Kevés vallásalapítónak jutott az a megtiszteltetés, hogy nézeteit a technikai haladás igazolja. Püthagorasznak ilyen szerencséje volt. Hiszen ha nem ismerjük a számokat, a számok közötti összefüggéseket, akkor nincsenek házaink, autóink, repülőgépeink...
De mit láttak Püthagorasz és követői a számokban? Vajon az ő misztikus számfogalmuk (az irracionális számokat például „csúnyának” tartották) összeegyeztethető-e a mi számfogalmunkkal?
Homályban tapogatózunk, ahogy a másik nagy iskolalapító, Orpheusz esetében is. De míg arra kevés esélyünk van, hogy megtudjuk, milyen dallamokkal bűvölte el Orpheusz a köveket és babonázta meg a holtakat, Püthagorasz után értékelhető tudományos eredmények maradtak. És természetesen legendák – nem is akármilyen legendák.
Püthagorasz egyszerre tudott több helyen lenni, egyik lába aranyból volt (meg is mutatta a híveinek), és könnyedén visszaemlékezett előző négy életére... Nem lehetett egy unalmas matektanár.
Ám miért láttak a görögök a nagy iskolaalapítókban vallásalapítókat, héroszokat vagy isteni lényeket? Püthagorasz „szektácskája” amúgy behálózta az egész Római Birodalmat, és egy időben komoly riválisa is volt a kereszténységnek.
De hol gyülekeztek ezek a ragyogó elmék? Hol tartották a szertartásaikat? Hol tanácskoztak a mathématicusok, a nagy beavatottak?
Rómában, a Vatikáni Palotához közel folyik a világ legnagyobb – valószínűleg a püthagoreusokhoz köthető – pogány bazilikájának a feltárása. Persze nem tudjuk, mi lehetett a templom eredeti neve. A föld alá süllyesztett csarnokot – jobb híján – Porta Maggiore-templomként emlegetjük.
Mi, kelet-közép-európaiak, akik annyit szenvedtünk különféle elitcsoportok társadalmi kísérleteitől és az ezeket követő, menetrendszerűen visszatérő múltba révedésektől, többnyire gyanakszunk a zárt klikkekre, szalonokra, szektákra és más effélékre. Én is gyanakszom. De
ennek az antik társadalomtól elkülönülő szektának, a mathématicusoknak örömmel lettem volna a tagja. A püthagoreusok senkire se erőszakolták a világnézetüket, és ámbár híresen okosak voltak, azokat se ölték a tengerbe, akik nem tudták a Püthagorasz-tételt.
(Talán nem is szorultak az erőszakra. Egyik hívükkel, az irracionális számok titkait kifecsegő Hüppaszosszal tengeri vihar végzett, minthogy magára haragította az isteneket.) A püthagoreusok nemcsak emelt szintű matematika szakkörként vagy tudományos műhelyként működtek. A matematika, a zene és az aszkézis segítségével a mindenség titkait akarták kifürkészni.
Azt nehéz megérteni, hogy miért is üldözték őket annyira. Miért kellett föld alá építeni – és aztán Claudius császár idején betemetni, majd elfelejteni – ezt a gyönyörű bazilikát? Hiszen a Római Birodalomban se a számokkal, se a zenével való foglalkozást nem tiltották.
Azt sem tudjuk, mennyire volt „zárt” vagy „titkolózó” ez a közösség. A bazilika mellett sok sír is fennmaradt, köztük a kőműveseké, egyszerű „melósoké”, akiket a „felkentek”, a püthagoreus tudósok (papok?) mellé temettek. Nyilván ezek a kőművesek is megtértek – de hogy egyáltalán megtérhettek, hogy a mathématicusokkal egyenrangúként halhattak meg, jelzi, miféle közösség lehetett ez. Jó közösség. Ha a mai Európában igazodási pontot keresnél, őket ajánlanám a figyelmedbe.
Persze mindig csak álmodozunk.
Én először egy Budapest–Róma repülőjegyért imádkoztam, aztán egy jó szálláshelyért, végül pedig azért, hogy a vezető régész engedjen csatlakozni az ásatásokat megtekintő turistacsoporthoz. Aztán mertem még nagyobbat álmodni: mi lenne, ha a kislányom is eljöhetne velem? Ha elengednék egy hétre az iskolából? És ha már lúd, akkor mért ne legyen tizenkettő, tizenöt vagy húsz… Milyen jó lenne, ha a tanítványaim is jöhetnének! Ha elvihetnék magammal Rómába egy egész egyetemi csoportot! De a koronavírus megakadályozta az indulást. Tavasszal, aztán ősszel is. Pedig annyira kifelé-érzésem van. Mint a kislányomnak. A tanítványaimnak. Mindannyiunknak.
Mert talán mindannyian
a számok világméretű összeesküvésébe vágyunk egy olyan világból, ahol kínaiak, pirézek, sorosok mérgeznek mindenkit, ahol a rossz időt is a pénzügyi hatalmasságok okozzák.
Ahol a szorongásra és az ostobaságra nem a megértés vagy tanítás, hanem a menetrendszerű elhatárolódás az egyetlen megoldás. Igen, az én példaképeim, a püthagoreusok lúzerek voltak. Vesztettek a római császárokkal, vesztettek a keresztényekkel szemben. De tisztelni azokat tiszteljük, akik nem leigázni, hanem megérteni próbálták a mindenséget.
Nagyon nagy tévedés a „matematika templomát” hidegen kimért, klasszicizáló épületnek vagy ridegen kongó előadóteremnek képzelni. A püthagoreusok a kozmoszt szép rendezettségnek, a matematikát esztétikai értelemben is feltáruló harmóniának hitték, építettek hát egy – a képek alapján lenyűgöző – kozmikus rendet kifejező bazilikát. Voltak történeteik, voltak hőseik. No de kik gyönyörködhettek ezekben a ragyogóan csillogó hófehér stukkókban – melyeknek anyagába az építők gyöngyházszemcséket is kevertek –, ha a bazilikát eleve föld alatti építménynek szánták?
A püthagoreus lelkek látnak a sötétben?
A mathématicusoknak nincs is szükségük napfényre?
Persze az építők nemcsak a csillogó fehérségért rajongtak, hanem a hármas számért is, és annyi matematikai összefüggést zsúfoltak össze, hogy bármelyik középkori katedrálisépítő irigyen felsóhajtottak volna. Daniela Porro, Róma régészeti intendánsa nem véletlenül nevezte az ókor egyik legvarázslatosabb építményének ezt a föld alatti csarnokot.
Apropó, katedrálisok! A középkori építészeket is gyakran titkos tudás letéteményeseinek, amolyan boszorkánymestereknek látták.
A matematika és az építészet kapcsolata világos, de nem tudjuk pontosan, hol tanultak matematikát a középkori építészek.
Hát az ókoriak? A Colosseum tervezői? Meglehet, ők ebben a föld alatti bazilikában „világosodtak meg”.
A csarnokot a befolyásos Statilius család építtette, amely hűséges katonai szolgálata révén kerülhetett közel a római elithez. Vajon mi késztet arra egy konzult, Titus Statilius Taurust, hogy politikai intrikák helyett egyenletekkel és aszkézissel múlassa a napjait? Hogy egy ilyen pompás föld alatti bazilikát építsen a tulajdon kertjébe… Talán épp az építészethez való vonzódása. Ez a Titus Statilius Taurus építtette Róma első állandó amfiteátrumát.
Egy jó építész, egy szabadkőműves képes láthatóvá tenni a számok (arányok) közötti összefüggéseket. Talán ezért vonzódtak annyira az építészek a matematikusokhoz.
Ötleteim tehát vannak. Hogy aztán az olasz régészek – ha egyszer eljutok Rómába – jót nevessenek rajtam.
De eljutok-e egyszer?
És ha már a számok, a püthagoreusok nagy kedvencei:
A bazilika nyomára 1917-ben, az európai szellemet megrázó világháború egyik legvéresebb évében bukkantak. Vasútépítés közben, véletlenül.
Lövészárkok, Lenin, rettenetes világháborús veszteségek. Ki törődik ilyen időkben egy ilyen kis püthagoreus akármicsodával, egy kerti bazilikával? A csarnok helyreállítása 2000-ben kezdődött el, a nagyközönséget 2015-ben, az Iszlám Állam tombolása, a legnagyobb menekültáradat idején engedték be a régészek.
Vajon ezek az évszámok véletlenek-e? Teljesen esetlegesek?
Távolodunk önmagunktól. És ahogy felfaljuk magunkat és egymást, feltárul egy másik Európa. Mert ilyenek is lehettünk volna. Mint ezek a lúzer, a sötétségben is ragyogó termekben zenével és számokkal foglalkozó püthagoreusok.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
