Aranyköpések valódi rézből

Lettünk-e okosabbak különlegesen okos emberek különleges aranyköpései által? A csuda tudja. Annyi bűntettet elkövettek már frappánsan hangzó mondatok fedezékében… A szabadságért halni nemes, bátor dolog. (Igen, de akkor érte élni nem volna jobb?) Aki bátor, merész, a veszéllyel szembenéz. (Táncolgassak a szakadék szélén, mert az menő?) Az igazi jellem mindig hű elveihez! (De mi lenne, ha inkább személyekhez lenne hű, mint absztrakt fogalmakhoz?) Ember, küzdj és bízva bízzál. (Muszáj mindenképp hadakozni? Békésen élni nem opció?)

Számtalan rettentő okos és kevésbé okos aranyköpés kering körülöttünk. 

Ami nem öl meg, az megerősít. Ami megerősít, az nem cáfolat. Ami nem cáfolat, az állítás. Ami állítás, az karácsonyfa vagy családfa. Ami karácsonyfa vagy családfa, az mindenképp szerves. Ami szervesen hozzád tartozik, az elidegeníthetetlen. Ami elidegeníthetetlen, azt ne add tovább. Amit nem adsz tovább, az nem fertőző. Ami nem fertőző, az nem korona. Ami nem korona, az saját fog. Ami nem saját fog, az protézis. Ami protézis, az nem hipotézis. Ami nem hipotézis, az tényvalóság. Ami tényvalóság, az nem rémhír. Ami nem rémhír, az valódi rémség. Ami valódi rémség, az esetleg megöl. Ami csak esetleg öl meg, az esetleg nem öl meg. Ami nem öl meg, az megerősít. Ezt már mintha mondtam volna…

A túl fennkölt megállapítások kapcsán mindig motoszkál bennem valami bizonytalanság: 

Éppen ezért összegyűjtöttem azoknak a nem feltétlenül ismert embereknek a nem híres idézeteit, amelyek így vagy úgy, intenzíven beépültek tudatomba. Itt van rögtön legendás fogorvos bácsim, aki paleolit módszerekkel kínozta pácienseit, kíméletlenül lassú fúróját még a háború előtt gyárthatták, az injekciót hírből sem ismerte, és a borszeszégő lángján maga fabrikálta, rettentő kényelmetlen fémkoronákkal sanyargatta fogaimat. Legenda volt Pesten, csigalassan dolgozott, és előszobája nem lévén antik nappalijában ott ücsörgött fotelekben a többi várakozó páciens, akikkel folytonos beszélgetésbe bocsátkozott. Pista bácsi nagy figura volt, művészvénájára jellemző volt, hogy kifőzött marhacsontokból asztali ceruzatartókat csiszolgatott, ezekre fogfúróval karcolt mintát, halat, virágot, ezt-azt, és színezüst amalgámmal be is tömte. Csinosan mutattak. Pista bácsi, a harcos rendszerellenes egy ízben hitét is megvallotta. Kifejtette, hogy az Úr nem automata, akihez, felfohászkodunk, „Ó, Istenem, adj egy kis szárazkolbászt”, mire ledob egy adag szárazkolbászt. „Hát, kérném tisztelettel, ez márpedig nem így működik.” Hümmögtem magamban a fogász bácsi bölcsességén, mert mi bizony évtizedekig így éltünk, a Jóisten pont akkora darab szárazkolbászt dobálgatott le nekünk, amekkorával kisegített. Más kérdés, hogy mindemellett igyekeztünk nem automatának nézni őt, az eleven valóságot. 

Belém vésődött tornatanárnénink, Muci néni mélyértelmű mondata, amellyel a tornatermi kötelek végére bogozott csomók veszélyére hívta fel figyelmünket. „Ne csússzanak lefelé, fiúk, mert szétdurran a heréjük.” A lecsúszással kapcsolatos intelmei azóta is kísérnek. Ő kötötte a lelkünkre azt is, hogy „Vagy megszoknak, vagy megszöknek.” Azóta is e kettősség jegyében élem életemet, amit nem tudok megszokni, az elől, ha lehet, megszököm. A többit meg szépen megszokom. 

Nem kevésbé előremutató volt édesanyám bölcsessége, amikor egyes rossz jegyeim feletti neheztelésében elhangzott szülői prédikációi alkalmával gyakran hangoztatta: „Ha így folytatod, utcaseprő lesz belőled. Ami különben igen derék kétkezi szakma.” És csakugyan, az érdemjegyeim az egyetemen se lettek fényesebbek, mégis dolgoztam a felsőoktatásban tizenhét évet, és egész jól megélek az utcán összesöprögetett sztorikból, amelyeket sajátomként adok el és elő. 

Kedves és nem mindig nagyon kedves általános iskolás tanító nénijeim is számtalanszor bejegyezték üzenőmbe, hogy „Osztálytársait a tananyagba szervesen nem illeszkedő megjegyzésekkel szórakoztatja, ezért megintem.” Nos, a tananyaggal köszönőviszonyban is alig álló megjegyzéseimmel azóta lassan egy országot szórakoztatok, akik szeretnek, ezért szeretnek. Annyi változás történt, hogy népes családommal együtt szégyenszemre még meg is élek belőle. 

Azt hiszem, csinos kis gyűjtemény, és nyugodtan összeszedheti mindegyikünk a hasonlóan csontig beégett útravalókat. Lehet merített papírra nyomtatni, bekeretezni, falra kitenni. Nehéz időkben lesz min elmélkedni!

(Borítókép:  Petőfi Sándor utca 30., fogorvosi rendelő 1969-ben. Fotó: Péterffy István / Fortepan)