Odaérni

„Vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra nincs is igazi ösvény.” – Thomas Mann

Aznap már egyszer eltévedtem az épület alagsorában, ezért most magamra erőltetek egy kis önbizalmat, úgy csinálok, mintha tudnám, hogy hova megyek, mintha valami fontos dolgom lenne. Nem vagyok én olyan kutyaütő, hogy segítséget kérjek, ugye. A szokásosnál kicsit jobban kihúzom magam, megigazítom a frufrumat és megyek előre, semmi sem számít. Az első két ember, akivel találkozom, nem is állít meg, és mivel baromi magabiztosan rájuk köszönök, valószínűleg azt hiszik, hogy ott is dolgozom. A harmadik ember viszont egy fehér köpenyes, amúgy elég jóképű férfi, már kissé gyanakodva köszön vissza, de még mindig nem állít meg. Kopog a cipőm a márványpadlón. Valójában fogalmam sincs, hogy márvány-e egyáltalán, lehet, hogy csak valami béna műkő, de a hozzám hasonlókat így is lenyűgözi.

A második kanyarnál végül kiérek az épületből. Jobb kéz felől vagy ötven fehérre festett, egészen gagyinak és kényelmetlennek tűnő kerekesszék van, mind szépen felszámozva. A szemem előtt kényszerzubbonyos alakok jelennek meg, akiket bevágnak ezekbe a székekbe, hogy könnyen és gyorsan érjenek oda a fél tizenkettes lobotómiára, aztán pedig próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy ha én majd egyszer kerekesszékbe kerülök, akkor hótziher, hogy kis piros lángokat fogok festetni az alvázra a kerekek mellé, mint egy igazi vad motoros. 

Ahogy látom, hogy a kórház udvarának túlfelén egy kék mackónadrágos fickó közeledik, hirtelen megfordulok és visszatérek oda, ahol az előbb azt sem tudtam, hol vagyok. Milyen szerencse, hogy már ismerem ezt a helyet, mégpedig pont erről, hogy itt egyszer már eltévedtem. De ugye, megint kihúzom magam, és magabiztos léptekkel megyek előre, már nem is figyelem, hogy merre haladok, csak nem akarok találkozni vagy akár csak köszönni sem a mackónadrágosnak. Elhaladok egy pult előtt, ahol nem ül senki, szerintem a többi eltévedt embert kergetik folyosóról folyosóra, vagy legalábbis ezzel nyugtatom magam, hogy nincs semmi baj, biztos más is eltéved a Kékgolyóban.

Már hallom magam mögött a lépteket, amikor egyszer csak kinyílik egy ajtó mellettem, de ez nem akármilyen nyikorgó faajtó, vagy holmi műanyag folyosóajtó! Nem, ez egy kibaszott arany-, tükrös, giccses lift ajtaja, még csilingel is valami a háttérben, bár lehet, hogy azt csak én hallom. Nem tudom, ki hívta a liftet, a lényeg az, hogy én bevágódom, ahogy korábban megbeszéltem magammal, csak magabiztosan. 

Megnyomok egy gombot, ami most éppen az egyes, az első emelet, mert bár megnyomhattam volna bármelyik másikat is, ha mégis kiderülne, hogy még mindig nem tudom, hol vagyok, akkor az elsőről még mindig egyszerűbb visszajutni a földszintre. Fontos, hogy mindig a földszinten legyünk, ne valahanyadik emeleten, onnan nehéz ugye lemászni, meg persze marha kínos fennakadni egy ereszen. 

Már éppen csukódna be az ajtó, amikor egy férfikéz megállítja. Hosszú fehér köpeny, jól fésült frizura, tiszta, látványosan szép bőr, pici borosta, persze nem olyan elhanyagolt bölcsészfiús, hanem olyan tudom-magamról-hogy-jól-áll borosta. Bűbájos mosollyal együtt sikerül kinyögni egy jó napotot, aztán pedig próbálok nem a gigantikus foltra gondolni a ballonkabátomon, ami a két héttel ezelőtti Nagy Gíroszzabálás csípős szószának mementója. Amúgy, ha bárki kérdezi, hogy mi az a folt, akkor rávágom, hogy vér, bazmeg! Hátha menőbbnek tűnök. Igazából soha senki nem fog rákérdezni. 

Feszengünk egy kicsit, mert ha éppen laza akar lenni az ember, akkor mindig feszeng inkább helyette, mert ugye az élet nem egyszerű, apám mindig azt mondja, hogy az aztán nem egyszerű. De ha, mondjuk, most az egyszer egyszerű lenne, akkor ez a szép borostás fiatal orvos megállítaná a liftet, és itt, ebben a gyönyörű szép aranyliftben szerelmet vallana, mármint persze úgy kellene mondanom, hogy MINIMUM szerelmet vallana, aztán szépen elmondaná, hogy ő Indiana Jones, csak most álcázza magát, én meg szabadkoznék, hogy hát igazán kedves, de hát én férjnél vagyok, csak ő most éppen dolgozik, meg én amúgy sem vagyok rákattanva az ostorokra, szóval örültem, hogy megismerkedtünk, és így tovább. 

Ehelyett csilingel egyet a lift, mert valljuk be, ez az egyszerű igazából. A biztonság kedvéért ránézek a borostásra, hogy ugye ő is hallja a csilingelést, hát tessék, szálljon ki. Aggasztó másodpercek telnek el addig, amíg rájövök, hogy basszus, én nyomtam meg az első emeletet, nekem kellene kiszállnom most. 

Nem azért megyek jobbra, mert jobb oldalon bármilyen nyíl vagy felirat lenne, vagy mert tudnám, hogy mi van arra. Azért megyek jobbra, mert az oviban Rózsika néni azt mondta, hogy jobbra kell menni, ha nem tudjuk az utunk, mert a jobb mindig jobb, mint a bal.

Rózsika néni meg is mondta, hogy nem véletlenül hívjuk balsorsnak és balszerencsének a balsorsot és a balszerencsét, engem meg ez az érvelés olyan mérhetetlenül levett a lábamról, hogy azóta is jobbra megyek, ha nem tudom, mi van.

Na de Rózsika néni kurvára nem mondta, hogy ha jobbra megyünk, attól még az a folyosó folytatódhat csak balra, és vezethet egy nagy és ijesztő, árkádos hídszerű valamibe, aminek mindkét oldalán csak ablakok vannak. Sóhajok hídja. De rühellem, ha valaki sóhajtozik, pedig egy kórházban jobbára mást se csinálnak, csak sóhajtoznak, ráadásul itt mindkét oldalra fehérre festett padokat is tettek, hogy lehessen igazán bőszen sóhajtozni minden átkozott méteren. Annyira csillog minden ablak, annyira fényes a márványszerű padló, annyira fényes festékkel van minden lefestve, annyira csöndes minden, annyira nincs sehol senki, hogy csak állok a híd előtt és zihálok. Annyira egyedül vagyok, és ez annyira, de annyira fájdalmas, és nem szól senki, hogy ne menjek arra, vagy éppen azt, hogy menjek csak, nincs mitől félni.

Tudom, hogy nem szabad olyat leírni, hogy azt sem tudom, hogy meddig állok ott, pedig azok a nyomorult fehér padok, az egész szaros kórházi folyosó a tanúm rá, hogy ott valami akkor megszakadt, és csak álltam ott. És azt sem szabadna leírni, hogy „földbe gyökerezett lábakkal”, mert közhely, és Szabó tanár úr mindig azt mondta, hogy ne tegyek soha semmit idézőjelbe, mert azt csak a nácik csinálják, de akkor is így van. Érzem, hogy nehezebb a lábam, és azt kívánom, hogy bár itt helyben megszűnnék. Szűnjek meg én, ez a fojtó érzés belül, ez a kínkeserves menetelés a kórházban, ez az egész, amit az agyam művel velem, amikor pontosan tudom, hogy hova akarok menni, amikor

Ehelyett kikapcsol az agyam, és pánik helyett csak eltévedek, sírás helyett csak tekergek, megpróbálok úgy tenni, mintha hozzám, az én testemhez nem tartozna szellem, csak megyek előre, amerre a lábam visz, addig sem kell félnem, addig sem érek oda, addig sem vagyok gyenge és erőtlen. És ha nem érek oda, nem kell szembenézni sem. És így, ebben az érzésben, ami körülölel és rám borul, azt mondhatom, hogy nem miattam történik semmi sem, és nem tehetek semmit sem, és így maradhatok.

A távolban becsapódik egy ajtó, ugyan halkan jár valaki, de az üres folyosók visszhangozzák a lépteit, és én nem tudom eldönteni, hogy melyik irányból jön. Mozdulnék, de csak egy lépést sikerül tennem, azt sem igazán előre, csak az egyensúlyom próbálom megőrizni. Mögöttem megáll valaki, megérinti a vállam, és ahogy próbálom leolvasni az ajkairól a szavakat, rájövök, hogy valójában kicsit idegesít a borostája.

Hív, hogy menjek vele, átvezet a sóhajok hídján, amin át egy másik épületbe érünk. Felvisz a másodikra. Elmondja, hogy nagyon hasonlítok édesapámra, már a liftben is megismert, és ne aggódjak. Kedves, lágy, de mély hangja van, de én már nem figyelek arra, amit mond, csak megyek mellette egészen apám szobájáig.