A század

Hálásak lehetünk a szüleinknek, paradicsomi körülményeket teremtettek nekünk gyerekkorunkban. Cserébe egyet vártak el: tanuljunk. Semmi más dolgotok nincs, mint tanulni, mondogatta apa. Minden rendben lesz, simogatta meg a buksinkat anya, nektek csak a tanulásra kell koncentrálnotok. Csak? – néztünk össze kérdőn. És az indiánok? A gótok? A folyton a Birodalom határain ólálkodó ellen? Azok smafu?

Sokszor elképzeltem, hogy a városszéli vasútállomás peronján ülök, nyikorgó hintaszék, döngicsélő legyek, cowboykalapom alól gyanakvón pillantgatok Békéscsaba felé, onnan érkezik a 13.12-es vicinális. Leszámolás készül, a gyufát flegmán megskiccelem a csizma sarkán, föllobban a láng. Rágyújtok, nincs bennem félelem.

Volt egyszer egy Békés megye, röhög fel Japport, és közli az ukázt:

hagyjuk a westernt, rómásat játszunk.

Megválasztja magát Caesarnak, majd Patiszonra bök, te leszel Pompeius. Tesóm és én a testőrgárdát alkotjuk, Palika, Tamáska: gladiátorok. Mindkettő görbe, mint a kérdőjel, ráadásul szemüvegesek is, de Rómáért mindent! Japport kézügyessége irigylésre méltó, ha a fociról golfra váltunk, ütőt fabrikál magának, pillanatok alatt szétkapja a keróját, gumit cserél, küllőt rozsdátlanít – rátermett. Most igazi harci sisakot varázsol elő a garázsból, alufóliaborítással, taréjjal, tógának meg ott a lepedő, az mindenkinek van. A rómázás elég jó, átfésüljük a házsor előtti kiserdőt, sehol egy betolakodó, itt fogunk élni. A diófa alatt verjük föl a császári rezidenciát, zsákok, plédek, létrák, pedig már én is tanultam, hogy Caesar nem volt császár.

Középkorozni is vagány lenne, tesóm kifundál mindent, a kiszáradt szilvafánál élhetnének a jobbágyok – Palika, Tamáska lesüti a szemét –, van egy pici tisztás, ott fognak gyakorlatozni a lovagok, a kiserdő szívében pedig a templom áll majd. Lehurrogják, Patiszon a hangadó, ő legszívesebben nindzsa lenne. Japport jóváhagyja, és szerintem se rossz ötlet. Mindannyian feketébe bújunk, Patiszon a kivétel, ő fehér nindzsa. Elszántan vigyázzuk a birtokot, de túlságosan nagy a nyugalom, álmosan telik a vakáció. Egyszer keresztülnyargal a tisztáson egy nyúl, aztán fácánkakas csörgése veri fel a csendet, de az efféle rendbontás nem mondható megszokottnak minálunk, a kiserdő végénél már a lakótelep kezdődik, plusz amióta vendégmunkások költöztek a közeli tanyákra, érezhetően nagyobb a nyüzsgés. Szépek a nyári esték, néha kint alszunk. Minden nindzsának külön sátra van, ez a nindzsa-életforma sajátossága, aszkézis, keménység, fegyelem. A szüleink nem mindig a jó oldalon állnak, az egyik éjjel rajtunk ütnek, megalázó módon kizavarják sátraikból és hazaparancsolják a félálomban kóválygó nindzsákat. A jó nindzsa az elesettek gyámolítója, Palika azonban elkövet egy hibát: ráijeszt egy lakótelepi kisfiúra, aki sírva elszalad. Tamáska szerint a szokatlan jelmez lehet az oka, Japport szerint meg nem hadonászunk késsel. Tudnunk kell, ki barát, ki ellenség.

A labancok egyértelműen az utóbbiak. Japport – Rákóczi-kucsmában – kivezényel bennünket a házsor előtti gyepre. Fölsorakozunk: Patiszon a fejedelmi segéd, tesóm és én, mint kapitányok, végül a talpas derékhad: Palika, Tamáska. Az egész század. De kik a labancok? Mindannyian tudjuk, hogy nem jó ujjat húzni a lakótelepiekkel, amúgy is csak a foci érdekli őket, abban viszont sajnos verhetetlenek, a legutóbbi barátságos meccsünk is balhéba torkollott, az egyik langaléta srác torkon ragadta Patiszont, és csak Japport közbelépésére – béke van, béke van – csillapodtak le a kedélyek. Apa vacsoránál arról mesél, hogy a Szeretve mind a vérpadig volt a kedvenc regénye, ugyanerről szól. Nincs idő olvasni, Palika, Tamáska jelenti, hogy idegenek ólálkodnak a környéken, földúlva találták a fejedelmi lakhelyet. Legközelebb Patiszon az őrszem, bevackolja magát a diófa két ága közé, de a hullócsillagokon kívül egyebet nem lát.

A második világháború még jobb, télen is folytatódik. Patiszon megfogalmazza ugyan az ellenérzéseit, de Japport gyorsan jobb belátásra téríti. Meg kell védeni a hazánkat. Iskola után vattakabátba bújunk, és irány a front. Kutyák ugatását hozza a rossz februári szél, összerezzenünk. Patiszon lemorzsolódik, nem kár érte, különben is már legalább háromszor életét vesztette. Fogytán az élelem, a húgy megfagy a levegőben. Tesóm a bunker sarkában vacog, Japport szemébe húzott sisakja alól fürkészi a távolt. Varjak húznak el a lakótelepi panelházak között, köd van, hóesés.

Szerda délután történik. Borostás madárijesztő esik be a főhadiszállásra. A frászt hozza ránk, soha nem láttuk még erre. Koszos tányérsapka, fityegő váll-lap, csuromvíz egyenruha. A diófa hideg törzsébe fogódzik, zihál, nem érteni tisztán, mit mond. Egyáltalán nem érteni, Japport fenyegetőn előrébb lép, de akkor már ugrok, mert a társaságban egyedül én tanulok németül, pont aznap kaptam ötöst a mellékmondati szórendre. De cserben hagy a tudásom, semmire nem megyek az elmélettel. Annyit tudok kivenni, hogy Paulusnak hívják, és hogy azonnal meneküljünk – a többi összevisszaság, káosz. Jönnek az oroszok. Gyökeret ereszt a lábam.

Mire föleszmélünk, már nincs sehol. Gyorsan halkul a hó ropogása. Nem mondom ki hangosan, de abban bízom, hogy soha többé nem lesz dolgunk egymással.

Palika, Tamáska szája sírásra görbül.

– Ki volt ez? – lép közelebb tesóm.

– Friedrich von Paulus – röhög fel Japport, de érezni rajta, hogy fél.

Néhány éve egy akasztott ember himbálózott a cseresznyefán. Anyáék szerint hajléktalan volt, lehetett látni, ahogy esténként a lakótelep kukáit túrja, néha az utcánkba is betévedt.

– Na, jó, ebből nekem elég – morog tesóm.

– Nem lehet, hogy mégis Paulus volt? – fordulok hátra, de már Japport is szedelőzködik.

Sötétedik. A házsor felől felharsan a hívószó: Palika, Tamáska! Vonulunk haza mi is, tesóm és én. Összekoccan a fogunk, fagypont alatt a hőmérséklet. Odahaza forró fürdő, vacsora. Ázik a müzli a tejben.

Harmadnapra megjelentek az oroszok. És azután egy kicsit kedvezőtlenebbre fordultak a körülmények.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)