Sziasztok, lányok

A kötelező maszkviselésben az a jó, hogy nem kell gyantáznom a bajszomat, röhög teli szájjal Dodó, amikor én is belépek végre a lánybúcsúmba. A videokonferencia jelszavát már fél órája számoltam, egy több ismeretlenes egyenletet kellett megoldanom hozzá. Vidáman köszöntenek, épp kérdezném, mi újság, amikor Linka mindenkit lenémít, beleértve engem is. Döbbenten nézzük, de ő ezzel mit sem törődve felvezeti az első feladatot.

Mindannyian beállítanak egy háttérképet maguk mögött, és ki kell találnom, hogy hol készült. Dodó már be is rakja, és kalimpál, hogy Linka adjon már hangot neki. Amikor szóhoz jut, közli, hogy Linka azonnal vonja vissza a némítást, aki értetlenkedve, de megteszi. A fotón 14 évesek vagyunk, a gólyatáborban, a reálos osztályban rajtunk kívül csak egy lány volt, de őt nem bírtuk megkedvelni. Pontosabban nem akartuk; kellett valaki, akihez képest meghatározzuk magunkat. Jaj, ez az az este, amikor összeverekedtünk? – kérdezem boldogan Dodót. Az első napokban utáltuk egymást, mert elterjesztette rólam, hogy protekcióval kerültem be. Később persze kiderült, hogy ő került be úgy.

A következő képet Zsófi teszi be. Most veszem észre, hogy

Ennyi előnye van annak, hogy nem lesz a vírus miatt lagzi; legalább nem kell attól tartanom, hogy Zsófi sokkal szebb lesz, mint én. A képe nagyon kedves, afrofonásban a hajunk, Csopakon a strandon fekszünk. Akkor jöttem rá, hogy vele nem versenyezhetek. Korábban mindig azt gondoltam, a körülmények miatt olyan szép. Hogy biztos a ruhái teszik, hogy biztos a hosszú, dús, szőke haja miatt, hogy biztos mindig éppen úgy vetül rá a fény. De amikor Csopakon befontuk egymás haját, és a fűben egymás mellett feküdve csináltunk egy képet magunkról, és én ott feküdve azt éreztem, hogy most ugyanolyanok vagyunk, akkor a képet hetekkel később előhívatva kellett rájönnöm, hogy nem. Bárcsak megint ott feküdhetnénk, mondom nekik, érzem a naptej illatát, hallom, ahogy susog a szél, jó lenne csak úgy együtt lenni. Kicsit elhallgatunk. Na, nem mintha karantén előtt annyit találkoztunk volna, veri szét a pillanatot Linka, és a kamerához emeli a poharát, mi is így teszünk, és egy nagyot kortyolunk. Jöjjön a következő feladat, dirigálja.

Sári vezeti fel a kvízt, ott ül az ölében Misu, a kisebbik fia. Ne haragudjatok, csak most épp nagyon anyás. Kedvesen, de határozottan, háttérben maradva, de mégis személyesen vezeti fel a kérdéseket. Sárit egészen az elmúlt évekig lekezeltem, ő volt számomra a középszer, a kiszámítható, stabil, seszínű és seízű ember, akivel sose vesztem össze igazán. Aki tizennégy éves korunk óta ugyanúgy néz ki. De most, harminc körül olyan irigylésre méltónak tűnt, mintha az erényei ebben a harmincas korban váltak volna igazán szembetűnővé. Amivel a gimnáziumban nem tűnt ki, azzal most szépen, csendben a szélső pályán beért, és talán a legboldogabb lett közülünk. 

Pontosan mikor ismerted meg Pistit, kérdezi Sári,

pontosan mikoj ismejted meg Pisit,

ismétli Misu, a többiekből kitör a nevetés. Mosolygok, de kicsit zavar a gyerek. Mostanában mindig mindenhol ott vannak. Gügyögéssé degradálva az együttléteket, megakadályozva, hogy tényleg arról beszélhessünk, hogy vagyunk; két kakis pelus között nincs helye a filozófiának. És a kérdés is fejbe vág. 2013 volt, június vége, huszon… nem is tudom. De Zsófi talán jobban emlékszik, mondom, megbicsaklik a hangom. Baj van? – kérdezi Sári. – Hát, kicsit rosszul érint ez – mondom –, de ennél pontosabban nem tudom nekik megmagyarázni. Zavar is, hogy magyaráznom kellene. Zsófi kíváncsian, kissé mintha bocsánatkérően nézne, nem is tudom, engem néz-e, de olyan érzésem van, hogy igen, hogy nekem próbálja a képernyőn keresztül üzenni, hogy ne haragudj. Ne haragudj, de tulajdonképpen te nyertél. Pisti sokáig ostromolta Zsófit, hiába, Zsófi nem tudta közel engedni magához. Aztán valamelyik kocsmázásnál Pistivel kettesben maradtunk, mindenki elszivárgott. Akkor röhögtem először életemben úgy, hogy az orromon folyt ki a sör. Aztán együtt jártunk futni, moziba, fürdőzni. Nem volt közöttünk semmi, de azt a semmit el kellett rejtenünk a lányok elől. Különösen Zsófi elől. Ez a titokzatosság egyre távolabb lökött tőlük. Aztán amikor Pisti először megcsókolt a Normafánál, egy hosszú túra után, akkor tudtuk, hogy felesleges tagadnunk. A lányok persze örömmel, de tettetett örömmel fogadták, hogy Fanni végre szerelmes a sok-sok bénázás után. De látszott az örömükben valami mesterkéltség és valami megbántottság, leginkább az bántotta őket, hogy ebből az egészből kihagytam őket. Zsófi öröme volt egyedül őszinte, boldog volt, hogy két számára fontos ember egymásra talált.

– Na, Nóri, szerintem jöhet a te feladatod – veszi vissza az irányítást Linka a kvíz után. Nóri? Basszus, Nóri is itt van. Alig tűnt fel. Az elmúlt években amúgy is úgy elszürkült, mintha szép lassan kiradírozná magát a világból. – Készültem egy kis testrészfelismeréssel – mondja kásás hangon. – Nóri, te részeg vagy? – kérdezi feltörő röhögéssel Dodó. – Ne-ne-nem, dehogy – mondja Nóri, és beletúr az előtte heverő papírlapokba. Fel se tűnt, hogy amíg mentek a feladatok, addig ő benyakalta az előtte álló vodkásüveg felét. Olyan ez, mint az a kosárlabdás kísérlet, amikor számolnod kell a passzok számát, és annyira koncentrálsz arra, hogy merre megy a labda, hogy észre sem veszed, hogy elment egy gorillának öltözött figura a játékosok között. Az elmúlt években annyira figyeltünk a látványos és hangos hírekre – esküvők, gyerekek, nagy szakítások, új munkahelyek – hogy észre se vettük, hogy Nóri összeomlóban van. Igazából észrevettük, de csak azt, ami fárasztó vagy bántó az állapotában. Hogy olyan passzív, hogy olyan lehangoló, hogy nem jó vele lenni. Néhány elvetélt kísérlettől eltekintve inkább úgy tettünk, mintha egy ideiglenes rosszkedv lenne, hogy ne kelljen a saját felelősségünket mérlegelnünk. – Na, figyelj, Fancsikó, mutatok neked testrészeket – mondja háromszor beleakadva a mondatba. – Melyik a Pis-ti-jé? – hajol közel a kamerához. Tulajdonképpen szórakoztató, és jó látni, hogy végre megint úgy bohóckodik, mint régen. Nóri közülünk a legokosabb – és Dodó a legbutább, de ez utóbbit sose mondta ki senki. Nóri volt a zseni, akitől korszakalkotót várunk, hogy a fényében sütkérezhessünk. De Nóri a csodagyerekség után az ígéretes fiatal tehetség státuszt is kezdte kinőni, és lassan megalázó lett feltételes módban vagy jövő időben gondolni a sikereire. Felemel egy papírlapot maga előtt, három fület láthatunk, a lánybúcsúk legtipikusabb feladata ez, de azért jólesik, hogy készültek. Miután Pisti könyökét is eltalálom, jön a következő lap.

De Nóri? Te most tényleg az izéjüket mutatod?

– kérdezzük kórusban. A gimis lánybarátságok velejárója, hogy egymás előtt harmincévesen sem tudjuk kimondani a férfi nemiszerv bármelyik felnőttes változatát. Nóri felröhög, rég láttam ilyen vidámnak, ez a nagylábujjuk, ti hülyék! Kitör belőlünk a nevetés, de mintha egy öblös férfihang is behallatszódna. – Mi volt ez? – mordul Linka. Dodó a laptopja mögé mutat, bocsi, csak Dénes. – Dénes? – kérdezzük megint kórusban. – Kértem, hogy maradjon csendben, és ne zavarjon. – De Dodó, ezt hogy gondolod?

minden mindenkié és minden mindenkire tartozik. Persze ő tudott a legjobban megbántódni, ha valaki az ő határait nem tartotta.

– Azonnal menj át egy másik szobába – utasítja Linka.

– Nem megyek. Nem tudok. Ha nem emlékeznétek, egy garzonban lakunk.

– Figyelj, Linka, nem gáz, próbálom oldani a feszültséget.

– Keress egy másik helyet! – mondja Linka, és kirakja Dodót a beszélgetésből.

Mi megszeppenve nézünk, eddig, a való életben sose tudott Linka akarata ennyire érvényesülni. Megborzongtat a lehetőség, hogy csak úgy kirakhatunk, likvidálhatunk embereket. És megdöbbent, hogy Linka ennyire nem tudja kezelni a helyzetet. A karantén mintha mindent felnagyított volna közöttünk, mintha karikatúrái lennénk önmagunknak. Ez a mi első sokkunk. Az első csorba a szabadságunkon. Amikor a szabadság hiánya nem csupán elvont fogalomként jelenik meg, hanem bezárt lakásajtók formájában. És persze jól vagyunk, de mégis tűréshatárunk szélén.

Dodó pár perc múlva visszatér, befeküdt a kádba, örüljünk. De ekkor megint öten maradunk, eltűnik egy ablak. Gyorsan végigveszem, ki hiányozhat. Aki utoljára jut eszembe: Nóri. Először mérgesek leszünk rá, ennyire nem fontos neki az egész. Linka méltatlankodik, hogy velem hogy teheti ezt Nóri, holott tudom, hogy saját magát érzi sértve, hiszen az általa szervezett lánybúcsút hagyta ott csak úgy. Zsófi és Sári kezdenek el egyedül aggódni érte. Nem nézett ki jól, mondják. De hát rég láttam ilyen viccesnek, próbálok optimista lenni. Ez volt a legjobb és legidegesítőbb védekező mechanizmusom: biztos nem a legrosszabb történik. Zsófi hívogatja telefonon, semmi. Nem érjük el. Tíz perc után visszatér, fehérebb, mint előtte. – Bocsi, lányok, mondja kókadtan, nagyon szarul vagyok… ki kellett mennem. Dodó felröhög, örülj Fanni, volt rókamóka a lánybúcsúdon, az tök menő! Mosolygok, hogy Dodó ne sértődjön meg megint.

Nóri, a karantén miatt?

Próbálom valahogy feloldani a szorongását: van egy eleje és vége a bajnak, van oka. Ilyenkor annyira felszínesnek érzem magam. – A karantén, hát hogyne – válaszolja, hosszú-részeg szótagokkal. – Mert persze a karantén. Aztán minden rendben lesz. De tudjátok, mi van? U-tá-na sem vál-to-zik s-e-m-m-i. A végét már betűnként mondja. –Sőt! Még rosszabb lesz, ha-ha! Még ennél is rosszabb! Mert az élet most megállt, de az idő az megy. Rohadtul megy. Rácsap az asztalra és belebámul a kamerába.

Még csinálunk egy szelfit, jelenti ki Linka, érzi, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még így együtt vagyunk, és amikor még irányíthat minket. Megnyomja a pillanatkép gombot. A képernyőfotót pásztázom: most látom magunkat ennyire egybe, kívülről és belülről egyszerre. Most látom Sárit a vállán alvó Misuval, Dodót a kádban, Nórit kiütve, Linkát, aki koncentrálva nézi a képernyőt, nehogy elrontson valamit, Zsófit, aki még ilyen kis igazolványképként is kiragyog közülünk, és magamat, aki nem tudja, bánja-e, hogy ez most megint nem róla szólt. Pillanatkép túltolt kontrasztokkal.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)