Honnan meddig látni?

A sáncba, amely körbeveszi, be lehet vezetni a Maros vizét… Harsch tábornok, te ravasz stratéga, bevehetetlennek tervezted, Vauban márki, a nagy hadász büszke lenne rád. Arad derék polgárai mégis bevették tavaly nyáron. Hiszen csak Komárom bevehetetlen. Bár madár lennék, megtekinthetném a magasból az erődöt, láthatnám csillag alakját. Bár madár lennék, elrepülnék ebből a börtönből. Ebből a volt-nincs országból.

Mindent tudok már erről a várról. Hol miféle tárolók vannak, hol a lőpor, hol az elemózsia, hol áldozzák az állatokat, és hol mossák a szennyest. Tudom, hol a kolostor s benne az ispotály, s a nagyszerű templomot is megismertem a másfél hónap alatt, amióta a muszka átadott Haynau bárónak minket. Tudom, miféle szellemek kísértenek éjjelente a hűvös, dohos katakombák mélyén. Most már azt is tudom, hogy mikor és hogyan jutok ki innen: holnap, holtan. Mint mind a tizenhármunk. 

Vajon a falakról meddig látni el? Talán Zaránd hegyeit kémlelhetném? S a templom tornyából? Temesvárt, Szegedet, Gyulát? Holnap a porhüvelyemet elhagyó lelkem vajon röpülhet egy kört a templomtorony körül? Igyekszem majd méltósággal szembenézni a végzettel – honvéd vezérőrnagy vagyok, a gyengeségem a halálra ítélőimet erősítené. Éljen a haza!, kiáltom majd, mielőtt a vezénylő tiszt kiadja a parancsot, hogy:

– Én nem vagyok sovén, de mi a fenének kellett eszébe jusson ezeknek a magyaroknak a felvonulás? Miért keresik a bajt?

Honvéd vezérőrnagyból visszavedlem a román hadsereg tizedesévé. Prikulics főhadnagy kiválóan tud időzíteni. Nem tudom eldönteni, hogy a reggel benyakalt pálinka vagy az esti konyakokra epekedés miatt olyan, amilyen. Ideges, a nyelve alig forog.  

– Tetszik, nem tetszik, ennek az országnak a neve Románia. Minek kell megünnepelni itt mások nemzeti ünnepét? Mit kell koszorúzni? Elvolt a rohadt szobor eddig is a várárokban, senkinek nem volt baja vele, és most egyszerre, tessék, a főtérre akarják tenni!

Nem tudom, mi rosszabb, az elképzelt 1849 vagy a valódi 1990. Akkor meghaltam, itt élek. Március idusán fegyverben vagyunk hajnal óta, nem eszünk, nem iszunk, nem alszunk, nem csinálunk semmit, csak ülünk a sportpályán. Az aradi Szabadság-szobrot laktanyánk, a vár zegzugos árkának legeldugottabb részén tárolják évtizedek óta, álcaháló alatt, körötte hagyták elvadulni a bozótot. A legtöbb közönséges halandó számára titok. Mi sem tudhatjuk. De mégis. És amit egynél több ember tud, azt előbb-utóbb mások is tudni fogják. Főleg, ha értelmét veszti a titkolózás. 

Prikulics szentségeléseiből kiderül, hogy riadó van, Marosvásárhelyen megtámadták egymást a románok meg a magyarok. Szegény ember nagyon ki van kelve magából, mehetnékje lenne valamerre, bizonyára pálinkázni a bajtársaival. 

– Nem teszi le senki a fegyverét – mondja, ki tudja, hányadszorra. – Ismétlés a tudás anyja, az a vén kurva.

– Mit szólnának vajon a magyarok, az odaátiak, ha én Gheorghe Doja szobrát akarnám felállítani Budapesten? Fogják meg a szobrukat, és vigyék oda! És ha meg akarják koszorúzni, maradjanak ott vele, nem fognak hiányozni – fakad ki ismét a dongalábú Prikulics.

Hát igen. Dózsa György román volt, na. Mellesleg nem zavarná a derék tisztet, ha Budapesten szobrot állítanának neki.

Nem tesszük le, maradunk fegyverben, hogy ha eszébe jutna valakinek megzavarni a koszorúzást, hát perceken belül ki tudjunk vonulni, és a táborok közé állni. Marosvásárhelyen talán épp ekkor hajt egy billencs a tömegbe, talán épp az előbb ütötték ki egy magyar író szemét. A cipőjükre pengét erősített romák épp most vonulnak be a város főterére. Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok! 

Várakozunk hát, estig, ha kell. A főhadnagyon kívül senki nem zsörtölődik. Vegyes a szakasz, fele, ha román, a többi mindenféle náció vagyunk. Az ezred saját idegenlégiója. A decemberi intervenciós brigád. Jól vagy? Jól vagyok. Adj egy cigit. Adj egy tüzet. 

*

Magyarhonból mindez másképp látszik. Tudom jól: itt élek majd húsz éve. Közben kokárdákat is szereztem, március idusa környékén ki is tűzöm valamelyiket. A kis csokrokat ajándékként kaptam, szalámi mellé. A csomagoláson Ferenc József kémlelte a jövőt. 

(Borítókép: Shutterstock)