Nóra, Lili
19 °C
34 °C
Index - In English In English Eng

Apa nadrágja

apa nadragja
2020.06.27. 07:42

Index tárcák

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas - ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

A tetőn áll, vagyis fél lábbal a tetőn, a másik fél lábával nem is tudod, hol. A létrán talán, de lentről, a nappal szembenézve olyan, mintha valahol elveszne az a láb egy fénysugárban, mintha a fényben állna.

A kéményt rakja fel. Téglák a ház tövében, kötelek, a padláson egy gerendára csiga rögzítve. Néha lejön, bepakolja a téglákat egy kiszuperált talicskába. A kötél megfeszül, por száll le róla.

Erős. Hatalmas és erős. Izmok feszülnek meg a felkarján és az alkarján, amint a téglákat emeli. A hátán, a combján, ahogy a téglákat húzza a magasba. Sose leszel ilyen izmos, gondolod, a focipálya jut eszedbe, meg a tesiórák, futás a vár körül, kudarcok izzó emlékei.

Amikor lent van, látod, mennyire izzad. Félmeztelen, a hátán verejtékcsíkok. Az arca vörös, olyan vörös, mint a tégla. A homlokán egy malterfolt, a széle nyirkos. Ritkás haja csomókban áll.

Még nem tudod, hogy annyi idősen, mint ő volt akkor, épp ilyen ritkás lesz a hajad.

Még nem tudod, hogy annyi idősen, mint most vagy te, ő már nem él.

A tetőn áll. A téglák nyers, piros színéből torony emelkedik. Legyőzi a gravitációt, amiről nemrég azt olvastad, talán A világ és az emberben, hogy annak a törvénye mindenkire vonatkozik. A bűnözőkre is, kérdezted őt, nagyot nevetett, sárga fogak villantak a szájában,

mindenkire

– válaszolta. És ő most mégis legyőzi.

Feléd int. A garázs mellett gombfocizol a betonon. A spanyol válogatott az, mióta vágytál rá. A kapuban Arconada, a védelemben Camacho, de benne van Goikoetxea is, akit ilyen névvel nem lehet nem szeretni. Sosem adod ki a kezedből, azt mondtad. Kiabál valamit, nem hallod. Újra int, a létrára mutat.

Ledobod Santillanát, pedig épp 11-est lőne a németek ellen. Odaszaladsz.

Mászni kell. Mászni kezdesz. Mászni rossz, a gravitáció törvénye legyőzhetetlen. Rendben, ő legyőzte, de egy családban nem lehetnek ketten is, akiknek ez sikerül. Vagy mégis? Együtt lehettek törvényszegők? Ez erőt ad, mászni kezdesz.

Mindjárt a felénél vagy. A nap sugarai most teljesen körberagyogják, elvakít, ha ránézel. Örökre így marad a szemedben.

Leguggol, hogy közelebb legyen, hogy halld, amit mond. A nadrágját kéri.

Van egy farmer rövidnadrágja, térdig érő. Vagyis több is van, de mindig azt az egyet hordja. Egy sima farmerből vágták le. A fogason van, a csempekályha mellett. Annak a kályhának épít új kéményt. Egyedül. Csak ő, a tégla és a malter. Meg a kőműves eszközök.

Az én apukám tanár. Az én apukám orvos. Alfahímharcok alsóban. A tiéd meg házakat tud építeni, hogy tudjanak a tanárok hol tanítani, meg az orvosok hol gyógyítani. Nem is kőműves. Csak ahhoz is ért. Szigetelést is csinált, csatornát is forrasztott, de villanyt is szerelt. Meg festett és tapétázott. Mindent meg tud csinálni. Mérnök is lett majdnem, meg technikus.

Van egy szerelőládája a fészerben, abban hordja a tudást. Meg a farmer rövidnadrágban. Ha nehéz munkát csinál, mindig abban van.

Szaladsz a nadrágért, miután óvatosan lemásztál. A ház sarkánál, ahogy befordulsz, a rozsdás lábkaparón átesel, már megint. Kicsit vérzik, sziszegsz, nem számít, sietned kell. Kell a nadrág, abban burkolt, abban festett, az a munkásruhája. Van a zsebében zsineg és bicska és fémpénz, mindenféle dolgok csörögnek benne és dudorodnak ki belőle. Meg van benne gyufa és gyújtó és cigi, Kossuth, narancssárga kis papírcsomag, jó büdös, szűrőtlen, ahogy ő mondja, talpas. Akkor még nem tudod, hogy van szűrös is. De hogy az is büdös. És hogy mindegy is.

Nem cigizik. Évek óta nem. Ami nála van, a nadrágjában, az az utolsó doboz. A kísértés.

Akkor vagy erős, ha bármikor mersz és tudsz gyenge lenni

– mondja egyszer neked, és megsimogatja a fejed. Ezt nem érted, a Kosztyu Laci simán csak mindig erős, egyszer már egy hetedikessel is összeverekedett, a menzán kanalakat hajlít el, és sosem mer vagy tud gyenge lenni.

Még nem tudod, hogy Kosztyu Lacit 23 évesen elviszi a szíve, annyi szteroidot tol magába addigra.

A nadrág nehéz. Leakasztod, de két kézzel kell fogni. Mintha nem csak a ruha anyaga lenne, amit cipelned kell. Egy rövidnadrág, még ha térdnadrág is, még ha ennyi minden is van a zsebében, nem lehet ilyen nehéz. Biztos benne van az a sok tudás is, amik a munkához kellenek, okoskodod ki.

A házat megkerülöd. A kéményt már oldalról is látod. Ő építette. Emelkedett felfelé vele, fittyet hányva a gravitációra, amit pedig senki nem tud legyőzni, ő maga mondta. Ahogy a kémény nőtt, úgy lett ő is egyre hatalmasabb a szemedben.

Kikerülöd a szürke malteros ládát, átnyargalsz a szürke cementporon, keringve száll. A létrához lépsz, a felkavart cementportól köhögsz. Lihegsz, apa nadrágja nehéz, nagy, ormótlannak tűnik.

Ha felnőtt leszel, neked is lesz ilyen nadrágod. Belenősz, ez lesz a te nadrágod.

Elképzeled, mint ahogy az öreg király a fele királyságát, aztán meg az egészet, odaadja a legkisebb királyfinak, mert az legyőzte a sárkányt, elhozta az aranyalmát, legyőzte a gonosz boszorkát, úgy adja oda neked a nadrágját. A nagyszobában, a csempekályha előtt, egy téli estén. Kinn havazik, de benn jó meleg lesz, ő a fotelben ül, előtte a Népsport és a pasztőrözött Kőbányai, nem tudod, mi az, hogy pasztőrözött, de akkor már majd tudni fogod. Ő már idős lesz, a ritkás haja megőszül, a szemöldöke is, a fogai egész sárgák lesznek, aranyból és a kávétól. Te ott állsz, vagy térdre rogysz, mint a lovagok, mert már felnőtt vagy, és ha állnál, akkor túlságosan fölé magasodnál, ami illetlenség, térdre rogysz, és akkor ő átnyújtja azt a nadrágot, te meg felveszed, és pontosan passzol, mintha rád öntötték volna. Már nem is nehéz, nem is ormótlan, a te nadrágod lett az ő nadrágja, vagyis lesz majd ebben az elképzelt jövőben.

De a jelenben még nagy, nehéz és ormótlan. Mászol fel a létrán, a szádban cipeled, mint kutya a kölykét. Köhögnöd kell, megállsz, egy kézzel kapaszkodsz. Mintha ég és föld között lebegnél, persze nem lebegsz, állsz stabilan, már amennyire egy létrán a semmiben, egy kézzel kapaszkodva, stabilan lehet állni.

Ő is köhög, leguggol, a padlás gerendáiba kapaszkodik. A vakolókanalat és a spaklit ledobja maga mellé. Egy zsinór lóg a kéményen, a szél belekap, meglóbálja, enyhíti a már júniusban égető napot. Barna a bőre, az arca is barna, amikor nem vörös a megerőltetéstől. 

Még nem tudod, hogy a tiéd a hazugságtól lesz majd mindig vörös, mintha lázrózsák lennének, és érezni is fogod a lángolását.

Köhög, zihál. Köhögsz, zihálsz. Az asztmapipád nincs nálad. A köhögéstől a létra hullámzik. Elejted a nadrágját. Nem zuhan nagyot, még csak pár fokot léptél fel, sokkal kevesebbet, mint hitted. Elindulnál lefelé, de a köhögés görcsbe fogja az ujjaidat, nem engeded el a létrát, nem mersz lépni semerre, lila és zöld karikák körülötted, szédülsz, sírni kezdesz a rémülettől. Elképzeled, hogy le fogsz zuhanni, egy kézzel, görcsösen a létrába kapaszkodva kalimpálsz majd, míg egy kéz oda nem nyúl, és meg nem ment.

Egy kéz odanyúl és megment. Ő áll létrán, nem tudod, hogy csinálja, fölötted van, de kicsavart testtel mégis le tud nyúlni érted. Megfogja a kezed. Megfogod a kezét. Izzadt a tenyere is. Izmos a tenyere is. Felhúz, mintha egy adag tégla lennél, ő meg a kötél a csigán, felemel, magához szorít. Köhög. Sírsz, köhögsz. 

Lenn vagytok. A nadrágjából előveszi az asztmapipát. Befújod magad. Csodálkozol, neki hogyhogy ilyenje is van a mindentudó nadrágjában.

Egy ideje sokat köhögök. Kivizsgálnak, addig is vettem egy ilyet

– mondja. Most nem mosolyog, csak magához ölel. Magadhoz öleled.

Már rég nem cigizik. Ül, szagolgatja a meggyújtatlan szálat, kettétöri.

Még nem tudod, hogy miért tette le a cigit.

A hősöd. Ott ül, beszívja a a kettétört cigi illatát. Köhög, a szeme is izzad.

Sírsz?

– kérdezed.

A könnynek az a dolga, hogy kitisztítsa a szemet, most épp a cementtől és a portól

– feleli. Meg marhulni kezd, hogy reméli, ki is tisztítja, különben a cement malterrá változik a szemében, és ő lesz a Félelmetes Malterember, hallod, hogy így, nagybetűvel mondja a szavakat. Nevetsz, nevet. A szeme továbbra is csillog.

Még nem tudod, hogy félév múlva már nem fog élni.

Amikor a kórházban látod, utoljára, a nadrágja a kezében, feléd nyújtja, a kezén petyhüdt a bőr, az izmainak már nyoma sincs. Fekszik az ágyon, csövek lógnak ki belőle. Az orvos vigasztalóan néz rád, hogy minden rendben, ezek az utolsó kezelések, és hamarosan megszűnik minden fájdalma. Még nem érted, ez mit jelent. Az orvos arcára nem ülnek ki a hazugság lángrózsái.

A nadrág azóta is a tiéd. Magasabb vagy, mint ő volt. Izmos is, nagyjából, mint ő, bár nem tudsz házat építeni, villanyt szerelni, kéményt felrakni. Gravitációt legyőzni. A természeti törvények legyőzhetetlenek. Néha megpróbálod felvenni azt a nadrágot. De hiába, apa nadrágja továbbra is nagy és ormótlan és nehéz. Sose fogsz belenőni.