből sem lesz novella, amikor a telefon kijelzője elsötétült.

Jéghideg a pad, ahová leülök, ahonnan látszanak az őz bordái a bokrok között, és látszik az autóm műszerfala, a visszapillantó tükörről lelógó szőrmeállatka is. Borz vagy róka, ezen azóta vitázunk, amióta megvettem ötven koronáért egy teplicei ócskásnál, csak az biztos, hogy csipog, ha megnyomom a hasát.

Mi a franc történhetett ezzel az őzzel.

Nem tudom, miért vagyok itt, miért voltam Teplicében vagy bárhol máshol, de már nem is érdekel, csak megyek, csak történjen valami, csak csipogjon a róka hasa, csak megyek. Rohadt ideges vagyok. Belenézek a jegyzeteimbe, novellaötletek kettőspont. Tizenöt éve meg akarom írni, hogyan úsztam meg a bevonulást, de amikor belekezdenék, rögtön meg is unom a katonaorvost meg a fél kiló csokiparányt. Hahaha. És akkor mi van. Vagy az, amikor apám ellopott egy horgászbotot a tónál. Rögtön olajra léptünk, fél óra múlva pedig már a verandán nézegette, milyen márkájú rajta az orsó. Bámultunk egymásra a húgommal, de nem mertünk megszólalni. Tizenhárom éves voltam, ő nyolc. De inkább ezt sem írom meg, pedig megérdemelné.

A leheletemtől bepárásodik az ablak, járatom kicsit a motort, mielőtt tovább indulnék. Mínusz öt fok, hópehelyikon. Ez volt az utolsó keresztelő, amire elmentem, az enyémre úgysem jött el senki, nem is volt keresztelőm. Nekem már mindegy, úgyis a pokolban végzem. A kisfiú kezében megfeszül a vascső, megpróbál kipiszkálni valamit a fagyott földből. A kiteregetett ruhák lengedeznek. Szemben a nap, vakító, narancssárga korong az égen. Tűzben ég a horizont. Ez is milyen szép, milyen szép. Elzúg mellettem egy teherautó, a rácsok között látom a malacok riadt szemeit. Megnyomom a rókát, csipog.

Nem tudom, miért vagyok itt.

Ha hazaérek, megírom a hittérítőket, a katonaorvost, az apámat, és akkor kész. Vagy a fekete párducot. Pár nappal később elmentem a cirkuszhoz, a hipermarket melletti füves placcon táboroztak le. A pónilovakat kikötötték egy fához, az elefánt a szűk kifutóban járkált, két lépés előre, két lépés hátra, a lánc csörgött a lábán, idegesen lóbálta az ormányát, látszott rajta, hogy teljesen be van kattanva. A gyerekek a korlátnak dőlve bámulták, a felnőttek a hipermarket és a buszvégállomás közötti ösvényen meneteltek, a kezükben színes nejlonszatyrok, az égbolt elsötétült, fújt a hideg szél, de a tevék nem fáztak, mert a tevék a sivatagban éjjelente akár mínusz tíz fokot is kibírnak.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)

Soha nem látott fejlesztések, vagy hatalomátvétel?

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!