Boccaccio '20

Jean-Paul a párizsi Cujas utcában lakik feleségével és két kiskorú gyermekével. Irodalomtörténész, az egyetemen tanít XIX. századi francia regényt. Nagyjából két sarokra van otthona az Hôtel des 3 Collèges-tól, ahol – szűk egy hónapig – Radnóti is megszállt, a ház falán a magyar költő emléktáblája. De Jean-Paulnak (fájdalom!) fogalma sincs, ki volt Radnóti Miklós. Az emléktábla mellett mindig sietve halad el. Érdekes, hogy Jean-Paul még azt sem vette észre soha, hogy a Boulevard St Michel és a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. Mentségére legyen mondva, általában autóval jár. Kocsival viszi a gyerekeket iskolába, kocsival megy bevásárolni, kocsival jár teniszezni, a könyvtárba, az egyetemre. De az egyetem most zárva, és Jean-Paul – feleségével, Juliette-tel és két gyermekükkel (Louis és Sophie) – a lakásának foglya:

Jean-Paulék igen tágas, ötszobás lakást bérelnek egy régi, impozáns ház első emeletén. Öt éve élnek itt. Két erkély, étkező, jókora nappali, gyerekszoba, háló. És persze Jean-Paul dolgozószobája: a falakat plafonig érő könyvespolcok takarják, a padlón perzsaszőnyeg, az ablak előtt antik, faragott íróasztal, rajta egy 1953-as Remington Rand írógép. Jean-Paul kulturálisan konzervatív, imádja a régiségeket, szeret a múltba révedni, tiszteli a régi értékeket, és elképzelhetetlennek tartja, hogy egy randa számítógép klaviatúráját verje, neki kell az írógépkopogás barbár hangja, a sorvég pajkos csilingelése, a sorváltás durva aktusa, a papír utánozhatatlan illata, a ceruzával javítás szinte vallásos szertartása.

Már majdnem három hete él a család karanténban. Csendes délután: Juliette – aki marketinges az Operában, most home office-ban dolgozik – éppen vacsorát főz, a gyerekek a nappaliban a tévé előtt nyomkodják az okostelefonjukat. Jean-Paul már reggel magára zárta szobájának ajtaját. Most éppen befűz egy újabb lapot az írógépbe, és tovább kopog a billentyűkön. Aztán hirtelen megáll, megmerevedik, bénán néz maga elé. Mint aki a következő pillanatban szívinfarktust kap. De nem, nincs szó infarktusról. A férfi fürgén felpattan, a dohányzóasztalon heverő határidőnaplójához siet, és felüti a bőrkötéses könyvet. Szerda van! M. Sejthettem volna, gondolja Jean-Paul. M. Visszalapoz három hetet, akkor is éppen szerda volt. M.

Majdnem kiment a fejéből. Nem csoda, hetek óta nem vette kezébe a határidőnaplóját, nem volt rá szüksége, mert éppen nincsenek határidői. Az egyetem bezárt, előadások, szemináriumok, zárthelyik, vizsgák sincsenek. Szeptemberben jelent volna meg az új könyve: a „Maupassant és a tenger”. Hiába adta le a kéziratot (gépiratot), az egyetemi kiadó lemondta a megjelenést. Egészen pontosan elhalasztotta, egyelőre 2021 tavaszára. De Jean-Paul nem csüggedt, új könyvbe kezdett. Mert mindene a munka. Nem szeret tanítani, ki nem állhatja az üresfejű, pelyhedző állú legényeket és a popsztárnak öltözött, bamba pillantású leányzókat, akik rágózva, okostelefonjukat böködve gubbasztanak a nagyelőadó padsoraiban, miközben ő Balzacról regél. Az írás, az igen! A teremtő magány, az már valami!

De az eddigi teremtő nyugalmat felváltja a féktelen izgatottság állapota. M. Mitévő legyen hát? El kell mennie! M. De hát nem mehet el! Lehetetlen. Ám mégis. Ilyen nincs, de mégis van. M. Valamit ki kell találnia. Valami indokot kell kiagyalnia. El kell szöknie!

Jean-Paul végül otthagyja a félig írt mondatot az írógépben:

Nem véletlenül mondja azt »hőséről«, Moreau-ról az író, hogy »bánatán kérődzik« (igen, kérődzik, akár egy marha; ne felejtsük el, hogy a Bovary is beszélő név, bovin), hiszen…

És itt véget ér a kézirat (gépirat). 

A férfi a konyhába megy. Juliette éppen félökölnyi marhapofa-darabokat pirít körbe a serpenyőben szalonnazsír és olívaolaj keverékén. Juliette 44 éves, határozottan szexi jelenség, izgató, kerek idomokkal, szőke MILF, olyan nő, aki után a kamasz fiúk éppúgy megfordulnak az utcán, mint a botos aggastyánok. Az az Anita Ekberg-típus. Jean-Paul nézi a feleségét némán, majd hirtelen beront a spájzba. Felháborodva kerül elő: – Már alig van liszt! 

– Hat kiló lisztünk van, mon ami – jelenti ki nyugodt hangon Juliette. 

– Már csak öt! – javítja ki a férje. 

Aztán a bortartót veszi szemügyre. 

– Kifogyóban vannak a borok! Roséból például már csak három palack maradt, azt egy ültő helyemben megiszom, és aztán itt állunk rosé nélkül a járvány idején!

– Ugyan, most mit parázol? Soha nem iszol rosét. Mindig csak vöröset! – szól Juliette. Már a zöldséget pirítja.

– Majd most! Azt hiszem, végre eljön a rosé kora! – mondja diadalmasan Jean-Paul. Majd hozzáteszi, itt az ideje egy kiadós nagybevásárlásnak.

– Na de drágám, a szupermarket tele van koronavírusos nyugdíjassal!

Juliette csodálkozva néz férjére, mi lelhette, soha ennyi élelmiszer nem volt még a lakásukban. De Jean-Paul már veszi is a zakóját, a maszk gumiját füle mögé akasztja. Zsebre vágja a forgalmit és a slusszkulcsot, azzal elviharzik. 

A néptelen Cujas utcán alig találja meg az olívazöld Peugeot-t, hetek óta nem autózott. A húst, a zöldséget, a tejterméket, a bort, a kapszulás kávét házhozszállítással rendelik. A maszkos-gumikesztyűs hordár a dobozokat az ajtajuk elé cipeli, nekik csak be kell vinni a lakásba. Jean-Paul beül az autóba, lehúzza a nyakára a maszkot, leengedi a bal első ablakot és rágyújt. Becsúsztatja Erik Satie Gymnopédies című cédéjét a lejátszóba. Egy rongyos, nagyszakállú klosár kerül elő az utca túloldaláról, kezében fakereszt, sebesen Jean-Paul felé tart. Itt az ideje az indulásnak, gondolja a férfi, és gázt ad. Kis híján elüti a koldust. A Rue Cujas sarkán elkanyarodik jobbra, már a Boulevard St Michelen halad. Akár csukott szemmel is eltalálna M-hez. Az utcákon alig lézeng valaki, leginkább csak kutyasétáltatók. Jean-Paul még soha nem látta ilyen kihaltnak Párizst, pedig már 26 éve él a fővárosban. Húszévesen költözött fel Caenból.

Juliette nem érti, mi lelte a férjét. Mitől lett váratlanul ilyen ideges, ingerült, feszült? Talán a bezártságtól? De hiszen ő szeret bezárva élni. Ha tehetné, mást se csinálna, csak zárt ajtók mögött kopogná a könyveit, amit majd kábé négyen olvasnak el, abból is három azért, mert a vizsgájához kötelező. 

Csak nem szerda van?

– jut eszébe hirtelen Juliette-nek. A nő sietve Jean-Paul dolgozójába megy, felveszi a férje határidőnaplóját a dohányzóasztalról, kinyitja. Szerda. – Hát persze: M! Ma van M! Már el is felejtettem. Gondolhattam volna! Így már mindjárt más. Így már mindent értek – mondja magának Juliette mosolyogva, majd visszateszi helyére a határidőnaplót. – Mikor hazaér, már nyugodt lesz és simulékony, kenyérre lehet majd kenni. 

Juliette megnyugszik, nincs semmi baj, gondolja, és megkönnyebbülve visszamegy a konyhába, hogy betegye a boeuf bourguignont a sütőbe. A konyhai laptopon felmegy a YouTube-ra, és valamit zenét keres magának. Jól felhangosítja, most úgysincs itthon Jean-Paul, nem fog hisztizni a hangerő miatt.

Mindeközben Jean-Paul Peugeut-jával Satie lágy dallamaira száguld az üres Párizs utcáin M-hez. Több a mentő, mint a személykocsi, állapítja meg. Kora tavasz van, zöldellnek a fák, szikrázóan süt a nap, ilyenkor rendesen már tömve vannak az utcák, a kávéházak előtt asztalok és székek sokasága –

Még fél óra sincs az út a Rue Victor Hugóig. M az egyik háromemeletes tömbház második emeletén lakik. Jean-Paul, mielőtt kiszállna az autóból, a visszapillantó tükörben ellenőrzi frizuráját. Szépen hátra van fésülve barna haja (még nem őszül!), nem korpás, a zakója válla sem. Arca simára borotválva, orrszőre frissen kivágva. Minden rendben. Beszagol a zakó alá, de a hónalja sem büdös. Miért is lenne az? Hiszen reggel fél óráig fürdött a kádban. De azért nem árt az óvatosság, mégiscsak nőhöz megy.

Mikor M ajtót nyit, csodálkozva néz Jean-Paulra. 

– Hát te? – kérdezi.

Jean-Paul nem biztos benne, hogy jó ajtónál csöngetett. Gyanakodva méregeti a nőt. Nem ismeri fel rögtön M-et. Egy elhasznált, kócos, ráncos, sápadt, karikás szemű, kinyúlt melegítős nőt lát. Megnézi az ajtón a nevet. Marion Pozzo. Mégiscsak ő az. M.

Marion végül beengedi a férfit. Elnézést kér elhanyagolt külseje miatt, hetek óta nem járt nála senki, mentegetőzik. A járvány, tárja szét kezét reménytelenül. Ki gondolta volna… 

– Te nem félsz a vírustól? – kérdezi Marion.

– Már miért ne félnék? – kérdez vissza a férfi.

– Hát hogy ide jöttél… Tudod, social distancing, meg minden – hebegi zavartan Marion.

– Félek, de hiányoztál. Unatkoztam. Nem bírtam tovább nélküled – hadarja Jean-Paul, de hangja nem cseng őszintén. Úgy érzi, mintha nem is M-mel beszélne, hanem csak M valami lepukkant utánzatával. Mintha az eredeti termék helyett ezúttal egy ócska kínai hamisítvánnyal kellene beérnie. 

Marion a bókot szelíd mosollyal hálálja meg, és szájon csókolja Jean-Pault. Aztán húsz percre elvonul a fürdőszobába, sminkelni, fésülködni, felöltözni, rendbe szedni magát. Addig a férfi a szűk nappaliban bámulja a tévét. M a „Boccaccio ’70”-et nézte éppen a Rai 1-n, mikor váratlan vendége megérkezett. Jean-Paul hamar megunja a filmet. Milyen didaktikus és közhelyes is tud lenni ez a Fellini, gondolja. Kimegy a kicsi erkélyre cigizni. Alig fér el a parabolaantenna mellett. Meglepődve látja, hogy a környékbeli házak teraszain micsoda élet van. Az emberek dohányoznak, isznak, napoznak, esznek, kertészkednek, olvasnak, tornáznak. Vagy csak néznek szomorúan kifelé. A semmibe. Egy bolond, öreg nő szemben a nemzeti zászlót lobogtatja, és szörnyű hangján a Marseillaise-t énekli. Fején papírcsákó a Le Monde egy régi számából.

Mikor Marion végre előjön a fürdőszobából, Jean-Paul lelkében kisüt a nap és szívében megszólalnak a fanfárok. Érzi, hogy merevedése támadt. M vörös, átlátszó pongyolát visel. A férfi alig bír magával. Látja a pongyola alatt a fekete tangát és a kicsi, feszes melleket. Micsoda sudár alkat, micsoda csodás, tejeskávészínű bőr, gondolja Jean-Paul boldogan. És Marion pirospozsgás arca! Mintha egy fiatal olasz partizánlány nézne rá. Fekete haja punkosan áll az égnek, szája vörös és duzzadt, szeme, akár a hiúzé. Igen, ez az igazi Marion! Az én egyetlen M-em! – kiált fel önkéntelenül Jean-Paul, majd a hálószobába húzza a nőt. 

Sietős vetkőzésbe kezd.

– A szokásos sorrendben – jegyzi meg a férfi már alsógatyában. Csak a biztonság kedvéért. De hát miért is változtatna M a szokásos sorrenden? Hét éve minden harmadik szerdán ugyanazt a sorrendet követi. Ötpontos a lista. Csupa olyan műsorszám szerepel rajta, amire Juliette nem hajlandó vagy Jean-Paul nem is merte rá megkérni a feleségét, mert tudta, biztosan elutasító választ kapna,

M mindenféle segédeszközöket vesz elő a szekrényből. Análtágító, bilincs, vibrációs péniszgyűrű, hereszorító zsák, ostor, stimuláló kesztyű, dildó (magyarul: ingerbot vagy farkány), makkstimuláló pumpa… Jean-Paul felmászik a franciaágyra, négykézlábra ereszkedik, vakkant néhányat, jelezve, hogy indulhat a műsor. 

M megragadja az ostort. – Most meglakolsz, csúnya, rossz fiú – kiáltja.

Másfél óra múlva Jean-Paul a franciaágyon fekszik. Meztelenül a hátán. Liheg. Teste tele vörös foltokkal. M meggyújt neki egy cigit, a szájába teszi. 

– Vérzik még? – kérdezi M.

– Nem vészes – legyint Jean-Paul. – Egy istennő vagy, Marion!

M hálásan mosolyog. – Mondják – jegyzi meg szerényen.

– Otthon mi a helyzet? – kérdezi M, és önt egy grappát a férfinak.

– A szokásos – legyint Jean-Paul. – Unatkoznak. A gyerekek nyúlnak a tévé előtt, Juliette meg imádkozik. Vagy főz. Közben üvölteti a konyhai laptopon az Offenbachot. Hiába mondom neki, hogy proletárgiccs, nem hallgat rám.

– Miért nem költözöl át hozzám?

– Most nem lehet, Marion. Belekezdtem egy új könyvbe. Ez lesz a főművem. Flaubert és az unalom. Ez a címe. Elsősorban az opus magnumra, az Érzelmek iskolájára koncentrálok. Ez ugyanis, meglátásom szerint, az első modern regény. Mert mire jött rá az öreg Gustave? Hogy a modern kor legmeghatározóbb emberi létélménye: az unalom. Addig csak az arisztokrácia és néhány jobb módú nő unatkozhatott. Az őskori ember, a középkori paraszt vagy az újkori proletár nem ismerte az unalmat, dolgozott a saját és a családja létfenntartásáért, aztán este eldőlt, mint a zsák, és már aludt is pirkadatig. Nem kellett neki se altató, se keresztrejtvény. De immár kinyílt az út a széles polgárság előtt az unalom felé. Flaubert az Érzelmek iskolájában megírja a világirodalom első „unalmas regényét”. Azóta sem írtak a műfajban ennél jobbat és unalmasabbat. Szó szerint nem történik benne semmi. Moreau, a „főhős” egy mellékszereplő. De nemcsak a történetben vagy a történelemben mellékszereplő, hanem a saját életében is. Mint mi mindannyian. Moreau egy bánatán kérődző senki, egy határtalan mulya. Mint mi, modern emberek mindannyian. Flaubert-től Cioranig nyílegyenes út vezet, nem véletlenül mondta a párizsi román, hogy aki még soha nem látott hajnali ötkor bordélyt, az elképzelni sem tudja, miféle unalom felé halad bolygónk. Persze, ezt úgy fél évszázada mondta, azóta már megérkeztünk ebbe a világvégi unalomba. Homérosztól Balzacig az irodalom bátor hősökről szólt meg gigantikus gonoszokról, perzselő izgalomról, hajmeresztő kalandokról, háborúról és békéről, büszkeségről és balítéletről, ármányról és szerelemről, bűnről és bűnhődésről, párbajokról és csatákról, drámai sorsokról, tragikus halálokról, könnyfakasztó önfeláldozásokról, drámai döntésekről, bravúros győzelmekről és heroikus elbukásokról. Flaubert-nél azonban szó sincs ilyesmiről. Moreau-t és a történetet egyszerre falja fel a kisszerűség, a félelem, és legfőképpen az unalom. Az Érzelmek iskolája olyan unalmas, hogy olvasása közben az olvasót is megrágja az unalom. Az ember szinte reszket ennyi realizmustól: mert rájön, de hiszen az ő élete is éppen ilyen.

Az embernek nincs hatalma a saját élete felett, nem szabad akaratunk irányítja létünket, nem vagyunk döntéshelyzetben, az életünk csak úgy megtörténik velünk, s mire észbe kapunk, már el is telt. Erre a végtelen unalomra azóta a kapitalizmus legkomolyabb iparágai épültek: szórakoztatóipar, tömegkommunikáció, vendéglátóipar, szexipar, turizmus, kábítószer-kereskedelem és még sorolhatnám. Ők az unaloműzők. Az unaloműzés több száz éve a legjobb üzlet. Gondolj bele, drága Marion, ha mi, úgynevezett modern emberek nem unatkoznánk, akkor nem kellene tévé, facebook, alkohol, shoppingolás, Hollywood, bulvársajtó, gasztronómia, hobbi, kötés-horgolás, horgászat, barkácsolás, bélyeggyűjtés, nyaralás… Vagyis nem kellene a létfelejtés. Ami a világon a legnagyobb biznisz. Mai életünkben egyértelműen az unalom a legfontosabb tényező. Valójában ettől félünk a legjobban, nem a betegségtől, nem a magánytól, nem a fájdalomtól, nem a haláltól, nem a pokoltól. Flaubert a Szent Unalom uralkodását írta meg az Érzelmek iskolájában, először nem is tudtak ezzel a regénnyel mit kezdeni, se az olvasók, se a kritikusok. De aztán lassan megértették, mit akart ez a furcsa, harcsabajszú, köpcös, borzas, bogaras kis roueni fickó! Azóta is a Szent Unalom ül az élet és az irodalom trónján is. Flaubert óta ugyanis komoly író csakis unalmas lehet. Aki nem unalmas: nem komoly! Aki nem unalmas, azt könnyen az „unaloműzők” közé sorolhatják. Pedig az irodalom maga is éppen a demokratikus unalomnak köszönhette, hogy néhány szépelgő gazdag játékszeréből tömeges iparcikké vált!

Nem unalmas, amit mondok, Chérie?

Marion éppen füves cigit teker magának a fotelben ülve.

– Csak egy kicsit – ásít Marion, aki igazából már régen nem figyel arra, amit Jean-Paul mond. Az évek alatt megszokta, hogy a férfi dugás után szeret végtelenítve szónokolni. Talán otthon nem hagyják beszélni. Hát itt jól kidumálja magát, és csak azután megy haza. Semmi gond, a szónoklat benne van az árban. – De ne zavartasd magad, amore mio, amúgy is hetek óta unatkozom. Csak bámulom a tévét, alszom, pizzát zabálok, iszok. Azt hiszem, újra komolyabban drogozni fogok. Nem bírom elviselni ezt a kurva unalmat. Legyen már vége! Megöl az unalom!

Jean-Paul felhajt még egy grappát, aztán Marion főz neki egy ristrettót. Végül a férfi felöltözik, és elbúcsúzik Mariontól. Megígéri neki, hogy három hét múlva – ha pestises zombik fekszenek keresztbe a Szent Mihály útján, akkor is – újra jön, a szokásos időben. Mikor a pénzt – szokás szerint – a konyhaasztalon akarja felejteni, M arra kéri, ezúttal inkább utalja át online az összeget. 

– Momentán nem tudok mit kezdeni a kápéval, drágám, mindent telefonon rendelek, kártyával fizetek. Meg nagyanyámnak is neten kell utalnom a pénzt Nápolyba.

Jean-Paul hazafelé még beugrik vásárolni. Felveszi a maszkját, és a szupermarketben vásárol tíz kiló lisztet és hat üveg chilei rosét. Aztán a kasszáig mindenfélét bedobál a kosarába, ami csak útjába esik: rágót, zacskós croissant-t, sört, vajat, kólát, sajtot, pástétomot, csokit. Meg még egy csomó mindent. Ugyan mindegyikből van otthon bőven, de hát ki tudja, meddig tart még ez a karantén. 

Szinte vidáman érkezik haza.

Juliette éppen akkor teszi vissza a fiókba a vibrátorát, mikor nyílik a bejárati ajtó. Öt perc múlva már tálalja is a boeuf bourguignont. Hét óra van, a Saint-Étienne-du-Mont templom tornyában megszólal a harang. Kakukkfű és fokhagyma illata járja be az étkezőt. Jean-Paul, mikor leül az asztalhoz, kis híján felsikít, annyira fáj az ánusza. De az utolsó pillanatban ügyesen elnyeli a fájdalmas üvöltést. 

– Mindent kaptál, édes? – kérdezi barátságosan mosolyogva Juliette. Szinte ragyog. Olyan szép, mintha egy Roger Vadim-filmből lépett volna elő.

– Ahogy mondod. Mindent – jelenti ki Jean-Paul boldogan. – Majd vacsora után mindent szépen elpakolok.

– Köszönöm, Jean-Paul. Te mindenre gondolsz. Mi lenne velünk nélküled?

Louis és Sophie egyik kezükben a villájukat tartják, másikban a telefonjukat. Lehet, hogy egymással csetelnek. Ha valaki megkérdezné tőlük, mit esznek éppen, vattacukrot vagy marhahúst, biztosan nem tudnának felelni. Szegény szerencsétlenek, gondolja az apjuk. Még alig élnek, még ott van a tojáshéj a fenekükön, de már szinte teljesen felfalta a lelküket az unalom. De Jean-Paul ma este olyan boldog, hogy a kedvét még a saját gyerekei sem tudják elrontani.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)